1918. szeptember 6.

– Milyen hosszúak és körülményesek ezek az új plakátok és új rendeletek, amikből az ember, ha megérti őket egy álmatlan éjszaka fejtörése után, megtudja, hogy hogyan és mikor és milyen utánjárás alapján nem lehet megkapni, amire szükségünk van. Mindig az unokaöcsém, szegény Kázmér jut eszembe, aki egy egész rendes ember volt, úgy beszélt, mint afféle pesti gyerek, tömören és röviden fejezte ki magát, „köszönöm” helyett azt mondta, „kösz” és ahelyett, hogy „viszontlátásra”, azt mondta, „viszlát”. Hát aztán, mikor idegsokkot kapott és egy évig csak a legnagyobb kínnal és dadogva tudott beszélni (hallom, már jobban van), rémülten figyeltem meg rajta, hogy nemcsak hogy abbahagyta ezeket a rövidítéseket, de a különben önmagában rövid és egyszerű szólásformákat is a legkörülményesebb körülírásokkal cserélte fel. Ha cigarettával kínáltam, „kösz” helyett, amit még dadogva és elég könnyel ki lehet mondani, így udvariaskodott, „na… na… gyon szé… szé… pen kö… szönöm ne… neked a ci… c… cigarettát”, és ha azt kérdeztem tőle, hogy hogy van, azt mondta, „há… há… háladatossá… sággal kö… köszönöm szí… szíves ér… érdeklődé… desedet….” és „viszlát” helyett azt mondta, „a le… le… legközelebbi ta… ta… találkozásig”, és általában mindig a leghosszabb összetett szavakat használta, olyanokat, amilyenek ezelőtt eszébe se jutottak. Ezekkel a rendeletekkel is így van, mióta a közélelmezés és közellátás idegsokkot kapott és csak dadogva tudja tudtunkra adni, hogy nincs módjában segíteni rajtunk.

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész / 2. rész / 3. rész / 4. rész / 5. rész / 6. rész / 7. rész / 8. rész / 9. rész / 10. rész / 11. rész / 12. rész / 13. rész / 14. rész / 15. rész / 16. rész / 17. rész / 18. rész / 19. rész /20. rész / 21. rész / 22. rész / 23. rész / 24. rész / 25. rész / 26. rész /