(Kisregény)

Gyorsan besötétedett. A túlparton egy város fényei villantak fel. A faluban itt-ott tehenek bődültek el, birkák bégettek, disznók röfögtek. A baromfik már alhattak. János a túlpartot figyelte.
– Nem félsz egyedül? Itt az idegenben? – kérdezte a Láthatatlan.
– Nem vagyok idegenben. Itthon vagyok… Itt valamikor otthon voltam. És nem csak én.
– Tévedsz. Csak álmodsz.
– Lehet… De nem félek, mert itt vagy te, és te minden veszélyre figyelmeztetsz.
– Igen, én itt vagyok, de te nem vagy itt… nem vagy itt, csak voltál… valamikor… nagyon régen.
– Nem igaz, sohasem voltam itt, csak most vagyok itt. Most, ebben a pillanatban.
– Igen, itt vagy – hallotta a felesége hangját. – Itt vagy, és ott is.

“Itt vagyok, és ott is” – gondolkodott.
– Sehol sem vagy – súgta a fülébe a Láthatatlan. – Sehol, mert te nem vagy. Nem létezel, csak álom vagy.
– Álom? De hiszen élek. Érzem a levegőt. Látom a fákat. Az embereket. Hallom a hangokat.
– Mindez csak álom. Téged álmodik valaki, te álmodsz másokat.

János érezte a Láthatatlan leheletét, hallotta a hangját.
– De ki álmodott meg engem?
– Én – dörmögte egy öreges hang.
– Meg én – szólt egy nő.

János körülnézett. Ismét ott állt a falu utcáján, egy kocsi közeledett. Hatalmas porfelhő támadt, ami szinte mindent eltakart. Miután a por leülepedett, egy városban volt. Tizenöt-húszemeletes házak, előttük apró bódék. Emberek rohangáltak, idegen nyelven beszéltek.

Egy gyerek evett valamit. Talán fagylalt volt, de úgy nézett ki, mint egy ötdekás vaj, két ostya­lap között.
– Nye hocses? – kérdezte a fagylaltot árusító nő. – Vkuszno.
– Nyet – felelt János. – Nye lublju marozsenovo – mondta, és csak ekkor lepődött meg önmaga is, hogy más nyelven beszél, mint eddig.

Elindult a tömeggel a metró-lejáró felé.

A mozgólépcsőn megtántorodott. A mellette álló férfi elkapta a karját, de nem szólt egy szót sem. Bevezette egészen a kocsiba. János leült. Figyelt.
“Hol lehetek?” – kérdezte önmagától, de választ nem kapott.

Egy hatalmas téren került fel a felszínre. Emberek siettek mindenfelé. Lökdösték egymást. János egy fiatal fiút követett, aki pár hanglemezt vitt a hóna alatt.

A fiú megfordult, dühösen Jánosra nézett, de nem szólt.

Hatalmas áruház emelkedett előtte, de egy szempillantás alatt eltűnt, és János ismét a kis faluban volt. A nagy templom előtt állt. Felnézett a toronyra, majd határozottan hátat fordított és céltalanul elindult. Egy keskeny kis utcába jutott. Az egyik oldalon egy kicsi, fehérre me­szelt tornácos házikó állt. Egy öreg néni kinézett, de nem szólt, János ment tovább. Drót­kerítéshez ért, rajta egy kis kapu, mögötte hosszú, tömött sorokban szőlőtőkék nyújtogatták feléje karjaikat. János meglökte a kaput és bejutott az udvarba.
“Jártam itt. Régen? Nem is olyan régen” – gondolkodott, és várta, hogy Láthatatlan meg­szólal­jon, de az hallgatott.

Pár sorral tőle egy idősebb férfi hajladozott a tőkék között és rafiával a lehajló venyigéket a karóhoz kötözte. A férfi körülnézett, mintha egy pillanatra megakadt volna a tekintete Jánoson, de szótlanul lefordult, és folytatta a munkáját.
– Hé, maga! Hol vagyok? – kiáltotta János, de az öreg nem reagált. János ismét kiáltott. Ekkor a szőlőt kötöző férfi megrázta a fejét, belevájt a fülébe, de a munkáját csak nem szakította félbe.

János elindult a kis ösvényen. Odaért a baromfiudvarhoz, ami el volt kerítve. Megpillantotta a tornácos házat. A gangon egy kisfiú meg egy nála fiatalabb kislány volt látható. A kisfiú olvasott, a kislány kötözködni próbált vele.
– Janika, add oda Évinek a játékot! – hallatszott biztosan az anyjuk hangja.
– Én olvasok, itt nincs semmiféle játék – kiáltott vissza a fiú.

– Velem sohasem akar játszani – fakadt sírva a kislány és berohant az ajtón.

János lábujjhegyen felment a gangra, a kisfiúhoz közelített, de az nem vette észre.
– Mit olvasol?

A fiú nem felelt.
– Nem hallasz? – lökte meg János a gyerek vállát, de az most sem szólalt meg.
– Itt ültél – súgja a Láthatatlan. – És olvastál.
– Itt? – kérdezi János hangosan. – Olvastam? Mit?

Reménykedik, hogy a kisfiú felfigyel, de megint csak a Láthatatlan szólal meg.
– Sok mindent. Már nem is emlékszem.
– És a szomszédok?
– A szomszédok nem értették, hogy miért nem csinálsz semmit.
– Sohasem voltam itt – tiltakozott János Isten tudja már hányadszor, de minden tiltakozása hiábavaló volt. Még saját maga számára is. Tudta, hogy nem járt itt, de érezte, hogy volt itt. “Megbolondultam?” – gondolta.

A kisfiú felállt, beszaladt az egyik szobába, majd egy újabb könyvvel jött ki.
– Miért nem mész el ivóvízért? – kiáltott át a szomszéd házból egy lány.
– Én nem vagyok szomjas. Menjen vízért az, aki inni akar.
– De én szomjas vagyok – mondta János. A fiú most sem hallotta meg. János észrevétlenül, amint jött, indult tovább. Vissza a kis utcán a templomig, ahol megtorpant, majd megpillantva egy idősebb férfit, két kannával a kezében, utána indult.

A téren egy kőoszlopon két vascsőből különös szagú, tiszta, langyos víz csordogált. Az egyik csap alatt egy nő töltött meg egy vödröt, a másik alá a férfi állította az egyik, majd a másik kannáját. János várt és hallgatta a beszédet, amit alig értett.
“Külföldön vagyok?” – tette fel magának a kérdést, de ebben a pillanatban két fiatal lány össze­nevetett.
– A nagyanyám így beszél, semmit sem értek. Az anyám csak akkor, ha nagyon ideges – jegyezte meg egyikük.

Mindketten ittak a vízből, s indultak tovább. János is ivott. Ekkor állt meg a túloldalon a busz, amiből egy vasutas egyenruhás, középkorú férfi szállt le.

János egy pillanatig megdöbbenten nézte. Nagyon hasonlított valakire, de a gondolatot el­hesse­gette magától.
– Már régen voltál itthon – hallotta egy nő hangját, aki odalépett a vasutashoz. – A gyermek­korod falujára még emlékszel?
– Arra igen, de nem erre – mutatott széles mozdulattal a körben álló házakra a férfi.
– Igen, sokan elmentek, sokan jöttek. Terád azonban sokan emlékezünk. És a feleségedre is. A gyer­mekeitek nagyon hasonlítanak rátok. Csak őket sem érdekli a falu, mint ahogyan tégedet sem.
– Már gyermekkoromban fel kellett mennem a városba, de ott is állandóan csak falusi voltam.
– Falusi? – nevette el magát a nő. – Ebben az egyenruhában? És ilyen ápolt kézzel?
– Igaz, nem szántok, vetek, nem aratok – mondta a férfi kissé szégyenlősen.

János elindult utánuk. Csodálkozva vette észre, hogy a nemrég látott tornácos ház felé igye­keznek. A kint olvasó kisfiú azonnal meglátta a férfit, amikor az lenyomta a kapu kilincsét.
– Megjött apu – kiáltott be a konyhába.
– Ha megjött, majd be is jön – hallatszott ki a nem túl kedves női hang. Jánosnak ez is ismerős volt. Mindenkit ismert, mindenkit látott, de nem tudta, hogy hol és mikor.

---

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész / 2. rész / 3. rész / 4. rész / 5. rész /

1. Gergely Tamás:
   2018. október 29. 15:21

   Poli homelessness

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ