(Részletek Pulszky Terézia emlékirataiból)

A német provinciák attól tartottak, hogy az osztrák adósság terhe teljes súlyával nehezedik rájuk. Az alkotmányos szerveken keresztül Magyarország minden alkalommal tiltakozott a birodalmi pénzügyek nemtörődöm kezelése ellen, és nem kért részt a kölcsönből. Kormánytámogatással Magyarországon egyetlen utat, iskolát vagy intézményt nem építettek, s a magyar kormány sohasem hagyta jóvá az osztrák kölcsönöket, ellenkezőleg, ismétlődően szavát emelte ellenük. Lombardia Velencével együtt úgyszinte kis hányadát élvezhette a kölcsönöknek, s valójában ez a két provincia csupán 1815-ben csatlakozott Ausztriához; s lévén maguk is kellően gazdagok, nem kívántak részesedni a központi kormányzat támogatásából.
Ahelyett hogy békés-barátságos módon rendezték volna ezeket a kérdéseket, a pénzpiac szorítása arra ösztökélte a kormányt, hogy kényszerítse Magyarországot a központi hatalommal való unióra, s ne vegye le kezét Milánóról sem. A hadsereg tisztjei ragaszkodtak saját érdekeikhez; tökéletesen tudatában voltak ugyanis annak, hogy személyükre nézve milyen különbség van az alkotmányos rend és az abszolutizmus között. Háborút szerettek volna, hogy visszanyerjék hatalmukat, bosszút álljanak a polgárokon, akik megszüntették felsőbbségüket, amire, úgy gondolták, joguk van.
Radetzky tábornagy, az olaszországi hadsereg főparancsnoka visszautasította az uralkodó fegyverszünetre vonatkozó tárgyalási rendelkezéseit. Ezzel szemben azt választotta, hogy a monarchiát veszélybe sodorja. Nem sokban különbözött tőle Jellačić, aki áprilistól szeptemberig egyre kihívóbban ellenezte a császár parancsait, azt színlelve, hogy a trón megmentésén fáradozik. Radetzky azonban Custozzánál nemcsak Károly Albert+ és az olasz függetlenség fölött győzedelmeskedett, hanem megtörte a német egységet, az alkotmányosságot Ausztriában, annak zavartalan magyarországi kialakulását is. A győzelem napjától a bécsi kabinet hangneme alapvetően megváltozott. Burjánzott a reakció; és ami még több, a júniusi párizsi forradalom Európa-szerte rettegést keltett a hatalom birtokosai körében. Cavaignac tábornok Párizsban ekkor szolgáltatta a folyamatos megtorlás első példáját. A megrettent kormányok ekkor jutottak a despotikus és rendkívüli intézkedéseknek az alkotmányos formákkal való egyesítésének gondolatára. A tanítványok minden bizonnyal messze túltettek tanítómestereiken. Annak vagyunk szemtanúi, hogy a megtorlás gondolata miként válik örök érvényű gyakorlattá Magyarországon. Ebben a boldogtalan országban minden polgári és büntetőtörvényt semmibe vesznek, s a tábornokok kénye-kedve szerint kormányoznak, akik a maguk és Ausztria kedvéért hódították meg ezt az országot.
Akkortájt, amikor az olasz hadsereg helyzete kedvezőtlenre fordult, és az osztrák kormány és udvar nézete ennek megfelelően változott, mi éppen a császári nyaraló, Schönbrunn közvetlen szomszédságában, Penzingben tartózkodtunk; ez egy városka, ahol számos bécsinek van nyári rezidenciája. Ebédig a ház körüli kertben olvastam és írtam, a gyermekek pedig játszódtak; eközben férjem közügyekkel foglalatoskodott a városban, ahonnan Penzing csupán három mérföldre volt. Rendszerint öt óra tájban érkezett haza, olykor barátokat hozott magával, akiket vacsorára hívott meg. E férfiak közül legtöbben a magyar minisztérium hivatalnokai voltak és Bécsben laktak. Alkalomszerűen, mikor éppen Bécsben jártak, a magyar miniszterek közül is betért hozzánk egy-egy, így gróf Batthyány Lajos, báró Eötvös és Deák Ferenc. Ez utóbbi, az akkori igazságügy-miniszter a logikus igazságosság és a rendíthetetlen erkölcsiség megtestesítője volt. Emlékszem, ezek a kiváló úriemberek mind elkeseredésüket fejezték ki amiatt, hogy nem táplálhatnak többé kétséget az udvar és a német miniszterek szándéka felől, miszerint ez utóbbiak nemcsak az utolsó magyar országgyűlés törvényeit és reformjait, hanem a régi alkotmányt és a legális magyar függetlenséget is érvénytelennek tekintik.
Fiatalkori barátaimat kivéve alig fogadtunk német látogatókat. Bár a szabad magyar alkotmány elleni alattomos áskálódások hasonlóan fenyegették az újonnan létrehozott osztrák intézményeket is, a két ország vezető emberei személy szerint idegenek maradtak egymás előtt. A magyarországi forradalom alapvetően eltérő jegyeket viselt a bécsi és a provinciákon lezajlott felkelésekhez képest. Voltaképpen a magyar vezetők elvei alapjaiban tértek el a bécsiek elképzeléseitől.
Magyarországon minden magán viselte az állandó fejlődés jegyét. Az ellenzék belépett a kormányba, és kikényszerítette az általa képviselt jól ismert tervek végrehajtását, mely elképzelésekről gyakorta szóltak a parlamentben, a megyegyűléseken és a sajtóban egyaránt. A francia forradalom nem idézett elő változásokat a liberálisok programjában. Csupán a robot eltörlését és a feudális rendszer végleges felszámolását gyorsította meg. A vezető emberek közül azonban egy sem mutatott hajlandóságot arra, hogy az ország régi alkotmányát érvénytelennek tekintse. Nem volt szó konspirációról a főrendiház ellen, a frissen bekerült politikai személyek nem kívánták kiszorítani a tapasztaltakat. Habár kiszélesítették a választójogot, ugyanazokat az embereket választották meg küldötteknek, akik korábban országgyűlési képviselők vagy vezetők voltak a megyegyűléseken. Magyarországon a márciusi események új törvényeket, de nem új társadalmi rendet hoztak. Ausztriában ezzel szemben a politikai gondolkodás fejlődését Metternich idejében teljes mértékben háttérbe szorították, így a forradalom kitörésekor egyetlen ember sem volt, aki ésszerű és gyakorlati útmutatást adhatott volna a fellelkesült tömegnek.
Az uralkodás előző időszakának egynéhány ellenzéki úriembere most nyugalmazott hivatalnokként vonult vissza, míg a Metternich-korszak tisztviselői – a Wessenbergek, Pillersdorfok, Stadionok, Schmerlingek, Doblhoffok, Bachok és Stiftek – valójában nem voltak képesek egyéb gondolattal együtt élni, mint a liberális abszolutizmus, a „centralizáció és a kifinomult bürokrácia uralma”. Röviddel ezután már a kormányügyekhez is közel férkőztek. Pillersdorf és Doblhoff melegszívűsége idővel a közhangulat és a kisstílű érdekek martalékává vált. Ezzel szemben Bach és Wessenberg a katonai irányhoz csatlakozott abban reménykedve, hogy azt találhatja meg a magas rangú katonatisztek körében, ami a Metternich rendszere elnyomta bürokraták között hiányzott, tehát nem mást, mint az energikusságot, eredményes hírszerzést, engedelmességet. Míg Pillersdorf újraformázta Hock, a teorista segítségével a belga alkotmányt, hogy azt Ausztriára húzzák majd rá, Doblhoff tétova optimizmusával még elképzeléseit sem volt képes formába önteni, addig Bach kiagyalt néhány tetszetős szólamot, amivel magához édesgette a tömeget egészen addig, míg igazi terveit föl nem tárta. A legtetszetősebb kifejezése az volt, hogy „Die Gleichberechtigung aller Nationalitäten” (valamennyi nemzetiségnek azonos jogot) vagy „Das demokratische Kaiserthum auf der breitesten Basis” (legszélesebb alapokon nyugvó demokratikus birodalmat). Az előbbi jelmondattal a szlávokat, az utóbbival pedig a német forradalmi pártot nyerte meg a kormánynak; egyúttal e két frázissal a független magyar királyságot vette célba. Metternich herceg már jó ideje kísérletezett a horvátokkal a magyarok politikai hatásának ellensúlyozására. Ez az orosz mesterkedésekkel és a lengyel kényszerképzetekkel együtt (ez utóbbiak születve bár különböző nézetekből, mégis egy irányba mutattak) futótűzként terjesztette a „pánszlávizmus” gondolatát (azaz valamennyi szláv nép politikai egységét). Ennek következménye az volt, hogy mikor a régi osztrák rendszer márciusban szétesett, valamennyi szlovák, horvát és cseh nemzetiség abban bízott, hogy Ausztriát szláv hatalomként állítják helyre. Számbeli fölényükben bíztak, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy civilizáltságukban, gazdaságukban, így politikai érettségükben is alulmaradtak más nemzetekhez képest, ilyenformán tehát politikai felemelkedésre sem számíthatnak. A kormány mesebeli reményekkel kecsegtette Jellačićot és horvátjait, Rajačićot és szerbjeit, nem kevésbé a cseh nemzetiséget. Mindannyian hittek Bachban és követőiben, hogy legalább annyira lelkesülnek a szláv ügyért, mint amennyire ők maguk.
Az évszázados elnyomás egyik eredménye – legalábbis amitől az Ausztriában és Magyarországon élő soknemzetiségű szláv nép szenvedett –, hogy nem alakult ki nemzeti arisztokrácia. Így a szlávok a legszenvedélyesebb demokratákká váltak. Meggyűlölték az arisztokráciát, ellenezték a főrendiház intézményét, jól tudva: Ausztriában szükségszerűen minden nemes német. Ezen a ponton találkoztak a német demokraták támogatásával, kiknek az arisztokráciával szembeni ellenszenve oly erős volt, hogy magáról a német kérdésről is megfeledkeztek, a magyaroktól is elhidegültek, minthogy az utóbbiak nem voltak hajlandók harcolni a nemesség ellen. Ilyen gondolatoktól vezérelve a bécsi országgyűlés különös álláspontra jutott. Egyetlenegy katonai tisztséget viselőt sem választott be; az arisztokrácia foglalt el minden helyet, csak a galíciaiak küldtek több nemes címet viselőt, s alig volt a parlament padjain egy-egy ügyvéd, köztisztviselő, bankár, gazdag kereskedő, csupán egy-két híresebb gyáros jelent meg. Ezzel ellentétben számolatlan sok írni, olvasni nem tudó galíciai és bukovinai paraszt foglalt helyet, akik gróf Stadiont* játékszerei voltak.
Volt jó néhány professzor, orvos, alacsonyabb rangú tisztviselő és olyan fiatal, aki nem tudni milyen hivatást űzött. Ez a kép a szétesőben levő monarchiára emlékeztetett. Gróf Stadionnak németül nem értő, szavazatukat mégis leadó parasztjaival sikerült a gyűlés ambiciózus tagjait megnyerni, akik benne az eljövendő minisztert látták. A csehek legbefolyásosabb egyénisége, Rieger+, pártja egészével, elvi liberalizmusa, sőt republikanizmusa ellenére a kormányt támogatta. Hogy milyen lesz a kormány formája, az csak másodrendű volt a nemzetiségi kérdés mögött. Elsődleges céljuk az osztrák birodalom szláv hatalommá alakítása volt, amelyben az uralkodó többség és az uralkodás jellege szláv. Egyesültek Lubomirski herceg és gróf Potocki lengyel frakciójával, kik annyira elmerültek a hatalmas pánszláv állam víziójában, hogy szinte teljesen megfeledkeztek lengyel mivoltukról. Ezzel szemben gróf Borkowski, Sierakowski és barátaik lengyelek kívántak maradni. Ők valóban kiváló alkotmánypártiak voltak, de nem a legjobb osztrákok. Meglátásom szerint az orvos Löhner, és Borrosch, a könyvkereskedő képviselték a legnemesebb jellemet a bécsi országgyűlésen; mindketten sajnálatos módon csupán elméleti emberek. Meg sem ízlelték a mindennapi életet, teljes mértékben alkalmatlannak bizonyultak egy ütőképes párt kialakítására. Magányos pártatlan lelkesedők és jóakaratú politikai álmodozók forgolódtak körülöttük. Így csapódott hozzájuk Schuselka, az az ember, aki nem is alapos, nem is őszinte, s aki mégis befolyást tudott szerezni erkölcsösebb társai felett. Ékesszólásuk és aktivitásuk elismeréseként már az országgyűlést megelőzően kinevezést kapott két magyar születésű zsidó orvos, dr. Fischof és dr. Goldmark, meg egy harmadik magyar születésű is, dr. Freund; nevük népszerűvé vált a Biztonsági Választmányban. Az előbbi kettő azonban sohasem kapott számottevő megbízatást az országgyűlésen, az utóbbi teljes erejével a Városi Tanácsban munkálkodott. Náluknál is prominensebb személyiség volt dr. Tausenau, aki nem mindennapi előadói képessége folytán szeptemberben már komoly befolyással bírt Bécsben.
Nagyon kevesekkel álltunk ismeretségben ezen úriemberek közül. Férjem nem bízott a bécsi események tartósságában, és gyakran panaszkodott a vezető emberek gyakorlatiatlanságára. Tausenaut sosem látta még Bécsben, és első találkozásukra Pozsonyban került sor október végén. A többiek közül olykor találkozott gróf Stadionnal, Fischoffal, Goldmarkkal és Freunddal. Löhner egy alkalommal velünk vacsorázott. Ennek ellenére Bach csatlósai (amikor a kormány levetette álarcát, és feltárta Magyarországgal szembeni gyűlölködését) sietve bizonygatták, hogy férjem kezdeményezésére alakult ki a bécsi ellenzék. A dolog mögött az állt, hogy férjem egyszer bizonyos írásokat tárt Löhner elé, amelyek arról tanúskodtak, hogy az osztrák kormány Magyarország kárára támogatta a horvátokat.

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész, 2. rész,