Nyárvégi olvasmány – Italo Calvino: Monte Cristo grófja (3)
Az abbé csákánya már minden irányból át- és átlyuggatta a falakat és födémeket; de járatai továbbra is körbe-körbe tekeregnek, mint valami gombolyagban, s cellámat is mindegyre más és más irányban szelik át. Rég oda a tájékozódó képessége: Faria immár nem ismeri föl az égtájakat, de még a delelő- és talppontot sem. Megesik, hogy kaparászást hallok a mennyezet felől; egy csomó vakolat hull alá; rés nyílik odafent; Faria feje bukkan elő, tótágast. Mármint számomra tótágast, nem az ő számára; kibújik az alagútjából, s járkálni kezd, fejjel lefelé, anélkül, hogy bármi változás esne rajta: sem az ősz haján, sem a penész lepte zöld szakállán, sem az ösztövér tagjait fedő csupa rongy darócon. Légyként futkároz a mennyezeten, falakon; megáll, belevágja csákányát egy pontba, rést nyit; eltűnik.
Olykor alighogy eltűnik az egyik falban, máris előbukkan a szemköztiből: itt még be sem húzta maga után a fél lábát, s már dugja is ki a szakállát amott. Fáradtabb, aszottabb, öregebb – mintha évek teltek volna el azóta, hogy utoljára láttam.
Máskor meg alighogy eltűnik az üregében, hallom, amint hápogva szívja be a levegőt, mint aki hatalmasat készül tüsszenteni: hidegek és nyirkosak az erőd útvesztői; ám a tüsszentés késik. Várok: eltelik egy hét, egy hónap, egy év; Faria sehol; bizonyos vagyok már benne, hogy meghalt. Hirtelen mintha földrengés rázná meg a szemközti falat; Faria kidugja a fejét az omladék alól, s befejezi a tüsszentést.
Mind kevesebb szót váltunk egymással; vagy olyan beszélgetéseket folytatunk, melyeket emlékezetem szerint nem kezdtünk el soha. Rájöttem, hogy az abbé nemigen tudja megkülönböztetni a cellákat, hisz rengeteget lát hibás útkeresései közben. Valamennyi cellában egy szalmazsák, egy vizeskorsó, egy kübli; s egy ember, aki ott áll, és nézi az eget a keskeny nyíláson keresztül. Amikor Faria előbújik a föld alól, a rab megfordul: mindig ugyanaz az arc, ugyanaz a hang, ugyanazok a gondolatok. A neve is ugyanaz: Edmond Dantès. Az erődnek nincsenek kiváltságos pontjai: térben és időben ugyanazokat az alakkombinációkat ismételgeti mindig.
(Folytatjuk)