Bálint Tibor: Arcképek a köröm hátán (3)

ARANY JÁNOS

– Én is varázsló volnék, a pórnép szerint boszorkány – mondta a garabonciás diák, amikor a költőt fölkereste szalontai házában. – Sok titkot ismerek, de azt az egyet nem, hogy mitől ragyog urambátyám tolla alatt minden szó, amely másnál párás szemmel ásítozik, mintha önmagát unná, nemhogy szürke köpenyes társait.
Arany a földet nézte, és ajka lassan mozgott, mintha imádkoznék vagy búzaszemet rágcsálna.
– Ne vegye úgy eszére a dolgot, öcsém – mondta csendesen. – Ha csodákat lát, mindig befelé tekintsen a kerékvágásokba és a mezítlábas nyomokba, és soha a lobogó üstök pokolköves párájába. Látja, én még aratáskor egy szót csippentettem fel a határban a pelyva mellől, és azóta is rágódom rajta, formálom, ízlelgetem.
Ajkai közül gyöngéden kivette a szót, és két ujja közé csippentve, átnyújtotta látogatójának.
– De hiszen ez már tiszta arany! – kiáltott fel a garabonciás diák diadalmasan. – Színarany, édes bátyám!

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész / 2. rész /

2019. január 22.

Szóljon hozzá!