A lány belépett a parkba és elvegyült fák között, mintha ő is egy lenne közülük. A gesztenyéket, platánokat és hársakat nem lepte meg a hozzájuk hasonlatos lény megjelenése, fiatal jávornak vagy égernek nézték, legfeljebb azon csodálkoztak, hogy tőlük eltérően képes volt a helyét változtatni, le tudott ülni egy padra és könyvet olvashatott az ő árnyékukban.

Melegben szart, élvezte az életet. Kegyeletteljes tisztelettel gondolt a zergékre.

Régebben, amikor voltak még baráti érzelmű suszterek, tiszta ingyen koppintottak föl cipőmre egy spiccet. Fenyédi, a falumbéli suszter még azt is megkérdezte, hová üsse a spiccet, mert ha oda üti, ahol még nem vásott el a talp, karikós leszek. Mondtam, üsse oda, ahová akarja, ő a lábbelik szakértője. Hátat is fordítottam Fenyédinek, volt egy régi […]

Mesét akartam írni a mókusról, aki fonákzöld papírra méregzöld tintával, nyersfaszínű papírra meg sötét, nikotinbarna tintával ír.

Lenéztem ma reggel a lábamra, amikor a zoknit húztam fel – nem az enyém volt. A nagyanyám lába volt rajtam. A saját lábamat nem szoktam nézegetni, mert elég messze van tőlem. Szemüveget kellene cserélni hozzá, márpedig az utcaival nem látom.

A kisváros barokk főterén kolumbiai utcai zenészek álltak karéjban. Párafelhőt eregetve fútták a metsző hidegben többszólamú hatalmas pánsípjaikat, gőzölgött a fejük a díszeik alatt, gőzölögtek a hangszerek, sípjaikból, mint kis mozdonyokból, lövellt a pára.

1990-ben egy nap azt álmodtam, hogy a túlságosan sokszor lekért információk tapadókorongjai végül elvesztik rugalmasságukat, és úgy járnak, mint a ’67-es kolozsvári gyermekváros céllövöldéjében a szivattyús lövedék,

Gyöngyöző homlokkal keresi s nem találja az eret, kolléganőjét hívja segítségül.

ezt a telet valahol már láttam tavaly tavalyelőtt mégazelőtt is ugyanez kopogott be váratlan hiábahullva magaslesű ablakon párkányosan ugyanilyen nemláthatás lábujjhegyi csend ugyanilyen hóesésben

Régen, amikor még kocsmába jártam, hallgatni jártam a kocsmába. Ha sokat ittam, leborultam a kocsmai asztalra, úgy hallgattam. Leborulva. Apró búbánatok, sértődések, szomorúságok vacogtak a hallgatásomban. És revolúció! Hogyne lázongott volna a lelkem, mert amikor végignéztem a rekedten éneklő, részeg társaságon, nem láttam magam körül egy árva nemes embert. Egy okos beszédű, halkszavú, falusi tudóst […]

Bedugta a laskát az egyik fülén, a másikon kihúzta. Barátaim, mért vagytok némák?

avagy öt nap múlva Minozinan Adózás előtti adózás, ahogy a téli vakáció egyik napján kötelező bemenni az iskolába. Anyám felébreszt Álmos vagyok. Sötétség van még.

Lesz-e holnap? Ma köd van és nem jön a hó. Hóhalálában a láb és mindenki más. Mindenki másnak van hava, nekünk még az sincs, csak esik folyton. Folytatódik a képtelen naptalanság.

Egyes linóleumszőnyegek, műmárványok, bútorhuzatok többnyire szétfolyó fröccsentett (vagy fröccsöntött…?) mintái rotációsgépen, szövőszéken, öntők meleg eljárásai során tetszőlegesen végteleníthetők. Ha Rorschach-tesztként figyeljük, lassan látnokai lehetünk egyéni világok pontos fényképeinek.

Dühítette, hogy minél buzgóbban habozza be az arcát borotválkozás előtt, mennél kitűnőbb zsilettpengét használ, annál szaporábban serken buzgó szorggal újabb s újabb sűrű borostája. Közben rohamosan kopaszodik! Mitől nő a szakáll, és mitől pusztul a haj? A felfedezés óta mindig alaposan bepamacsolja kobakját is, és makacs várakozással lesi: sarjad-e már valami a feje búbján. Boroválni […]

Felhívja a központot. Ég itt egy alak.

Harisnyát vásárol anyjának, egy láda kólát, színes tévét. Amikor elfogy a steksz, behúz a postahivatalba.

rossz érzések koraszült hajnala penészes sarki fény pirítós tenyér sötétkék kétségbeesés szürke széken mindez már csak emlékböfögés évfordulós elhagyatottság sohanemvoltan unalom nemtelen alamuszi vádalkuk vádvakuk sóvár pénzvár elcsöndesült szúette kakukk a fiókban henye hervadás kék ujjbegyes csipogás derékistencsapás folytonos folyondár hínár hírzár szájzár

Az ólomkristály olyan giccs, amely giccset utánoz, ám ez általában nem sikerül neki, mert a giccs bármikor történő megismételhetősége látszatának visszaadására eleve alkalmatlanná teszi sokszorosíthatóságáról feltűnően árulkodó jellege. Budapest, 2010. XI. 10

Szülei észtek, apja Sztálinról ír regényt. Ő maga unalmában lefekszik a kocsissal.

Kolostorba vonulni lenne az alternatíva? Hetek óta szigorúan annyit eszik, mint amennyi a munkatábor lakóinak jár.

Felpattan a bringára, rajta robban darabokra. Nem telik, nyilván, kocsira, a bomba házi készítésű.

Veronált vesz be, lámpát olt.  Szaglássza a humuszt, amit zacskóban hoznak neki, megnyugszik.

Jó fiú, a lakbért pontosan fizette. Tízre rálőtt, egy halt meg.

Nemes fiú volt, próbabábu mosolyú. Nőkkel táncolva bohócosan billegette magát, de ebben inkább némi nőiességet véltem felfedezni, mint szándékolt vagányságot. Egyszer kolléganőjének alkarját csókolgatta, szerelem vagy vad vágyak nélkül; csókolt a cuppantás kedvéért. — Ne csináld, mert Béla zavarba jön — tréfálkozott a kolléganő, de csinálta, és én nem jöttem zavarba,