5

– Szóval akrobaták vagytok.
– Igazgató elvtárs, szabad egy percre!
– Bocsánat! – tűnt el a diri jó félórára. – Hát ti? – pillogott ránk, mihelyt előkerült. – Ja, persze, a kígyóbűvölők.
– Akrobaták – javítottam ki halkan. – A korzikai duó.
– Korzikából? – nézett nagyot a vállas, hosszú hajú, kígyóbőr zakóban ágáló igazgató.
– Ez a művésznevünk. Azért jöttünk, hogy…
– Vizsgázzunk – vette át a szót Teofil –, helyesebben, hogy megtudjuk, biztosan megtartják-e a meghirdetett vizsgát holnap nyolc órakor.
– Reméljük, fiúk, reméljük. Pardon! – nyúlt a telefonhoz. – Halló! Én, személyesen… Micsoda… ? Fizessétek ki, és arrivederci, Roma…! Nem, szó sem lehet róla…!
– Zavarok? – sompolygott be a direktor szilfid termetű titkárnője.
– Menjen a fenébe! Nem maga, ők – mutatott a férfi a kagylóra, s már akasztotta is le a másodikat. – Bonjour! (Jó napot!) Oui, oui…! (Igen!) Bien entendu…! (Természetesen!)
Ekkor egy akrobata totyogott be a kezén, a nyomában két zsonglőr és egy buggyos nadrágú bohóc fülsüketítően trombitálva.
– Mulţi ani trăiasca, la mulţi ani! (Sokáig éljen!)
Ölelkezés, kézszorítások.
– Boldog szülinapot! – köhintett a szilfid titkárnő.
– Igazgató elvtárs…! – köhintettünk mi is figyelmeztetően.
– Viszlát, fiúk! Üdvözlöm Korzikát és a kígyótokat!
– De mi…
– Mi van, Giziké? Látom, tűkön ül. A titkárnő átadott egy táviratot.
– La naiba! (Az ördögbe!)
– Gáz van? – kérdezte a bohóc.
– Két akrobatánk Párizsba disszidált.
– Kik?
– Paoloék.
– Mi szívesen… – jegyezte meg Flórián felcsillanó szemmel.
– Ti még mindig itt lötyögtök? – mordult ránk az igazgató. – Hányszor mondjam, hogy momentán nincs szükségünk se fakírra, se zsonglőrre.
– És akrobatákra?
– Mi? Akrobaták vagytok? És ezt csak most mondjátok? Micsoda szerencse! Meg vagyunk mentve, uraim! – ölelt át latinos temperamentummal bennünket.
– Ura! – kiáltották kórusban a bohóc, a zsonglőr meg a többiek.
– Honnan jöttetek?
– Én Vásárhelyről! – mosolyogtam boldogan.
– Én meg Petrozsényból? – mondta Flórián.
– Fel vagytok véve, illetve… Előbb megnézzük, mit tudtok. Mindenesetre legyetek holnap reggel nyolckor a Nagycirkuszban!

Bukarest Románia délkeleti részén fekszik a Dâmbovita folyó két partján, a Dunától északra, a Fekete-tengertől 280 km távolságra. Lakossága a hetvenes évek körül olyan jó másfél millió lehetett. A várost a legenda szerint egy Bucur nevű pásztor alapította. Mivel sok szempontból hasonlított Párizsra, Kis Párizsnak is nevezték mindaddig, amíg az 1977-es nagy földrengés, később pedig a hírhedt diktátor jócskán át nem alakította a főváros arculatát. Rám a Romániában egyedülálló széles sugárutak, a Herăstrău-, a Cişmigiu-park, a volt Királyi Palota, a Calea Victoriei utca és a Curtea Veche-templom hatott legjobban. Amúgy már többször, úgyszólván minden évszakban felbukkantam a városban, így elég otthonosan mozogtam a hatalmas háztömbök közt.
Amint kiléptünk a cirkuszból, arcunkba csapott a fagyos téli szél. Esteledett. Egy ideig céltalanul bolyongtunk Bukarest utcáin. A hópelyhek lassan keringve hulltak alá a magasból. Hallgattunk. Bárcsak sikerülne a holnapi felvétel! Évekig vártam, készültem erre a pillanatra, és most itt van, szembesültem vele egy kurta újsághír képében. A függöny tehát felgördült, még néhány óra, és a korzikai duó kilibbenhet a porondra.
– Gyere, vegyünk ki egy szobát valamelyik hotelben! – rezzentett fel gondolataimból Teofil.
– Menjünk!
– Sajnáljuk, minden szobánk foglalt – utasítottak el mindenütt, úgyhogy, tetszik, nem tetszik, megszálltunk a Gara de Nord (Északi pályaudvar) várótermében.
– Szabad a jegyeket? – ráztak fel erélyesen éjféltájt.
Nem lévén jegyünk, kitessékeltek a teremből, ahol csakis érvényes vasúti jeggyel tartózkodhattak az utasok. Ez volt a szabály, ezért nem lehetett látni egy csavargót sem a román várótermekben. Egy darabig tanácstalanul toporogtunk a peronon, aztán felültünk egy holtvágányon veszteglő, Piteşti feliratú vonatra.
– Innen biztosan nem dobnak ki – nyújtózkodtam el a meleg ülésen.
Barátom két perc múlva már fűrészelt, csupán én mocorogtam nyugtalanul. Folyton azon rágódtam, nem kellett volna-e megkérdezni, meddig rostokol itt ez a szerelvény. Üresnek ugyan tök üres, meg meleg is, de mi lesz, ha mégis elindítják Piteşti-re? A gondolat sehogy sem hagyott nyugodni, ezért gyorsan leszálltam, és megkérdeztem egy pufajkás atyafit:
– Megmondaná, kérem, hány órakor indul az a vonat onnan Piteşti-re?
– Boldogan – ölelt át a szemmel láthatóan illuminált pufajkás. – Neked szívesen, ha meghívsz egy pofa italra.
Na, én is jótól kérdezem, de talán ez a szőrmebundás hölgy felvilágosít.
– Megmondaná, hány órakor indul a vonat Piteşti-re?
– Reggel, csak reggel, szépfiú, úgyhogy ha érdekel, akár meg is hívhatlak egy csésze kávéra. Itt lakom a közelben, és nem kerül többe száz pengőnél.
– Egy kávé? Köszönöm, majd legközelebb, ha pénzem is lesz hozzá.
– Csóró mazsola! – hagyott faképnél lenézően az örömlány.
Milyen vendégszeretők ezek a regátiak! Na, mindegy, böngésszük át akkor a Mersul trenurilort (menetrendet)! Piteşti, Piteşti… Hű, mekkorát gurított a kiskurva! Nyomás vissza, Flóriánhoz. De hol volt már akkor Flórián! Megdöbbenve meredtem a sínekre, ahol nemrég még ott vesztegelt a vakvágányra terelt szerelvény. Szegény Flórián már biztosan gőzerővel robog Piteşti-re – néztem körül abban a titkos reményben, hátha elém ugrik valahonnan nagy kacagva. Persze nem ugrott, és engem összevissza szurkáltak a lelkiismeret nyilai. Vajon mit gondolhat rólam, ha felébred, és nem lát maga előtt az ülésen? Elképzeltem magamban, amint keserűen felkiált: ez az áruló itt hagyott engem a vonatban! Most mi a francot kezdjek ezzel a vizsgával partner nélkül, egyedül? Illetve egyedül éppen kezdhetnék, viszont együtt kezdtük, izzadtunk hosszú éveken keresztül, most meg, csak úgy, ukmukfukk, mellőzzem egy ilyen ostoba pech miatt? Lerogytam egy padra, és órákon át tépelődtem, gyötrődtem, végül úgy döntöttem, hogy ha neki nem sikerült, úgy illik, egyelőre én se menjek vizsgázni. Előbb mindenképp tisztáznom kell, mi történt, utána még mindig ráérünk nekirugaszkodni a dolognak. Újra együtt vagy közös megegyezéssel szólóban, ha történetesen feladná, és a fűrészpor helyett megint a szénport választja. Megváltottam hát a vasúti jegyemet, és szomorú szívvel elhagytam álmaim városát.
Visszatérve Teofilra, ő bizony alaposan megjárta, ugyanis leugrottam a vonatról – mesélte utólag. El is ájultam azonnal. Egy vasutas talált rám egy galagonyabokor tövében. Fejem betört, erősen véreztem, más bajom szerencsére nem esett. Az öreg bekötötte a fejemet, aztán felrakott egy Petrozsényba induló vonatra…
Így „sikerült” kitörnünk egy színes, füst és szénpor nélküli világba, amiről egy nap alatt kiderült, hogy ha való is, ugyanolyan csalóka és elérhetetlen, mint egy délibáb. Kár, mert akkor azon a fagyos decemberi reggelen valóban felgördült a függöny előttünk.
Csak éppen mi nem libbentünk sem akkor, sem soha többé a porondra.

Előzmények: I. rész / II. rész / III. rész / IV. rész