Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (3)
Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.
Bodor Pál: Monológ zárójelben. Röplapok versben, prózában
(Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1971. A borítólapot Cseh Gusztáv tervezte. A könyv szerkesztője: Bodor András. Műszaki szerkesztő: Bálint Lajos. Ára: 9 lej)
Már nem nagyon tudom, 1972-ben hogyan kerültem a kilencedik emeletre. Mármint Bukarestbe, az RTV magyar adásának a szerkesztőségébe, Bodor Pál (1930-2017) főszerkesztő előszobájába. (Egy kezdő, mezei újságírónak ott nem nagyon volt mit keresnie. Alighanem Albert Antal „hargitás” főszerkesztőmet kísértem el, ő Csíkba költözése után elég gyakran járt vissza, korábbi lakhelyére, a fővárosba.)
Egyszer csak nyílt az ajtó, kijött maga Bodor, bemutatkoztam, visszalépett, majd egy perc múlva ismét megjelent, egy könyvvel a kezében és azt mondta, majd otthon olvassam el. Úgy is tettem.
Ez állt benne, kézírásával: „Székedi Ferencnek, akitől csak azt irigylem ma még, hogy ért a jégkoronghoz és fiatal – de holnap már nemcsak ezt irigylem. Bodor Pál 1972. III. 30.” Honnan tudta a nevét egy ifjonc csíki firkásznak? – tűnődtem el, én viszont rövid, tömör, formailag bravúros, tartalmilag mindig gondolatgazdag írásait már régóta kedveltem. 1983-ban áttelepedett Magyarországra, a rendszerváltásig a régi Magyar Nemzetben írta Diurnus aláírással napi jegyzeteit, majd utána a Népszabadsághoz igazolt át. Ma már egyik lap sem létezik: a nemzeti sem, a szocialista sem. Elsöpörték. Mint ahogyan azt a felfogást is, amelyet minden bizonnyal azon az újságíró egyetemen képviselt, ahol éveken át tanított: a média nem a hatalom szolgálólánya, hanem választások között éppenséggel ellenőrzője a választók és a közjó nevében.
Már jóval túl volt a nyolcvanadikon, amikor még egyszer Csíkszeredában találkoztunk. Megköszöntöm a korábban kapott könyvet és megkérdeztem: emlékszik-e még rá? Infarktusoktól megviselt, sápadt arcán mintha szétszaladt volna a fény és azt mondta: oly sok az emlékem! És oly sok mindenre nem kellene emlékeznem…
Bodor Pál: Egy lány a Húsvét-szigetről
Irigyelem a fényképriportereket: a látszat szerint nekem száz szó kell arra, amit ők egy kattintással intéznek el, méghozzá rendszerint sokkal meggyőzőbben. Mit tudnék mondani például erről a gyönyörű lányról, aki itt ül előttem a troliban, bámul ki az ablakon, félprofilból látom, de egyszer hátraadott pénzt jegyvásárláshoz, s akkor tisztán és teljesen láttam az arcát: kékeszöld, valószínűtlen-szép szemét, melyről azért nem merem leírni, hogy türkiz-zöld, mert félek a túlzástól és a giccstől, magas, fehér homlokát, enyhén kiálló pofacsontját (micsoda szörnyű szó, ha gyönyörű nőről írom le: pofacsont; mégiscsak helyénvalóbb lenne járomcsontot írni!) – különös, kérdő rajzú száját, egyenes, vékony orrát: de hát minek is próbáljam leírni, sötétszőke hajáról egyetlen jelzőt sem vagyok képes kitalálni, csak azt tudom elmondani, hogy Észak és Kelet vegyülete volt a lány, északi-szőke volt, és keletiesen ferde szemű, érthetetlen tekintetű, nyugalmával zavarba ejtő. Pontosan éreztem, hogy ilyen arcot egyszer lát életében az ember: az is különös volt, hogy nyomban a Húsvét-szigetekre gondoltam, a Kon-Tiki expedícióra, meg azokra az elméletekre, melyek szerint e borzongató szobrokkal benépesített föld őslakói fehér bőrű emberek lettek volna, és vörös hajúak, lévén, hogy az óriás szobrok vörös „sapkája” talán ennek az emléke; s noha a lány sötétszőke hajában a vörösnek csak egy árnyalata látszott, akár a bujkáló Fény, mégis arra gondoltam, hogy talán ilyenszerűek lehettek azok a titokzatos, fehér bőrű művész-őslakók; vagy talán nem is ezt gondoltam, hanem azt, hogy ha filmet készítenék a sziget képzelt múltjának fölelevenítésére, ennek a lánynak adnám a főszerepet… Dzsungelekre és különös, kemény vörös fákból összerótt tutajokra gondoltam, miközben a troli rohant velünk a huszadik század második felén át, és egy lány az előttem lévő széken ülve nyugodtan s talán egy kis hűvös szomorúsággal nézett ki a mai nyüzsgésre, odakint az utcán.
Igen, persze, igaz: majdnem beleszerettem ebbe a valószínűtlen és ismeretlen lányba, aztán legyintettem magamban, elintéztem egy pillanat alatt ezt a szép, bolond zavart, a gyönyörű látszat és látvány bozsdító hatását.
Rohant s meg-megállt a troli, ricsajoztak az emberek, s lestem, mikor száll fel megint elöl valaki, hogy hátraküldje a pénzt, és ismét láthassam a húsvét-szigeti lány teljes, sejtelmes arcát.
Felszállt egy néni, jött a pénz, a lány hátrafordult, s odanyújtotta nekem.
Talán volt valami a tekintetemben, valami abból a másodpercekig tartó majdnem-szerelemből, vagy ki tudja, miért: a lány összevonta a szemöldökét, s megvetően elfordult.
Miért? Szent isten, miért?
A második megállónál leszálltam.
Ahogy mellette elhaladtam, lopva még egy pillantást vetettem rá.
És —
ó, istenem, világ, emberek, Húsvét-sziget, veres hajú óriásszobrok, soha többé föl nem idézhető múlt, soha többé föl nem idézhető emlékek, soha boldogsággá nem változtatható fájdalom, megalázottság, rémület —
tőből hiányzott mindkét lába: nem is tudom, ki emelte be a troliba, hogyan szállt le azután, talán az a vele szemben ülő, hatalmas szál öregember cipelhette, ki tudja, talán az apja, istenem, hogyan, hogyan, hogyan……………………..
és eszembe jut szüntelenül, újra meg újra, összevont gyönyörű szemöldöke és megvető pillantása, összeszorul a torkom, és úgy érzem, örökké szeretni fogom: soha többé nem látom.
Pusztai Péter rajza