Folytatjuk ankétunk, melyben a ”megszólított” Káfé-barátok arról írnak, milyen kávét isznak, ha isznak, milyen kávéházba járnak, ha járnak…
Az első részben Székely Ervin, Ady András, Nászta Katalin és Szuhay-Havas Marianna szólalt meg, válaszaikat itt olvashatod:
https://ujkafe.website/?p=80571
B. Tomos Hajnal, B. Kovács András, Hajdú Mónika és Szabó Géza beszél magáról a ”második adag” anyagaiban:
https://ujkafe.website/?p=80675
Kérdéseink ezúttal is:
1. Elődeink kávéházba jártak – ittak, beszélgettek, írtak. Közösséghez tartoztak. Hova jársz te, melyik ”kávéházba”? Hol vagy igazán otthon? Átvette volna az Internet vagyis a Káfé és más online találkozóhely a kávéház szerepét?
2. Schiller rothadt almával, Ady borral segítette meg az ihletét. Méliusz kávézott. Hány cukorral iszod te a kávéd?
A mostani, harmadik részben Boda Edit és Dabi István válaszol:

BODA EDIT (1975) erdélyi származású, Budapesten élő költő. Négy verses-, egy verses-mesés, illetve egy rövidprózás kötete jelent meg. Max Blecher „Heges szívek” című regényét románból magyarra fordította. 2006-ban Communitas, 2008-ban Móricz Zsigmond-ösztöndíjban részesült. (2018. december)

1. Inni, beszélgetni, írni – megbonthatatlan szentháromság: míg az atya iszik, a fiú beszélget, a szentélek pedig máris írásra készül. Az is előfordul, hogy szavakat iszunk, megváltásokat, álmokat beszélgetünk, e két tevékenységet többnyire másokkal közösen űzzük, ám a harmadikat, az írást csakis magányosan, kiszakadva, mégis egészen pünkösdi állapotban.
Ha az éjszaka egy sarki kávéház, akkor ott rendszeresen megjelenek.
Különben eltemetkeztem. Szinte soha nem járok semmiféle társaságba. Kolozsváron, ifjúkorom egy időszakában sűrűn látogattam a kocsma igen hasznos intézményét, viszont nem irodalmit. Úgy alakult, hogy távol maradtam az irodalmi kocsmaasztaloktól és -katedráktól, és még itthon sincs saját asztalom, íróasztalom, soha nem is volt.
A világháló nálam sok mindent pótol, igen, mondhatjuk, hogy ott elérhető vagyok, és talán én is elérhetek másokat, tehát rendkívül fontos közeg.

2. Ajzószer-e a zene? Mert ha írás közben mással nem is, azzal azért néha élek. Előfordul, hogy zene megy a háttérben, ha éppen benne vagyok az írásban, ugyanaz a darab ismétlődően egészen addig, mígnem a vers elkészül. A zene lehet bármilyen műfajú, az a lényeg, hogy a hangulatomnak megfeleljen, és ne párosuljon hozzá érthető nyelvű szöveg. Fontos, hogy valami körszerű, letisztult állapotig eljuthassak, ahonnan befelé tekinthetek, nyitott szemmel álmodhatok, ugyanakkor megengedhetem a világnak, hogy bennem legyen, és viszont, mindeközben pedig se túlontúl nagy szomorúságnak, se túlontúl nagy örömnek nem szabad hatalmába kerítenie, mivel mindkettő bénítóan hat a kreativitásomra. Bár szavaimból úgy tűnhet, itt mégsem egykedvűségről van szó, hanem a kint és bent levés olyan szimultaneitásáról, amelyben az én pillanatról pillanatra megszűnik, és nyomban újjá is teremtődik. Paradoxon. És aztán, amikor úgy érzem, kitehetem a pontot a szöveg végére, nem sokáig ugyan, mégis kicsit átadhatom magamat a maratoni futókon talán célba érés után eluralkodó extázisnak. Akkor máris reménykedem, hogy minden kezdődik majd elölről.
Persze a részleteket se feledjük el: kell egy papír meg egy írószer is.

---

DABI ISTVÁN 1943. június 12-én születtem Kispesten, Pestszentlőrincen laktam 1971-ig. Itt végeztem általános- és középiskolai tanulmányaimat, majd két évig a budapesti ELTÉ-n tanultam orosz-angol-arab szakon, önszorgalomból még sok idegen nyelvet megtanultam. Budapesten különböző külkereskedelmi vállalatoknál dolgoztam idegennyelvű levelező-fordítóként. 1972-1980 októbere között Gdanskban (Lengyelország) laktam, ott kezdtem szépirodalommal foglalkozni, fordításaim (versek, elbeszélések, regények) és saját lengyel nyelvű verseim jelentek meg. (2018. december)

Én sehová sem járok már jó 30-35 éve. Fiatalkoromban Budapesten leginkább az Emkébe jártam, de inkább éjjelente csatangoltam a városban, és útközben be-beugrottam ide-oda egy kávéra, sörre, borra. Leginkább az Emkét, az Asztória presszóját, az Abháziát és az Ibolyát kedveltem, de igazi törzshelyem nem volt, bár az Emkében és az Ibolyában elég jól ismertek a pincérek.

Az 1960-70-es években már nemigen volt kávéház, ahol az írók dolgozhattak volna, talán még az akkor Hungáriának nevezett New York-kávéház, a Múzeum és a Luxor. Én csak otthon, a saját szobámban tudtam/tudok dolgozni.

Gdanskban a Literackába és a Morskába jártam gyakran. 1994 óta vidéken, előbb a 3600-lakosú Tápióbicskén, most a 12000-lakosú Nagykátán lakom. Itt csak kocsma és a volt espresszók keverékéből létezik 3 illetve 2 étterem. Itt sem ezért, sem a korom miatt nem járok, és a 2009-ben átélt sztrókom óta inkább csak sétálni megyek ki a „nagyvárosba” (NAGYkáta).

A kávét tisztán, cukor és más adalékok nélkül iszom, hangulattól és egyéb körülménytől (vérnyomás) függően napi 3-5 adagot – ritkán többet, akár 7-et is.

Bocsánat, még valami: nem szeretem különösképpen a társaságot, mindenüvé egyedül ültem be, és csak figyeltem az embereket.

---

(Folytatjuk)

Kérdez, szerkeszti: Gergely Tamás

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ