A következő napon a szófiaiak kedvenc nemzeti parkját, a Vitosa hegységet látogattuk meg. 1934-ben alapították, s nemcsak Bulgária, de az egész Balkán első nemzeti parkja. Eredeti területe kisebb volt, de ma már az egész hegységet felöleli, egy 266 négyzetkilométeres területen. 19 km hosszú, 17 km széles, és mint egy fal ugrik ki hirtelen a Szófiai-medencéből.
Gyűrt hegység, jobbára gneiszok, gneisz-gránitok alkotják, ami azonban nem zárja ki az üledékes kőzetek (mészkő) megjelenését sem, különösen a hegység déli részében és a peremeken. A hegység gerincén, az Európában elég ritka szienit is előfordul. Ez egy középmélységben megrekedt kőzet, ami vagy intruzió (benyomulás) vagy az erózió folytán kerül a felszínre, vagy felszínközelbe. A gömbölyűre csiszolt szienit a gerincen látszik a legjobban, ahol kiterjedt, kopár kőgörgetegeket alkot, amelyek a pliocénkori eljegesedés melléktermékei, vagyis gleccserek morénahordalékai és periglaciális származékok. Ezeken bukdácsol végig, a gerincet járó turista az alpin zónában, vagyis az erdőhatáron felül elhelyezkedő kősivatagokon. A hegységnek még mindig van 8 kisebb gleccsere, egy vízesése: a Boyana, gyógyforrásai és 2 vadrezervátuma. Legmagasabb csúcsa a 2290 méteres: Cserni Vrâh (Fekete csúcs). Nagyon érdekes természeti jelenség a Kőfolyó, amely a Cserni Vrâh csúcstól indul, lefelé a hegy oldalán. Tulajdonképpen egy hajdani gleccser után maradt kőgörgeteg, ma tanösvény van rajta kialakítva. A Vitosa Szófia téli síparadicsoma, nyári túrázó és szórakozóhelye. A fővárostól nyugatra, csupán 10 km-re fekszik, és két hosszú felvonóval lehet feljutni a gerincre. Az egyik felvonó, a gondolás, Simenovóból indul; a másik a székes, Dragalevciből. Mi a szimenovói felvonó állomásról libegtünk ki, ameddig a drótkötélpálya vitt.

A híres „Kőfolyó” a Vitosán

Legalább fél órát mentünk, ha nem többet! A városból a 122, 94, 64-es számú autóbuszokkal lehet a Hladilnika végállomásról idáig utazni. Indulás előtt ajánlott tájékozódni! Az említett drótkötélpályákon kívül, 10 kisebb sílift áll a turisták rendelkezésére a különböző sípályák felé. A hegy legtöbb menedékháza és vendéglője az erdőhatár felső peremén van, de egy a csúcson is található. Van itt egy meteo állomás, újabban Tv relé, és maroktelefon antennák. A hegyen és körzetében 4 szálloda, 5 vendéglő, 21 turistaház, 6 nyaralótelep (kemping) és 2 menedékház fogadja a vendégeket. A Vitosára jól hengerelt autós út is felvezet. Ott jártunkkor nem győztünk eleget gyönyörködni a lábunk előtt kibontakozó mesebeli tájban. Az volt az érzésem, innen belátom az egész Bulgáriát, szememmel keresve kelet felé a Fekete tengert. De nem éreztem a sós levegőt, csak a hegy üdítő, friss leheletét, ami teljesen más volt, mint az alant elterülő város benzingőzös, poros levegője.
Másnap Évát hiába akartam elcsalni az  Iszker- áttörésbe, nem volt hajlandó elkísérni. Egyedül vágtam neki. A Panoráma útikalauz szerint ugyanis az Iszker folyó monumentális szurdoka Európa egyik legnagyobb, leglátványosabb szorosa, ahol sok híres cseppkőbarlang található, köztük a Temnata Dupka, amely kiépített, villanyvilágítással ellátott természeti csoda. Eddig a leírás. A folyó két fő ága Borovec magaslati üdülőhely közelében egyesül, alább tóvá duzzasztják, majd áthalad a Szófiai-medencén, érintve a főváros keleti peremét. Innen rövid ideig északra halad, majd keletre és északkeletre tartva a Dunába ömlik. Az út mintegy 50 -60 méterrel a sziklák közt küszködő folyó szintje fölött halad a jobb parton, míg a kettős vágányú vasút a bal part keskeny sziklaperemén zihál előre. Néha helyet cserélve keresztezik egymást. Egyik ámulatból a másikba estem. A szurdok lenyűgöző volt, a több száz méter magas, vízszintes mészkő falakkal, amelyek úgy néztek ki, mint a dobos torta, de a folyó maga csupán egy barnás-fekete, zavaros vízáradat, állapítottam meg. Erről egy szó sem esett a Panoráma útikalauzban, pedig jó lett volna előre tudni, hogy Bulgária egyik legszennyezettebb iparvidékén járunk, ahol a hőerőműtől (Novi Iskâr) a színesfém feldolgozásig (Eliszejna), a szénbányászatig és a cementgyártásig (Vraca) minden egy helyen van, egy körülbelül 60 kilométeres szakaszon. Igaz, hogy közben olyan érdekességek is találhatók, mint a: Kâtinai-földpiramis, Szvoge üdülőközpont, Cserepiski- kolostor vagy Mezdra, ahol vége szakad a szurdoknak.
Vonattal mentem Lakatnik állomásig, ahol a tulajdonképpeni szoros kezdődik. Vele szemben a tényleg elképesztő Lakatniki-sziklák magasodnak. Köztük, rajtuk keskeny turistaösvény vezet az Orlovo gnezdo (Sasfészek) nevű turistaházhoz. Az állomás épülete fölött kb. 300 m magasan fekszik. Közelében van az Iszker-völgy leghíresebb barlangja, a Temnata Dupka. Mivel nem nagyon tudtam kiigazodni az elindulásnál, megkérdeztem egy arra járó asszonyt. Amikor a barlang nevét mondtam, nagyon furcsán nézett rám. Mintha nem hitte volna, hogy minden kerekem kivan! De, mivel tovább emlegettem a Temnata Dupkát, beállított egy keskeny, meredek hegyi ösvénybe, ami csupa bozót és nagyon elhanyagolt volt, mintha alig járta volna valaki. Egyre fennebb kapaszkodtam, helyenként elhagyva egy-egy csámpás villanyoszlopot is. Ez viszont reménnyel töltött el. Gondoltam, biztos a barlanghoz vezető villanyvezeték. Egyszer csak valami megmozdult a lábaim előtt. Vastag, barna kígyó vonaglott az ösvényen. Megdermedtem. A kígyó pedig lekanyarodott róla, és eltűnt oldalt a bozótban. Most már nagyon óvatosan haladtam előre, nem akartam újabb csúszómászóval találkozni, mindaddig, amíg megpillantottam fejem fölött a barlangnyílást. Az ösvény utolsó szakasza nagyon meredek volt. Rozsdás táblán megjelent a barlang neve. Előtte a földig csüngtek az utolsó oszlop villanydrótjai. Sehol egy lélek! Még hogy belépőjegy és idegenvezető! Mégis bemerészkedtem a nagy boltív alatt. Addig mentem, amíg behatolt a napfény. Nem volt benne semmi különös, még egy valamirevaló cseppkő sem, pedig a túrakalauz szerint a 3100 m hosszú, több szintes barlangrendszer barlangtavakkal, vízesésekkel van tele. Nyilván, nem itt! Feladtam. És már az sem érdekelt, hogy csupán 20 percnyi járásra van a Zsitoljub karsztforrás (izbuk). Féltem, hogy az is csak mese. Így aztán visszatértem az állomásra, pedig valami olyasmire vártam, mint a Postojnai-barlang! Ennyit a bulgáriai „fejlett, szocialista turizmusról”. Most már nem csodáltam, hogy miért nézett hibbantnak az az asszony, akitől kérdezősködtem. Biztosan, a nyakamon lógó fényképezőgép hitette el vele, hogy valószínű valamilyen megszállott fotós vagyok, akinek mindenáron meg kell találnia a barlangot.
Megint Évinek volt igaza! Vagy csak megérezte, hogy mikor kell otthon maradnia a kempingben egy kis lustálkodás végett. Nem töltötte hiába az időt, mert megismerkedett a telep villanyszerelőjével, egy huszonéves ifjúval és annak szerelmével, egy kedves, szép barna leányzóval, Marinkával. A fiatalok csak suttogva mertek beszélni a sátorban, és megmagyarázták, hogy a kemping biztonsági felelősánek (titkosrendőr) nem szabad látnia, hogy idegenekkel szóba állnak. Most éppen elment valahová, addig kell megegyeznünk. Kiderült, hogy Magyarországra készülnek kirándulni, és forintot vennének, mert amit az ottani pénzváltó ad, az alig elég az útiköltségre. Nekünk még megvolt a budapesti csencselésből szerzett pénzünk, amit mindenképpen be kellett váltanunk lévára, ha egy pár napot a bolgár tengerparton is el akarunk tölteni. Jó, mondtam, bár amikor négyszemközt maradtunk Évával, aggódni kezdtem, hogy ezek lehetnek esetleg szélhámosok is, és becsapnak, vagy kirabolnak. De Évi fogadkozott, hogy az nem létezik, mert „olyan becsületes képük van!” Na, jól állunk, morogtam, ha a fizimiska után ítélünk meg valakit.
Másnap, tartva a tervhez magunkat, kisomfordáltunk az autóbusz megállóig, nehogy a titkosrendőr utánunk eredjen! Utaztunk a város központja felé két megállót, ott leszálltunk. A legközelebbi kis utcában egy ütött-kopott piros Skoda várakozott, benne a két fiatallal. Beültünk, és elhajtottunk a vasútállomásra. Ők egy pár utcácskával távolabb álltak meg, amíg én bementem az épületbe, lemásoltam az Exhange  ablaknál a léva-forint árfolyamot, és már mentem is vissza az autóhoz. Elindultunk a Vitosa felé. Ha rendőrök állítanak meg, mondta Marinka, ti csak mondjátok, hogy „rumunszki brat”, román barátaink vagytok. Jó, ráztuk a fejünket bolgár szokás szerint, mert ott fordítva kell integetni, nem mint nálunk. Ott az igen, az nem. Én közben minden pillanatban vártam, hogy a kanyargós erdei úton, ahol a madár sem járt, egyszer csak megállunk valahol, és ezek fejbe kólintanak, bedobnak egy lyukba, elveszik a forintot, s csak a csontjainkat szedik össze majd valamikor, ha megtalálnak. Éva is sápadozott, feszengett. Végre felértünk a Vitosa lanovka felvonójának végéhez, ahol egy étterem várt. A két bolgár fiatal meg akart vendégelni, de mi csak egy-egy kávét, és valami hűsítőt fogadtunk el. Rajtunk kívül más vendég nem volt. Kiültünk a tágas teraszra, s miután alaposan körülnéztünk, kávézás közben kicseréltük a pénzt. Így másodszor is alkalmunk volt megcsodálni az alattunk elterülő, innen fentről annyira békésnek tűnő gyönyörű tájat; feledve a láthatatlan, de jelen lévő terrort, amiben bolgár társaink éltek, akárcsak mi otthon. Ez alkalommal a Vitosa autós útját ismertük meg.
Aznap este már a Várnába menő expresz vonaton ültünk, első osztályon, ahol aludni is kényelmesen lehetett. Hárman voltunk, egy szimpatikus bolgár belépítésszel, akivel sokáig beszélgettünk, és aki a magával hozott kisebb pléddel betakarta csupasz lábaimat. Hiába mondtam neki, hogy nem fázom, majd mindannyian bóbiskolni kezdtünk. Kint a hold szinte nappali fénybe vonta az elsuhanó tájat.

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész, 8. rész, 9. rész, 10. rész,  11. rész, 12. rész, 13. rész,