Orbán Ferenc: A kockázat napjai (3)
Vörös kérdőjelek nyomában
Megszusszanunk, közben hallgatjuk a prof szakszerű magyarázatát.
Valahogyan úgy keletkezhetett ez az oázis, hogy a felszínről beszivárgó víz a talajban átvándorol a lazaságokon, s itt, a mélyben egy szikla csücskéről csepeg, amíg meggyűl a tömött, agyagos fenéken. Csak annyi gyűl össze, hogy a prof megmerítheti farzsebében hordott műanyagpoharát, s osztogatja. Megszívjuk magunkat.
Micsoda íze van a barlangi víznek!
Ivás után jóízűen letöröljük szánk széléről az agyagot. Mit számít! A szomját, ha eloltotta az ember, ereje visszatér!
– Milyen, mi? – kacsint Fábián.
Itt kiegyenesedhetünk! Különben az egész barlangban nincs egy olyan szakasz, ahol háromszáz méteren át egyenes derékkal mehetnénk.
A sok hajladozás után valósággal áttrappolunk a Lóverseny-pályán. A Barlangkutató Intézet munkatársai nevezték el ezt a részt: egyenes, magas mennyezetű folyosó, az alján finomszemcsés homok döng a lábak alatt.
A Díszterem mellett meg sem szusszanunk. Csak a fiúk mesélik, hogy a barlang legszebb része innen következik. A Díszteremből mellékjárat indul a November 7 járat felé. Közbeesik egy labirintus, amelyben eddig mindenki eltévedt. Rengeteg még a feltáratlan rész, visszafelé jövet egy csoportnak itt kell majd kutatnia. (Szerencsém volt ehhez a csoporthoz kerülni, bejárni a labirintus egy részét s eltévedni.)
Ismét időelőnyben lehetünk.
Kicsi a csoport, ez a szerencse. Így könnyebb a járás. Sok helyt omladékos az úttalan út. Felfelé kell kapaszkodni vagy leereszkedni. Ilyenkor megvárjuk, amíg az elöl haladó, átjut az omladékon, nehogy kőgörgeteget indítson, amely lesodorhatja a következőt. Egyenként kelünk át.
Hajnalban elmegyünk az egyik tejpatak folyosója mellett. Valahol fölöttünk kaolinbánya van (másnap hallottuk a robbanást is, beleremegett a barlang). A patak ott ered, s útközben átszivárog fehéragyag rétegeken is. Az festi tejfehérre a vizét, innen a neve.
Három órakor kezdjük építeni a kőtél-pályát.
Szilágyival leereszkedünk egy omlásba, magunk után húzzuk a hátizsákokat. A többiek megkerülik ezt a részt, és hátulról közelítik meg a Nagytermet. A lyuk, amelyen leereszkedünk, hirtelen véget ér. A szélétől mintegy tizenöt méteres szakadékba hull a tekintet. Ennek az alján kezdődik a Nagyterem. Ahogy lenézek a feneketlen semmibe, elfog az iszonyat. A mélységből riadtan visszakozik a tekintet, a csizmámat nézem, egy száraz sziklacsonkon állok. s remeg a lábam. Árpi mögöttem, valamivel fennebb, csendesen szól:
– Nem kell lenézni. Fogd a kötelet – s nyújtja.
Még sokszor eszembe jut az a pillanat, amelyet a Nagyterem előtti kürtőben átéltem Árpi mellett, aki ugyancsak valahol itt, a közelben esett át a barlangi tűzkeresztségen. Később elmesélték az esetét:
…Maradt még egy lehetőség a továbbjutásra; egy hasadékon át próbálkozni, hason fekve, fejjel lefelé. Bekúszott. Egyszerre lejteni kezdett a hasadék. Húzta lefelé a testsúlya, azért így is helyezkednie kellett, hogy a két sziklafal között megtalálja a rést, amelyen át tovább vonszolhatja magát lefelé, előre. Aztán a rés szűkülni kezdett. Már fél órája igyekezett lefelé, amikor érezte, hogy a szikla kezdi összeszorítani. S fogy a levegő, a szikla pedig nem engedi, hogy megtöltse a mellkasát! …
Megfordulni nem lehet, ez világos. Azt is felmérte, hogy nem rémülhet meg, nem kapkodhat, mert akkor kifogy az ereje, s elveszett. Tartogatnia kell az erejét!
Leáll; hogy csendesedjék kapkodó légzése, veszett szívdobogása. Aztán ismét megpróbált előrecsúszni. Nagyon lassan, gazdaságos mozdulatokkal, de előre.
Ki tudja, mennyi idő után érte el az üreget. Akkora volt, hogy végtagjait összebogozva valahogyan megfordulhatott. Aztán vissza!
Az aggódó csoport a rés bejáratánál utána nyúlt, s kiemelte. Kérdezgették, de csak annyi ereje volt, hogy fáradtan legyintsen. Kis idő után mondta:
– Ez az út nehezen járható.
Ahol állunk, innen kell a kötélpályát kiépíteni.
(Amikor leértünk s megálltunk a terem alján, próbáltunk felvilágítani a mennyezetig. karbidlámpa fénye mintegy negyven méterre ér el, de a tetőt nem sikerült megpillantani. Megjegyeztem: – Nem ártana időnként idehozni gőgös főnököket! Éreznék, hogy milyen kicsi fiúk. )
Szilágyi ledobja a szakadékba a negyvenméteres kötelet. Ott a többiek egy sziklacsücsökre erősítik. Ez a kötélpálya. Egy fémkapcsot (karabinert) akaszt Árpi a kötélre, s vékony spárgán próbából leereszti. Aztán visszahúzza. Megy. Megkezdjük eregetni a csomagokat. Sanyi lent kifogja, hogy ne ütődjenek a sziklához. Mi ismét visszahúzzuk a karabinert.
Közben a prof felszereli régimódi fényképezőgépét, felkiált, hogy ne mozduljunk, mert kinyitotta az exponálót. Lobban a magnéziumfény.
Amikor az utolsó csomagot eresztjük, nagy üdvrivalgással beérnek Bagamériék.
– Mi ez? Gyászmenet? Még csak itt vagytok?
És megérkeznek Moravekék is.
Mire lekecmergünk a Nagyterembe, már megalakul egy rohamcsapat (Bányai, Fábián, Moravek, Szilágyi), s elnyargal a végpont irányába.
A csoport újraszerveződik, most már tízen megyünk együtt a vizesjáratban.
Vasárnap reggel hét óra után omláson kelünk át, amely ismét elzárja előlünk a vizesjáratot. Utána visszatérünk a patak medrébe, s ott haladunk tovább. Ekkor már nincs erő tapogatózni, kerülgetni a göbbenőket. Megmerülnek a csizmák, bennük a víz megmelegszik. Nem is olyan kellemetlen, csak amikor megállunk cigarettaszünetre. Ilyenkor egyúttal kiürítjük a csizmákat is.
Most Kőműves Emil megy elöl, ő vezeti a csoportot, mi a proffal valahol a közepe táján, leghátul meg Csoltkó Laji. Énekel:
„Vasárnap délután a Sétaté-hé-ren…
Vasárnap délután a Séta-té-hé-ren…
Vasárnap délután
a Séta-té-hé-ren…”
És ugyanígy, tovább. Csak ennyit, de szakadatlanul, egy háború előtti műdal dallamára.
Eszembe jut, amit Kovács Frici mondott otthon: „Mi egy kicsit mindnyájan gyagyásak vagyunk. . .”
Egy cigarettaszünetben a prof Racovitáról beszél, a biospeológia megteremtőjéről, akinek tanítványa, majd tanársegédje lett. Ma nemzetközileg elismert biospeológus, Racovita művének folytatója.
„…Aztán magához hívott a tudós, és egy térképet mutatott. Bejelölve az ismert barlangok helye. Ahol újabbakat gyanított, oda vörös kérdőjeleket rajzolt. S azt mondta, hogy a vörös kérdőjelek az enyéim…. .”
– S a fiúk? Róluk mi a véleményed?
Felcsillan a szeme.
– Ez nem tudományos munka – mondja. — Csak egyszerűen — kockázat! Rövidesen tapasztalom, mennyivel többet tudnak a fiúk a földtanról, mint az átlagember. Kőműves valóságos kis előadást rögtönöz a barlang keletkezéséről, földmozgásokról, kőzetekről. Azt mondja, ez elengedhetetlen, a lyukásznak nemcsak a szag után kell mennie. Ha elzáródik az út, ismernie kell a továbbjutás lehetőségeit.
– Tudod, mi az a diaklázis? – kérdi Egri Laci.
– Gőzöm sincs.
– Na, akkor készülj fel – mondja. – Rövidesen megtudod!
Következik: … Egy… kettő…. tíz!
Előzmények: A vállalkozás / Nincs pardon /