A Ház

A Ház nagyon értékes. Nem csak azért, mert lehet benne lakni, hanem mindenkinek van része benne. Legalábbis, azt remélik. A Házról már akkor is beszélt Anya, amikor az még nem épült fel. Négy éves lehetett Kicsi, amikor azt mesélte Anya, hogy lesz majd szép járda az udvaron, és tologathatja a játék babakocsiját rajta, babázhat, és idillikus képet nyújtott róla. Mivel Szülők örültek a Háznak, Gyermekek is örültek. Nem tudták, miért, de azt érezték, hogy valami jó dolog az. A Ház felépült, és beköltöztek. Kicsi első osztályos volt akkor. Tele volt nagy kövekkel az udvar, de voltaképpen járdát is készítettek.
„A Ház a miénk” – mondta Anya. – „A Ház nektek marad.” A Ház a Minden. A Ház az Örök. A Ház, amiért dolgozunk, a Ház, amiért nem jut semmire, a Ház, ami miatt le kell mondanunk sok mindenről. A Ház, amiért dolgoznotok kell nektek is. A Ház miatt nem mehettek el sehova. A Ház miatt nem vásárolunk fölösleges dolgot. A Ház miatt nem mentek osztálykirándulásra. A Ház, az nagy dolog. Nincs akárkinek Háza. Ti öröklitek a Házat, ezért ti azt csináljátok, amit mi mondunk.” Ez a Ház-játszma. Érdemes beszélni róla, mert a Ház a játszma Asztal szerepét töltötte be, fontos kellék a zsetonok kipakolásához. Ha nem lenne Asztal, nem lenne Játék sem. De adva volt az Asztal, és elfoglalta helyét mindenki körülötte: elfoglalta helyét Apa, Anya, Nagy, Középső, Kicsi. Játékszabály csak egy van: nem állhatsz fel az asztaltól, mindvégig játszani kell. Jó, azért néha-néha felállhatsz, de mindig vissza kell ülnöd helyedre.
Apa és Anya forgatják a lapokat, ha felállsz is néha, ők játszanak helyetted. Jól bevésték a fejükbe, hogy a Ház az egyetlen biztos hely, de mi is lehetne más ennél biztosabb? Az érzelmi bizonytalanság? A megalázott állapot? A „hiába akarok kitörni, úgysem fog összejönni” sztori? Nem vagyok elég jó, nem vagyok képes rá, nem tudom megcsinálni – ezek az érzések nagyon is jó kártyalapok voltak. Nem a Gyermekeknek, hanem annak, aki ezekből nyerte érzelmi stabilitását, s anyagi biztonságát. Ő volt Apa és Középső. Anya lesöpörte az asztalt, kilépett. Hiába tett jelzéseket, hogy ráunt a játékra, nem figyelt rá senki. Hiába akart csalni, a játékosok észrevették, nem hagyták felállni az asztaltól. Mégis, mit képzel? Ő maga hozta a szabályokat, ő osztja a lapokat, csak nem akarja cserbenhagyni a játékosokat? Szóval, Anya nem csalhatott, mert „rajtakapták”. Hiába akart betegség által kilépni, hiába akart „megszabadulni” a játékosoktól, ők nem engedték. Játszania kellett, rákényszerült. S ott volt benne is a kettős érzés: „hagyjatok már végre békén, engedjetek kilépni a játékból”, a Ház ott volt, a Ház mindenkié, a Házhoz kötődik mindenki, szóval, nem lehet csak úgy kilépni. Másik érzése: „a szeretet jegyében cselekszem”. Persze, mint minden más, ez is hazugság volt, de inkább öncsalás. Nem a szeretet vezérelte, hanem a fájó Kötelességtudat, a Megmentő szerep, a „mindent megteszek értetek, még ha kilóg a belem, és húzom magam után, akkor is”, a Mártíromság, s mindez hátterében a nagy Szeretethiány, amit nem kapott meg Apától, s a Tehetetlenség érzése, hogy ő Kiszolgáltatott, Eltartott személy. Legesleginkább viszont a Félelem, hogy ő egyedül életképtelen. A Ház-játék durva. Durva és mocskos. Nem tudott kiszállni másképp, csak úgy, hogy végleg kilép.
Középső felépítette a bástyáját a Ház köré. Dupla védelem, dupla asztal, nagyobb játszási felület. De így már négyen maradtak játékban: Apa, Nagy, Középső, Kicsi… ja, meg a mellékjátékosok, a gyerekeik, Nagynak a Lány és Fiú, Középsőnek a Fiú, Kicsinek a Lány. Nagynak megengedte Anya és Apa a nagyobb helyet az Asztalnál, kapott plusz egy szobát, mivel nőtt a játékosok száma. Középsőnek nem kellett semmi, hiszen ő nagyobb birodalmat épített, de – nehogy hely nélkül maradjon – a Ház köré pakolászott ezt-azt, s bár nem volt szüksége a veteményes kertre, jogot formált rá. Apa megörökölte a szülői Házat, amihez úgy ragaszkodott, mint az életéhez. Neki már két Háza van. Középsőnek Birodalma, Nagynak és Kicsinek semmijük nincs. Válás után Kicsi hazaköltözött. Nagy és Kicsi nehezen élt, Nagy Lány és Nagy Fiú is részt vett ebben a szenvedésben. Nagy, mint mindig, hibásnak érezte magát mindenért, s annak reményében, hogy helyrehozza a hibát, Középső árnyékába lépett. Középső megint Nyert. Középső és Apa már több játékszabályt hozott be, Nagy játszotta a játszmáikat. Nagy nyögve-nyelve játszotta a játékot, de akkor is játszott. A határok most már teljesen elmosódtak, mindenki kénye kedve szerint sétálhatott át rajta. Nagy, bár valóban megkapta a játékban nyert összeget, a nagyobb haszon mégsem az övé volt, hanem Középsőé. A Ház ott volt, lakhatott benne Nagy, el is hitte tudat alatt, hogy az az Övé, de mindig is lebegett valami a levegőben… – hogy mindez csak illúzió. A Ház mindenkié, de különösképp Apáé, mert ez az Ő tulajdona. Nehezen eladta a másik Házat Apa, de kínkeservesen megszenvedett ezért a válásért. Annyira keservesen, hogy enyhébb agyvérzést is kapott nem sokkal utána. Apa verseng. Apa lesántult, de küzd. Ő aztán nem hagyja magát. Nem akar kilépni a játékból. Középső se. Nagy és Kicsi ki akar lépni, de egyik sem akar lemondani a Házról. A Ház viszont Apáé. Csak Apa és Középső tudja a Ház sorsát. Nagy és Kicsi játsszák a játékot. Középső Fiú nem játszik, nem is ül asztalhoz. ez nem az ő játéka. A Nagy Lány sem játszik, de ragaszkodik a Házhoz, hogy legyen hová visszatérni néhanapján. A Nagy Fiú a Házban marad, ő játékos. A Kicsi Lány Kilép, és többé nem akar se a Házról, se a játékosokról hallani. Szívében tüske, mert érzi, nem volt fair ez a játék. De inkább a tüskét választja, mint a játékot.
Kicsi elhagyja a Házat, Nagy elhagyja a Házat. Nagy Fiú marad. Jó játékos, és most hárman játszanak: Apa, Középső és Nagy Fiú. Nagy Fiúnak döntenie kell: kilép az őrült játszmából, vagy benne ragad. Nehéz döntés. A Ház mégiscsak az otthona. Nehezen, de megteszi a lépést: feláll az Asztaltól, elhagyja a Házat.
Mondtam, durva játék, a Ház-játszma: „életre-halálra játék”. Apa és Középső ketten maradtak. Tervezik, hogy a Házra új szerepet osztanak. A Ház nem Asztal, hanem Tét. A két senkiházinak, Nagynak és Kicsinek vissza kell térniük. De az sem baj, ha csak az egyik megy vissza. Végül, Nagy Fiú is megteszi, ha már nincs más játékos.
Kicsi Eldöntötte, hogy elfordítja a figyelmét a Házról, és az otthon maradt játékosokról. Kicsi nem akar játszani. Az Életre Halálra Ház-Játék nem érdekli. Apa a Házban van, és borzasztóan retteg, mert egyedül maradt. Szíve mélyén az öncsalás: „hálátlan kölykök… hát ezért építettem a házat? Ezért neveltem fel őket? Mindig segítettem mindnek. Egyedül hagytak.” S a másik érzés, ami nem öncsalás: „Csak Középső van mellettem, persze, ő sokat kiabál velem, s hazudnom kell, hogy jól vagyok. Muszáj azt mondanom, nem szabad panaszkodnom. Ez a szabály. Ő erősebb nálam. De nem adom fel. A Ház az enyém akkor is! A Ház halálomig az Enyém. A Házban lakhat más is, de csak akkor, ha a szabályaim szerint játszik. A lapokat Én osztom, s bármi is legyen, az Én Házam az Enyém!” Apa elfelejtette a fénykorában lejátszott csatákat, nem is akar emlékezni rá. Apa nem szembesül a múltban elkövetett durva játékaival. Apa, büntetésből, a disznóólba akarta tenni Nagyot, mert sírt. Apa megfélemlített, verbálisan bántalmazott. Apát nem érdekelte a sorsuk, Apát csak a Ház érdekelte, s az, hogy legyen mellette egy Anya, aki elvégzi a cselédmunkát. Ha nincs egy ilyen szereplő mellette, akkor sír, elesett, elhagyatott, összeomlik, szenved, bánatos. Egyszer sem fordul meg a fejében, hogy ő a játék alkotója. Ő csak önigazolást keres: mondtam, hogy suplik és hájfejűek, senkiháziak, semmirevaló társaság (mindenki, aki kilépett a Játékból). De mindezért a Nagy felelős, ő a hibás, mert a Kicsi a Nagytól tanul. S a Kicsi Lány Kicsitől, a Nagy Lány a Nagytól. Mennyi hülyeséget csinálnak, hibát hibára halmoznak. Itt van a Ház. Nem jó dolguk volt a Házban? Egyszerűen, érthetetlen… a nagy suplik”…
Mindhárom fél előállni, és megmondani a valóságot. A kettős érzések miatt: ha megmondom a magamét, utána bánatos leszek egész életemre, hogy fájdalmat okoztam Apának. Érzem, hogy mondanám, de érzem, hogy hibát követnék el. Újabb játszma a múltból. Marad a másik verzió: nem mondom el, magamban tartom, s úgy teszek, mintha rendben lenne minden. Vagyis: hazudok. Ez is játszma. Olyan, amit egész életükben játszottak: kétszínűség, hazugság, érzelmek elfojtása. Apa tudja, hogy a Ház az övé marad, míg él. Középső azt is tudja, mi lesz a Házzal, ha már Apa nem él. Más játékos számára semmi sem tiszta. Nincs a játékszabályban az, hogy erről tájékoztassa a játékosokat. Csak adott pillanatban. Majd akkor. Akkor jön a csavar. S akkor megint kell játszani… az ő szabályai szerint.

Következik: A három játékos gyermekei: Nagy Lány, Nagy Fiú, Középső Fiú, Kicsi Lány

Előzmények: 1. rész / 2. rész /