(E. Vilmos, alias Bélyeg Vili, csíkszerdai túratársunk, avagy egy túranapló 1980 aug. 20 – 31. között)

Augusztus 23, negyedik nap

Miután felfedeztem, hogy dohos-korpás hálószobánk ablakát egy egészséges rúgással ki lehet nyitni, felkeltünk. A nem éppen első osztályú komfort miatt a Túramama másodosztályú megrovásban részesített (én javasoltam neki a kis raktárt!). Mivel senki sem aludt abszolút kényelemben a rozoga erdészházban, igen elgondolkoztam, és elhatároztam, hogy többé nem jótékonykodom. (Nem a csodát! Erről nem tudok leszokni – és mindig megjárom! Általában félre értik, vagy nem úgy sikerül, ahogy kéne.)
És jöve a piros betűs ünnep – augusztus 23. Mikor is Allah Akbár felvonulással kezdte a napot. Harmadmagával, a Kis Gombával (B. Lujza, haja kerekre, gombaformára volt nyírva) és Konfu-Ce-vel játszotta el a munkásgárdát, a pionírokat, a bányászokat, a sportolókat, a katonai parádét és még sok mindent. Libasorban vonultak a barlang szája előtt, fejük fülé tartott óriási keserűlapikkal, mert hát szemerkélt az eső! Mondott egy díszbeszédet is, ékes román nyelven, ami így kezdődött: Dragi továris si pretyeni! Igen jól szórakoztunk, sokat nevettünk és megtapsoltuk a három személyes tömeget, még hurráztunk is! Kár, hogy nem volt sem magnónk, sem filmező gépünk!
Reggeli után (a szokásos 6 liter burján tea) végigjártuk a Komárniki-barlang összes termeit és folyosóit, a sáros, vizes alsót amennyire lehetett, és a jóval szárazabb felsőt. Én másodszor. A több mint 5 km hosszú barlang túlsó végén kijutottunk egy gyönyörű tisztásra. Nem mondom, egy-két domb is akadt! A Ponikova patak barlangi bejáratánál értünk ki a napvilágra. Aztán visszajöttünk a barlangon keresztül. Csúszkálásban, mászkálásban, hüledezésben és elbliccelt fényképekben nem volt hiány! A tréfás kedvűek mindenképpen meg akarták fejni a „Csodatehent”, és hiányolták a „bornyút” meg a hátizsákokat, amelyek, állítólag megkönnyítették volna a barlangászást. Miután megmásztuk a „Nagy Kínai Falat”, ahol Konfu-Ce egészen otthonosan érezte magát, szemérmesen tipegtünk végig a „Szűzek” termén, de a „Zebrák” termében nem kellett visszafognunk magunkat. Ez egy roppant érdekes, csíkos mennyezetű és falú, boltíves hely, ahol valóban barnás-fekete, hosszanti kitüremkedések vannak, sávosan a fehér, krétakori mészkőbe ágyazva. Ezeket a gyöngyfüzérbe rendeződő dudorokat „wadoknak” nevezi a földtani szakirodalom. S habár már több barlangban jártam eddigelé, „élőben” csak most láttam először ilyesmit. Azt hiszem, lelkesedésem nem volt ragályos, mert magyarázatom hidegen hagyta hálátlan társaimat! Közfelkiáltással állapították meg, hogy ezek nem is vadak, mert nem harapnak! Mit számított nekik, hogy a konkréciók utólagos dúsulás eredményei, és mangánföld plusz barna vasérc kovás változatai, meg, hogy keményebbek a mészkőnél? Csak Pomján úr, aki civilben földrajztanár volt; és a vegyész – túravezető Szt. János hoztak el velem együtt egy-egy földön heverő darabkát emlékbe.
Ebédnél tudtuk meg, hogy a Túrababáék végképp elcserélték az öreg Svejket két fiatalabbra, nevezetesen Flótás Csabára és a Puliszkaséfre, s azóta is, teljes matriarchátus uralkodik náluk!
Délután szétszéledt a társaság. Egy részük a Racoviţa-barlangot ment felfedezni az egyik barlangász útbaigazítása alapján a túravezetővel, mások a segédkapitány, alias Mr. Pomján ELek vezetésével piabeszerző expedíciót szervezetek, a jó 8 km-re lévő Jabalcsára. (Ugye, ez visszafelé is 8 km?) Érdekes, ez utóbbi csapat mind nőkből állt! Innen is látni, mekkora sikere volt a gyengébb nem köreiben Mr. Pomján Eleknek!! (Csak úgy mellékesen és rosszmájúan jegyzem meg: „eladó”, frissen elvált férfi volt!)
A Túramamát, meg engem, Zsenikőt (nevem kezdőbetűiből rakták össze, de másodállásban voltam Túrapacsirta is.) itthon hagytak tüzet éleszteni, mosogatni, vacsorát főzni, túranaplót írni, rendet rakni, mert nekünk nincsen semmi dolgunk! S mindennek tetejében, azon kaptuk magunkat, hogy mi vagyunk a turinfo-iroda is! Mármint én, mert Panni néni nem nagyon ismerte a dirigens nemzet nyelvét, amit ugye, nem Hargita megyében lévén, errefelé sűrűn beszéltek. Aztán, miért is ne? Gondoltuk. Hiszen minden autós, kocaturista tőlünk kérdezte, hogy sortban, teniszcipőben, pókháló blúzokban be lehet-e menni a barlangba? Hát bemenni, éppen be lehet, mondtam; de végigjárni, az alig 9 Celziuszos „melegben” és tornacipőben, a latyakos sárban, már nehezebb! Keserítettem el a „váj, cse frumosz je lá járbö verde” kezdetű mondókákat ismétlő, Kárpátokon túliakat, majd átadtam őket a barlangászoknak, hadd örvendezzenek egymásnak.
Aztán megérkezett a Nagy Ho-ho-horgász is! Ő meg arra volt kíváncsi, hogy van-e pisztráng a Krassóban? Mondtam, hogy de még mennyi, és megmutattam egy-két gübét, ahol tényleg hemzsegtek a halak. Akár hálóval is foghatta volna őket, ha kedve tartja. Az aradi pasas azt ígérte, hoz nekünk egy halom Salmo Trutta Labra Morfa Fariót, ha vigyázunk az autójára. Így hát mertem reménykedni, hátha megtartja a szavát? Derekasan dolgozhatott vagy 2 órán át, és a mesterségét is érthette (vagy csak jó volt a kukaca?), mert amikor visszajött, 5 darab, kb.30 centis pisztránggal ajándékozott meg. És még bőven maradt neki is. Mondom Panni néninek: ez úgy sem elég mindenkinek, jobb, ha megsütjük hamarjában, és el is fogyasztjuk, így legalább nem kell vacsora. Elvégre, nem vagyunk Jézus Krisztus, hogy meg tudjuk szaporítani őket! És az ige testté lőn! Minden úgy történt, ahogy javasoltam. Aztán a nagy üstben megfőztük a paszulylevest a hátrahagyott konzervekből és beízesítettük mindenféle otthonról hozott fűszerrel, még zöld petrezselymünk is volt, s feldúsítottuk a levest pityókával. Ebből is „kivettük a részünket” a pisztráng után, mert tudtuk, ha megjön a siserahad, nem sok marad a szakácsnőknek.
Egyelőre nincs mit írjak! Várom a befutó csapatokat és tudósításaikat, aztán folytatom.

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész , 2. rész, 3. rész,