Mi a mongolokhoz képest rengeteget kerestünk. Egy mongol havi jövedelme legföljebb öt-hatszáz tugrik volt, mi meg ezerhatot kaptunk. Jutott bőven a piára. Egy üveg sör egy húsz volt. Rengeteget vehettem. Egy üveg vodka huszonnégy tugrik – a mongolnak ennyi a napi keresete.
És voltunk egypáran, akik a népes piáló és a kevésbé népes kupor-gató csapatba se fértünk bele – a kiszakadtak. Például az egyik srác teljesen flúgos módjára élt. Senkihez nem szólt, hazament és bezárkózott. Oda embert be nem engedett. Még szombat-vasárnap se jött ki, kajálni se járt el sehova. Soha. Erre én is azt mondom, hogy defektes. De így érezte jól magát, és én ezt tiszteletben is tartottam. Egy év alatt háromszor láttam, mert amikor postája jött, üzentem érte. Bejött, szevasz, kész… De az utcán se köszönt, vissza se.
Aztán akadt olyan is, aki az oroszokkal haverkodott össze, valahogy úgy, ahogy én a csehekhez csapódtam.
Mindenki bántott mindenkit. A végén nagy verekedések voltak. A magyar csapat mint kollektíva nulla volt.
A bolgárokkal is barátkoztam, de azért ők más emberek voltak. Rögtön elő az italt, és addig vedelni, amíg a lábadon állsz! Ha egy bolgárhoz elmentél, az hétszentség, hogy négykézláb jöttél haza. Az asztal alá itattak: ketten egy hajtásra egy üveg vodkát.
Darhan egy nemzetközi összefogással épült város. A csehek építettek egy cementüzemet, a bolgárok szőrmefeldolgozót, az oroszok szállítottak, építettek, és biztosították az energiaszolgáltatást. A magyarok a húskombinátot csinálták. Minden üzemnek volt néhány külföldi dolgozója. A legtöbben az oroszok voltak, aztán sorrendben mi következtünk. Mert nyáron, amikor a vágási szezon beindul, hetvennyolcvan magyar összejön.
A vágás szezonjellegű. Tudniillik ott lábon hízik a marha, a ló, a birka. Birkából volt a legtöbb. Jakot is vágnak. Kora tavasszal, amikor elolvad a hó, ezerötszáz kilométerről elindulnak. Mire odaérnek – augusztus végére -, már szépen fölhízik az állat. Ott nincs istállózás, ilyesmi… Amit talál az állat, azt eszik. Ha kibírja tavaszig, akkor jó, ha nem, akkor rossz állat.
Nagyon érdekes természetű nép a mongol. A magyarban is elég sok szó van a lovak megkülönböztetésére, bár ezek ma már egyre kevésbé ismertek. Például elég sok lószín- meg lófoltjelölés van: pej, borzderes, almásderes, sárga, kesely, hóka. Ha jól összeszámolom, a magyarban harminc-negyven ilyen élő szó van, na de a mongolban legalább két-háromszáz! Például számos kifejezésük van a lovak járásának vagy fejtartásának megkülönböztetésére. Az az igazán jó ló, amelyik télen is beszerzi a saját kajáját, vagyis föltöri a jeget, és kieszi alóla a füvet.
Most már – az utóbbi tíz évben – gyűjtenek télire, de azelőtt soha. Ott pánikszerűen jön a tél, pár nap alatt… A nagy fű befagy a jég meg a hó alá. így a takarmány „mirelit” van elraktározva, csak ki kell kaparni. Ezen élnek.
Nekem ott nagyon egyformának tűnt mindenki. Bejött egy mongol, kiment. Bejött egy másik, de nem tudtam, hogy az tényleg másik, vagy az előbbi jött vissza. Főként a nőkkel voltam így, mert a férfiakat legalább a ruhájukról meg tudtam különböztetni. De a nők egyformában jártak, és a haja is mindnek ugyanúgy volt fésülve. Egy hónapig voltam így: szépnek egy nőt se találtam.
Megkérdeztem egy mongol sráctól, hogy mégis kit tartanak ők szép nőnek: mi a mongol ideál? Nem nagyon akart válaszolni, mert ők roppant szemérmesek az ilyen dolgokban. Aztán kibökte hogy „csak szép fehér bőre legyen”! Csak ez volt a fontos.
Na de ha megkérdezted, hogy milyen a szép ló! Hát arról másfél napig dumált ez a csöndes, halk szavú ember.
Az nem is mongol, akinek nincs lova. Legföljebb a városban fordul elő ilyen ember. De olyan mongol nincs, akinek juríalakó rokona ne lenne. Az egyéves gyerekek már lovagolnak. A városban is a legtermészetesebb, ha valaki lovon jár.
A gyönge, a rossz ló olcsó is, három-négyszáz tugrikért vehettem volna. Volt olyan köztünk, aki vett is: nyáron járt vele, aztán eladta vagy elajándékozta.
A városban a ház előtt tartják. A házak között fű van; kicsapták őket, összekötötték a két első lábukat, így nem tudtak elkóborolni.
De a melóhely előtt, a kombinátnál is ott legelésztek, amíg a gazdájuk bent dolgozott. A nyereg viszont többszöröse volt a ló árának. Egy igazán szép darabért ezer-ezerkétszáz tugrikot is megadtak.
Én nem vettem. A szomszéd házban dolgoztam, minek járjak oda lóval? De különben is, akkor lovagoltam, amikor akartam.
Európai ízléssel nézve nagyon érdekes állatok voltak. Alacsonyak, nagy fejűek… Azokon úgy, mint a mi melegvérű lovainkon, nem lehetett lovagolni. Megőrült, ha megpróbáltam rövid szárra fogni. Lefeküdt, mindent megcsinált, csak továbbmenni nem akart. Egészen hosszú szárra kell engedni, és úgy előrenyújtja a nyakát vágta közben, mint a liba. Az volt az érzésem, hogy szamáron ülök. Nem is volt olyan jó érzés a lovaglás, mint otthon.
Nem biztos, hogy a mongolokat elkápráztatnád egy európai tenyésztésű paripával! Ott más az ideál. Ez a hosszú lábú, nagy seggű nekik idegen. Éppen úgy, ahogy nekem idegenek voltak azok a busa kis lovacskák. Olyan hosszú a szőrük, mint a birkáké – húsz-huszonöt centi. „Milyen rondák!” És van olyan, amelyikért húsz-harmincezer tugrikot kifizetnek, ha mit tudom én, milyen győztes.
Ott mindig verseny van. Nincs ünnep lóverseny nélkül. De ötven kilométer a táv a fölnőtteknek. Az ötéves gyerekek tíz kilométeren vágtában versenyeznek. Korosztályonként emelkedik a táv.
Persze a hetvenéveseknek nem hetven kilométer. Már csak azért sem, mert alig van hetvenéves ember. Az ott már matuzsálemi kor. Talán azért halnak korán, mert állandóan húst esznek. Találkoztam olyan öreggel, aki azt mondta, hogy még soha életében nem evett gyümölcsöt, és nem is fog. Ők ilyenek, ezt el kell fogadni.
Engem a magyarok azért is hülyének néztek, mert elmentem a mongol temetőbe. „Ezért huszon-valahány kilométert menni!” Állati érdekes volt. Tudniillik ők régen úgy temetkeztek, hogy nem temetkeztek. Egy szent helyre – ami mindig egy hegy tetején volt, és obónak hívták – vitték ki a halottakat. Ott az állatok széttépték őket. A lámaizmus tanítása szerint cselekedtek: ez volt az élet rendje.
Ha itt, Európában finoman megátkozlak, akkor azt motyogom, hogy „legyen neked nehéz a föld”. Ott meg az volt az átok, hogy ha azt kívánták valakinek, ne tépjék szét a testét az állatok – még azok se! Az volt ott a katolikus vallásnak megfelelő pokol.
Jött huszonegyben a forradalom és vele csőstül a kultúra. Az új világnézetbe nem fért bele, hogy így kirakták a halottakat. El kell temetni! Na de ők nem azért nem temettek, mert nem volt ásójuk, hanem azért, mert a föld szent. A buddhizmust nem nagyon lehetett kiirtani – máig sem. Nem úgy van az, hogy hozok egy rendeletet, amelyben közlöm: a föld nem szent – és attól kezdve egy nép ezt el is fogadja. Eltemették ugyan a halottat, de este kimentek, kikaparták, és kivitték a hegyre. Ez így ment elég sokáig, mígnem azt találták ki, hogy le kell betonozni a sírt.
Régen, ha meghalt valaki, körbe-körbe hurcibálták a környéken, hogy a szelleme ne találjon vissza. Ma a városban cipelik körbe. Nagy ZIL teherautó, fényképpel, a platón a koporsó, mellette egy kupac sóder meg egy zsák cement. így megy a menet.
Akkor temetnek, amikor még nem süt a nap, azért, hogy a nap ne lássa. De akik nem adnak erre, azok is nagyon korán indulnak neki. Hajnali kettőkor ordításra, éneklésre, csörömpölésre ébredek. Kiugrottam az ágyból. Látom ám, hogy nyitott koporsóban viszik a halottat…
Mindenkinél – a halál okáról – bizonyos utalást hagynak a betonban. Hát, nagyon sok árhisüveg van a sírokon.
Nem baj, hogy ilyen sokat mesélek erről? Tudod, én úgy gondolom, hogy egy népet akkor tisztelhetünk vagy szerethetünk igazán, ha megismerjük a szokásaikat. Egyáltalán nem mindegy, hogyan bánnak a ha-Iottaikkal, mert ez sokat elmond a múltjukról is meg a mai életükről is. Ha ott élsz közöttük, meg kell tisztelned őket azzal, hogy megpróbálod megérteni a világukat. Ha nem törekszünk erre, mindig minden nép idegen lesz. Az „idegen” pedig nem áll messze az „ellenszenves”-tol, az pedig az „ellenség”-től. Azért, mert én ezt így gondoltam, a magyarok lenéztek, megvetettek, és ez szomorú.
Az árhi? Az a mongol pálinka, a nemzeti italuk. A vodkára hasonlít, azt hiszem, gabonából csinálják.
Azért nem tudom pontosan, mert az egyik ezt mondja, a másik azt. A könyvekben is másképp és másképp van leírva a készítési módja. Ami irodalom létezik, mindent elolvastam Mongóliáról. Az utazásom előtt is, de azóta is.
Nincs túlságosan jó véleményem ezekről a könyvekről. Lehet, hogy szubjektív az álláspontom, de nem tudom elképzelni, hogyan lehet olyasmiről könyvet írni, amit nem szeret az ember. Persze ennek ellene lehet vetni, hogy a fasizmust sem szeretik az írók, mégis írnak róla. De azért, mert antifasiszták, és éppen az antifasizmus vált ki érzelmeket belőlük,
A legtöbb író közömbösen szemlélte a mongol népet. Ott voltak egykét hétig. Szerintem elsősorban iszogattak, vadászgattak meg vásároltak, így nem nagyon lehet egy néphez közel kerülni. Olyanok is lettek ezek a könyvek. Találkoztam újságíróval, aki három napot töltött kint, és olyan folytatásos cikksorozatot merészelt írni, hogy az eszem megállt. Igen: egy kicsit fotózgattak ott, a többit meg kilopkodta a könyvekből.
Van fehér üzlet az európaiaknak, és van mongol üzlet. Az előbbiben lényegesen nagyobb a választék, mint az utóbbiban – legalábbis az élelmiszerkészlet tekintetében. Bár ott is a hivatalos mongol fizetési eszközt használják, tehát nem rubelt vagy nyugati valutát – mint nálunk a turisták számára kijelölt boltokban. De abba a boltba egyszerre csak három mongol teheti be a lábát, akkor is, ha nyolcvan európai van bent, de akkor is, ha csak öt. Ha egy mongol kijön, egy bemehet helyette.
Nem csoda, ha ezek előtt a boltok előtt mindig tömegek állnak. Mongolok. Ha jön egy fehér, megkérik: – Vegyél nekem húsz deka vajat! – Aztán megvárja, amíg kijön a palija, a jószívű kegyelmes •európai kultúrember. A többséget hiába kérik, soha egyik sem vesz nekik semmit, „várják ki a sorukat!”
Én, a fehér ember kívülről, sorbaállás nélkül bemehetek, legföljebb bent, a pultnál kell sort állnom.
Próbáltam a mongolokat is kérdezni, hogy mi erről a véleményük.
– Ez így természetes. Az európaiak jobb élethez, több áruhoz szoktak, ezért kell nekik külön üzlet.
– A te kölyköd nem szereti a csokoládét?
– Dehogynem, hát azért állok sorba.
– Hát akkor nem lenne jó, ha a mongol üzletben is lenne csokoládé?
– Nincs annyi, hogy minden üzletben legyen.
Megetették őket, sikeresen. De én ezeket a hivatalos megkülönböztetéseket nem tudtam elfogadni, a hátam borsózott tőlük. Talán éppen azért, mert Európának erről a vidékéről származom.
Már csak azért is rendszeresen mongol busszal közlekedtem. Mindig tömve volt, de ahogy fölszálltam, rögtön átadták a helyüket.
Dehogy akartam leülni! De mindig fölállt valaki, és én hiába ellenkeztem, letuszköltak, lenyomkodtak. Nem tudom, hogy miért, de ezt csinálták.
Poroszkál szépen a busz a városban, és megy a nóta. Énekel az egész busz. Nem részegek. De ha utaznak, mindig énekelnek. Sokszor sajnáltam már, ha le kellett szállnom.
Nagyon közvetlen emberek. Két hete voltam ott, nézelődtem a mongol üzletben. Egyszer csak odajön hozzám egy öregasszony, és elkezdi huzigálni a bajuszomat. Hagytam egy darabig, de nagyon furcsáí-lottam. Aztán ráhorkantottam, és elkapta a kezét.
Ugye a mongol férfiaknak nem nagyon van bajuszuk. Ha mégis, akkor rettenetesen vigyáznak arra az öt-hat szálra, hogy rendesen álljon… állandóan piszkálják, rakosgatják. Az a büszkeségük. így aztán nagy élmény nekik, ha európai mértékű szőrzetet látnak. A szakállamba is beletúrtak. Megyek nyáron, kigombolt ingben. Az halál természetes, hogy odajön egy nő, és elkezdi simogatni a mellemen a szőrt. Itthon az ilyesmit nyílt felhívásnak vagy nem is tudom, minek tekinthetné az ember, de ott el kell viselni. De miért ne viselném el, ha ezzel örömöt szerzek neki?
A legtöbb magyar rácsapott a kezükre: nem mész innen!
Nagyon közvetlen, barátságos emberek. A nyíltságukat – és itt ne érts félre, mert nem a szó lenéző értelmében mondom – a gyerekekéhez lehet hasonlítani. Olyan kedvesek, de olyan kegyetlenek is, mint a gyerekek.
Nem, a gyerekeket nem ütik meg. Ez ott ismeretlen. A legelvetemültebb embernek számít, aki kezet emel gyerekre. Nem is láttam ilyesmit. Nálunk meg akárki, akármilyen kultúrlény, entellektüel félhülyére verheti a kölykét, mert ennek ugye hagyományai vannak: engem is vertek, mégis milyen nagyszerű ember vagyok, hát én is verem, nem árt neki… és így tovább évszázadokon keresztül.
A mongolok rettenetesen kíváncsiak. Dolgoztak mellettem lányok – érdekes, hogy mindig a terheseket rakták mellém, talán mert féltették őket tőlem. Aki először odajött, az egy állatorvos lány volt. Nagyon örült, hogy odajöhetett, mert télen leállt a kombinát, nem kapott munkát. Mindent megcsinált, mosogatott, takarított, súrolt. Nagyon házias és rettentően szorgalmas volt. Négy hónapig dolgoztunk együtt.
De piszkosul kíváncsi volt. A keleti ember mindig kíváncsi, de benne ez túltengett. Már röhögnöm kellett: fölbontotta a leveleimet, pedig egy kukkot nem tudott magyarul.
Ha bármit csináltam, azonnal odajött és lesett. Minden érdekelte, írta a recepteket. Te, láttad volna, amikor először behozott nekem abból a palacsintából, amit ö otthon, egyedül sütött! Persze gyenge volt, meg rongyos is… de ő csinálta! Állati büszke volt. Hozott egy darab tortát is, de úgy, mintha nem tudom, mi lenne. Persze nagyon dicsértem.
Sokat bajlódtam vele. Néha úgy jött ki, hogy éppen annyi adagot csináltam, ahányan voltunk. Akkor becsaptam szegényt. Például egyszer vasárnapra islert sütöttem. Úgy számoltam, hogy kettő jut egy emberre. Kisütöttem, összepárosítottam, kiderült, hogy három is jut. De mindenkinek pontosan annyi, nincs maradék. Magyaráztam neki, hogy abból ne egyen, mert az rossz. Megértette, de ezzel bele is ültettem a fülébe, hogy miért ne egyen… miért lenne az rossz?
Csak ketten voltunk a konyhán, én nem ettem az islerből, mégis hiányzott kettő. Tehát biztos, hogy ő burkolta be. Hol a sütemény? Ő nem tudja! Mindegy, mondjuk az enyémet ette meg, mert így nekem csak egy jutott… de azt is nekiadtam.
Éppen akkor vettünk Ulánbátorban darált cseresznyepaprikát. De piszkosul erős volt. Kitettem a tálalóasztalra, hogy aki akar, tegyen a levesébe.
Persze fölhívtam a figyelmét, hogy abból nem szabad enni, mert az nem jó. Na de ugye az islerre is azt mondtam, hogy ne egyen, mert rossz. Egy fél marékkal bekapott. Azt az ordítást hallottad volna… szegény nem tudta, mit csináljon, végül befeküdt a csap alá.
Aztán elment szülni. Tudod, én elvből nem mentem el hozzá, a gyereket se néztem meg, mert az csak neki lett volna kellemetlen.
Na, ugye megvan a gyerek. Jön be a lány, illetve asszony… és hoz a gyerekeimnek, de mindegyiknek, szőrmesapkát, a feleségemnek meg egy rókát. Én csak néztem… kérdeztem: mit kér érte? Semmit! Ez ajándék! Született egy gyereke, és ezért ő ezt hozta nekem! A lehető legtermészetesebb volt, hogy ebből az alkalomból megajándékozott.
Többször találkoztam ilyesmivel. Például nők napján is kaptam ajándékot a csajoktól, hiába magyaráztam, hogy nem vagyok ám nő.
De el is várták, hogy az ünnepeken én is adjak valamit. Őszintén örültek olyan apróságoknak, mint egy doboz magyar cigaretta. A leg-becsesebb ajándéknak a filctoll számított: egy készletből egy darab. Akinek meg már egy olyan hatos kis csomagot adtam, az teljesen odavolt. Sohasem az érték számított, hanem a gesztus. Az összes mongol ismerősöm számon tartotta, hogy mikor utazom végleg haza. Eljöttek, és mindegyik megajándékozott. Tudták, hogy valószínűleg soha többé nem látjuk egymást, tehát nem számításból jöttek.
A mongolok ünnepelni aztán isten bizony tudnak. Minden régi vallási ünnepet megtartanak, plusz még a hivatalos állami ünnepeket is. Például a nők napja ott három napig tart. Olyankor a nők hivatalból dőzsölnek.
Engem is meghívtak egy nőnapi ünnepségre, és a hülye kíváncsi fejemmel el is mentem. Mert egyszerűen minden érdekelt, minden alkalmat kihasználtam, ha megtudhattam róluk valamit. így például alig van olyan mongol kaja, amiből ne ettem volna. Ha ők megmaradnak, én sem halok meg! Hát ilyen bulin sem voltam még… elmentem.
Vittem egy üveg vodkát. Az asztal tele volt rámolva: sült birka, főtt birka, bóc, minden nemzeti ételt föltálaltak.
Nőnapon ott férfi nem ülhet az asztalhoz, csak főzhetnek és kiszolgálhatják a spinéket. Nekem megengedték, hogy leüljek, mert mégiscsak vendégnek számítottam. Akkor egyszer az évben megengedik a nőknek is, hogy igyanak. Ha egész évben nem isznak meg két deci vodkát, akkor megtehetik.
Na, táncoljunk! Ez kellemetlen felszólítás volt, mert én nem nagyon akartam ott ugrabugrálni. Velem szemben ült egy nagyon csinos félkínai nő. Gondoltam, ha már kötelező, akkor őt kérem föl. Jött – volna.
De valamilyen oknál fogva mellém telepedett egy istentelenül nagydarab, kövér, mongol viszonylatban is ronda nő. Akkora, mint én, irtózatosan nagy parasztkenyér-fejjel. Tudod, laposnak tűnik a fejük, mert nincs orrnyergük, és nagy a járomcsontuk.
Na, indulunk táncolni azzal a félkínai lánnyal. De mire kiértünk, a nagy mafla nő megfogta a kicsit, eltolta, és elkapott engem. Na, táncoljunk!
Hát letaposta a lábaimat… cibált. Ugye a két deci vodka dolgozott benne. Vége a számnak, végre leülünk.
De tovább unszoltak: nem érzem köztük jól magam? Ha igen, akkor miért nem táncolok? Mondom magamban, most már tényleg a kicsivel fogok… Gyere! Föl is áll. De mire a hosszú asztal mögül kiért, ez a nagy mafla már megint ott termett. A kicsit félrelökte, elkapott, cibált. De akkor már nem ment el a kisebbik, hanem magyarázott neki.
Amit velem meg akartak értetni, azt úgy mondták el mongolul, hogy meg is értsem. De ha egymás között a szlenget használták, akkor egy kukkot sem értettem.
Te is tudsz olyan magyar tájszólásban beszélni, hogy mondjuk egy pesti nehezen érti meg. A lényeg az volt, hogy hallottam: elég hevesen diskurálnak.
Egyszer csak a nagy megfogta a kicsit, és föllökte. Na, mondom, ennek fele se tréfa! Pál Jancsi, gyerünk haza! Ha megiszik még egy pohárral ez a nő, elkap és megver…
Te, én nem voltam részeg, csak nagyon rossz volt a gyomrom a tejpálinkától meg a kajáktól. Feszített meg bugyborékolt… minden bajom volt. Alig bírtam elaludni.
Aztán megírtam a feleségemnek is… Képzeld el, hajnalban állati csörömpölésre ébredtem. Fölülök az ágyban, látom, hogy az éjjeliszekrényem szanaszéjjel. Az óra, a pohár összetörve, a fiókok kiborulva.
Azt álmodtam, hogy az a ronda nő rám akart mászni. És akkorát taszítottam, hogy minden összetört. A haverok persze összeszaladtak az istentelen csörömpölésre. Reggelig röhögtek. Persze rögtön elkezdtek azzal etetni, hogy mit csináltam volna az éjjeliszekrénnyel, ha véletlenül a kicsivel álmodom.
Egyszer egy idősebb férfival szóba elegyedtem az utcán. Az ott természetes, hogy leszólítanak, és másfél órát vakerázunk, anélkül hogy tudnám, kivel.
– Magyar?
– Magyar vagyok! – Kihúzom magam. Erre ő megfogja a kezem, és a csuklóját ott, ahol a pulzusa van, odaütögeti az enyémhez. Először azt hittem, ez biztos valami régi kézfogás vagy valami ősi dolog lehet.
Aztán érdeklődtem és megtudtam: ez azt jelenti, hogy egy a vérünk. Ebben azóta már meg is erősödtem egy kicsit. Én váltig hiszem azt, hogy valahonnan mi rokonok vagyunk. Náluk ezt az iskolában is így tanítják. Nálunk nem.
Hogy a Dzsingisz meg a Batu? Én most nem akarok belemenni a mongol történelembe, mert azzal ugyanúgy vagyok, mint az állatokkal, napokig tudnék mesélni. Dzsingisz kánnak négy fia volt, akik között négy részre osztották föl a Nagymongol Birodalmat. Az első gyereke úgy született – az övé lett később a Kijevi Kánság, Kazahsztán és Perzsia egy része -, hogy a feleségét elrabolták, amikor még fiatal házasok voltak. Az ott természetes volt, hogy egymás feleségét elhur-colgatták. Föl is csinálták, úgy küldték haza. így született a Dzsingisz első fia, akit Dzsocsinak neveztek el. Ez azt jelenti magyarul, hogy vendég. Finom kis célzás. És a Dzsocsi fia volt a Batu.
A legkisebb fiúnak ott kötelező volt a Temüngeotcsigin nevet adni. Ez azt jelenti, hogy a tűz őrizője. Ez is nagyon érdekes, mert ellentétben az európai civilizációval, ahol az első gyerekre száll az öröklés joga, ott a legkisebb jogán van minden. A nagyobbakat hozzásegítik, amihez csak lehet, de az ősi szálláshely mindig a legkisebbre száll. Mert Temüngének hívták eredetileg a Dzsingisz kánt, ebből lett Temüngeotcsigin. Akármilyen neve van a legkisebb gyereknek, hozzáragasztják azt, hogy Geotcsigin. De ha valaki hős lesz, akkor ez ugyanígy vonatkozik a Bátorra, is.
Az a-t torokból mondják, ugyanúgy, mint mi. Ez nem nagyon tapasztalható más népeknél, csak a rokonainknál. Rengeteg szó kísértetiesen egyezik. Például mongolul ezt a mellső végtagot úgy hívják, hogy kar. Érdekes: az eget úgy hívják, hogy tenger. A magyarnak sem idegen „az ég tengere”. A kék mongolul is kék. A tepsi… hát majdnem hanyatt vágódtam, amikor fogta az öreglány azt a bádogedényt, és kijelenti, hogy az tepsi. De ugyanúgy, ahogy mi.
Nem véletlen, hogy szegény Körösi Csorna mindig oda készült. Csak ez nincs a köztudatban. Róla mindig Tibet jut eszünkbe. Pedig nem oda akart menni, hanem a Karakorumba, Dzsingisz kán ősi szálláshelyére. Mongóliában akarta megtalálni a magyarok őshazáját. Szibérián nem mehetett át, ezért dél felé próbálta Indián és Kínán keresztül. Harminc évig várt arra, hogy Kínán átmehessen, de nem sikerült. Tibetben ragadt, ott tett szert rangra, tudásra és tekintélyre.
De az eredeti célját nem érte el, pedig láma módon is azért élt, hogy így juthasson el Mongóliába. Ezt nálunk nem nagyon tudatosítják.
Ott volt a lámaista kongresszus is. Ma már Mongóliában többen tartják a vallást, mint Tibetben, mert a kínaiak ott alapos munkát végeztek. Mongóliában megvannak a kolostorok is, az gyakorolhatja a vallást, aki akarja. Például ezért nagyon sok ott a kopasz öregasszony, mert a vallás parancsa szerint lenyírják a hajukat. Láttam lámamisét is. Az ott nem idegenforgalmi látványosság. Már csak azért sem, mert ott nemigen van idegenforgalom. Rendkívül érdekes a vallásuk. Ugyanakkor a földhözragadottságuk, a maradiságuk is ennek következménye.
Az a helyzet, hogy nem nagyon tudnak mit kezdeni a szocializmussal. Úgy akarnak élni, ahogy ó’sidó’k óta, és olyannak akarják a szocializmust is. Tovább akarják nézni a birkákat, ahogy azok legelnek. Évezredeken keresztül minden nemzedék ücsörgött a jurta előtt, és szemlélte a jószágot. Közben a lovakról csevegtek. Ma is többnyire ilyesmikkel foglalkoznak.
Jelszavuk: Hamaguj! Ez azt jelenti, hogy nem számít. A mongol mindenre ezt mondja. Nekik semmi sem számít. Ez is egy életszemlélet. Nem sietünk, ráérünk! Ott senki nem kap idegbajt, mentesek a civilizációs ártalmak jó részétől. Ez is szép dolog, nem? Egy héten egyszer megy a vonat, ha lekési: hamaguj! Majd jön a másik.
A pontosság ott ismeretlen fogalom. Meg van dumálva valami, de késel. Nem érdekes, majd megvár. És meg is vár! Ott egy-két órát várakozni valamire teljesen természetes dolog. Ha akkor sem jön, amit vársz: hamaguj!
Képzeld el: ilyen embereket bezárni a gyárba! És nyolc órát termeltetni velük. Ez nekik rettenetesen idegen világ. Gyakorlatilag úgy kell most őket földhöz ragasztani, ahogy jó pár évvel ezelőtt István király csinálta nálunk. Nem bírják elviselni – főleg a férfiak – a bezártságot, az egész napos munkát. Ezért – és ez nagyon érdekes – a nehéz fizikai munkák nagy részét nők végzik. Például ott nemcsak vágólegények dolgoznak a kombinátban, hanem „vágóleányok” is.
Aki pásztornak nevelkedett, attól nem is lehet elvárni, hogy máról holnapra öntudatos gyári munkás legyen. Neki élete végéig pásztorvér folyik az ereiben. Ugyanúgy, ahogy nálunk a melósokban parasztvér folyik.
Nem tudom, hogy ezt miért nem lehet megérteni, aztán békességgel, indulatok nélkül szemlélni. Nem értem, miért nem lehet szeretni egy ilyen népet. Valahogy ezt meg kellene értetni és el kellene fogadtatni Közép-Európában: törekedj arra, hogy megértsd az idegen népek világát, mert csak ez vezethet a békességhez. Nem elég Erdélybe elmenni, nem elég ott elbeszélgetni néhány emberrel ahhoz, hogy megértsd Románia népét. Nem elég egy hétig Prágában sörözgetni ahhoz, hogy közelj kerülj – hogy egyáltalán megkíséreld a közelebb kerülést -a csehekhez. Na mindegy… talán majd az ükonokáink…
A nagy népek gőgje… vagy nem is tudom, hogy miért van ez ebben a világban. Mert a magyar még csak nem is egy nagy nép, mégis ilyenek vagyunk. Holott semmivel sem vagyunk különbek. Csak mások.
Persze ezek után már nem lehet azon csodálkozni, hogy a mongolok jó része éppen úgy utálja az európait, mint az európaiak a mongolokat.
Volt olyan, hogy a magyar srác elvette a mongol lányt, és ezért a csajt megszurkálták. De csak a seggébe szúrtak, nem akarták megölni. Haza is jöttek aztán.
Persze volt nekem is összeütközésem a mongolokkal. Egyszer a cseh haverommal kint ültünk az erkélyen. Ücsörgünk, dumálunk, gyönyörű az idő. Tudod, ott giccsesen szép az este, amikor a nap lebukik, és minden vörösben úszik. Dumálunk… bamm, fölöttünk bevágják az ablakot. Bumm… a második ott csattant az erkély hullámműanyagból készült kerítésén. A harmadik fél tégla a Jaroslav feje mellett zúgott el, úgy vágta ki a mögötte lévő két ablakot.
Láttuk, hogy a szemben levő ház tetejéről dobál két srác. A két ház egybe volt építve, a sarkuk találkozott, tehát a másik ház tetejéről simán meg lehetett bombázni az erkélyeket. Tudtam, hogy csak egyetlen följárat van arra a tetőre, mert oda jártam napozni.
Fölmentünk. Éppen jött lefelé a két kölyök a tűzlétrán. Olyan tizenhat-tizennyolc éves kamaszok voltak. Az egyiket rögtön kezelésbe vettem, a másikat meg a haverom, aki ugye kétszer akkora, mint én. A fiú éppen szaladt volna vissza a tűzlétrán, de elkapta és levette.
Te, én nem akartam rendesen, férfi módra megverni, csak ráijeszteni, hogy minimum azt jegyezze meg, hogy azért mégsem illő fél téglával dobálózni, hiszen azzal csak véletlenül nem öli meg az embert. Ugye egy taknyos kölyöknek mégsem verhetem szét a pofáját.
Ugrabugrált. Először verekedni akart, erre megkínáltam egyszer.
Hamar letett a verekedésről, menekülni próbált. Négykézláb, mert fölállni nem engedtem. Ahogy menekült volna, a valagát vertem a fapapucsommal. Képzeld el, hogy azzal mekkorát lehet csapni Biztosan nem ült le egy darabig.
A szerencsétlen kölyök megszorult két ajtónál. Éppen egy magyar srác lakott ott családostul. Kinyitja az ajtót. Hát, képzeld el a látványt: ott állok egy szál rövidgatyában, trikóban, mezítláb… és ütök egy gyereket a papucsommal. Rajta meg eluralkodott a halálfélelem: itt a perc, most veri agyon a szakállas magyar! Annyira félt, hogy berohant a lakásba, és úgy vinnyogott ott a szerencsétlen, mint egy kutya. Könyörgött, hogy ne bántsam.
Megérdemelte, mert tényleg agyoncsaphatott volna. Ez nem egyszerű komiszság. Az viszont biztos, hogy ő többet nem fog dobálni. Vagy legalábbis elsőre agyonüt. Ma sem tudom, hogy miért csinálták.
Na, aztán piszkáltak is ezzel eleget. Mert ugye mindig dumáltam, hogy szeretni kell a mongolokat, mert anélkül nem megy semmi…

Forrás: Andrassew Iván–Pál János: Prolilét-ra. Kozmosz Könyvek, 1988, Budapest

Előzmények:  1. rész / 2. rész / 3. rész / 4. rész  

1. Skandikamera:
   2018. július 29. 07:33

   Ez a rész (is) nagyon érdekes volt. Köszi, hogy közölted/tétek.