Cervantes nyomán szabadon)
(27.) CSALÓDOTT A SZEMÉTDOMBON
Fene tudja, én csak egy vén girhes ló vagyok, egyesek szerint se eszem, sőt még érzelmeim sincsenek, de én megsajnáltam a gazdám. A volt gazdám, hogyan fogalmazzak? Kié vagyok most tulajdonképpen?
A lovagot nem valószínű, hogy látom még az életben, a katalánnak nem kellek, még szép, hogy a vágóhídra nem adott be, már rég lókolbász lennék. A kovácsnak kellett volna a tanya, de állatok nélkül.
Amit nagyon sajnálok, hogy a katalánok elhajtottak. Egy szó köszönet, egy pofa zab nélkül. Pedig hát nekem köszönhetik, hogy az ellenséget legyőzték. Ha én nem rogyok térdre, lekaszabolja őket.
Zárják el, vágják le a fejét, de ne mutogassák, megalázó.
Ha én katalán lennék, felvezettem volna a győzőt, a lovat, Rocinantét, jómagam a főutcán, bemutattam volna a várparancsnoknak, és vetettem volna zabot neki. Magamnak.
Sőt, az utat, amelyiken járok, teleszórtam volna zabbal. Ehelyett elindítottak haza, étlen.
Díszistállót építtetem volna, a falu közepén arany bejárattal.
Ez a hála a katalánoknál…
Hálára ne számíts, ezt tanultam meg, későn. Dögróváson vagyok, fekszem a szemétdomon, kapartam a patámal magamnak valamiféle menedéket, de az eső mégis meges.
Kipucolhatták volna a körmöm, új patkót is adhattak volna.
Volna, volna, sería, signor.
Még a lovag törődött a legtöbbet velem. Rá-rászólt a szolgára, adjon nekem. Az, amit csak lehetett, a saját szamarának juttatott, az én zabom eladta feketén az ellenségnek.. Most mégis hord nekem titokban. Nem tudom, mit remél, csavaros a szolga észjárása.
Szóval nem tudom, kellene-e zab a bolondtól. A bolond gyilkostól. Felégette Katalóniát. Kivetkőzött magából, nem az volt, aminek mutatta magát. Vagy csak korábban nem vettem észre?
Azért egy tarisznya zabot küldhetne… Tovább »