lát bármit teszem azt zöld kúszónövényt és repedezett betont

a szavak kipockolnak fölszegeznek közszemlére kitesznek vernek ostorral jelölnek

ne nyúzz meg engem, percente – tedd el az éles késeket, ollókat, fejszéket hagyj megpihenni boldogságért nem könyörgök, csak porszemnyi nyugalomért

(Egy tanár mindennapi dilemmája) Vizsgáztatok: vizsgázgatok. Vizsgáztatók! Vizsgázgattok?

A sötétedő égen széles vörös csíkok; vérmérgezéstől pusztul el az alkony.

Csöppnyi kóstoló a pár nap múlva megjelenő, költészet napi összeállításból: Barátom a Meggylek vár Legyen tél, tavasz vagy nyár, barátom, a Meggylek vár. Vár a polcon, a kamrában, ünneplő üvegruhában. Arra vár, hogy megegyem, Kolozsváron, Enyeden.

fázós fénysugár az üvegszirmú télből volt egyszer egy barna bakelitlemez hangulathordozó tömény nem tudom mi átmeneti évszak sok kátyú pocsolya Budapest, 2019.IV. 6.

Hullott platánlevelek a Somostetőn. A molyhukról induló napsugár Bolyai pónyikalmáján megpihen, múlt címerét november-barnára simogatja, temető-árokban kajtat tükör-érv után.

bennük otthon vagy általában a konyhában inkább mint a szobában

Pilinszky Jánosra gondolva Akkor talán még ő sem tudta, hogy jelen időbe tett állitásai mind ott lesznek a jövőben, az általunk bejárandó most-ban,

vajszínű gyűrött arc lassan totyogva jön bal cipőfűzője utána libeg

A szűkebb hazámba, szeretett Erdővidékemre kívántam eljutni éppen, mintegy menedék. Traktor- háton, autóstoppal meg bányász- busszal haladtam egy ideig – az egész usque ötven kilométer,

hatvanöt éves lennél erdélyi szókratész de már egy mennyei woodstockon sátorozol

(Öreg tanár-barátomnak) „Qui me tangit, vocem meam audit.” Nemzet napszámosa. – Te tudod még mit ér Castra Ulcisiaban, ha így tisztelnek, s vastagnyakú kálvinistának neveznek. Angelus-harangot kondít most kósza szél:

különösek a szavak elrejtenek rejtőznek begubóznak magukba csavarnak körbetáncolnak

Őrült szavakkal komolyan játszani csak bolondnak szabad.

Ember a lépcsőházban, liftben. Egy hegynyi tömbházváros foglya; jaj, meddig? s hova menekítsem, amit magammal hoztam, hogyha régóta nem kap már friss levegőt tüdőm, megfertőződöm végleg,

A költői tett negentrópia – – a szavaknak szervezi a létet. A vers mögött – a réseken – átsejlem én.

átlós csillagokat rajzolok ezüst ceruzával álmomban versírás helyett

Folyó vagyok, hegyek közt zajló, völgyhöz simuló örök vándor,

Hommage à Szilágyi Domokos Istenem, kit kínáltam ószeren – – hitemet eljátszottam pókeren –, – óvj a gúnytól, óvj a resttől, óvj a tökéletlenektől,

ácsorgás ’67-ben kisebb narancssárga drazsék nagyobbacska sárga drazsék posztókabátos olvadás volt-e vagy viharkabátos szellő Budapest, 2019. III. 26.

Azt mondják, odaát nincs izzadtságszag és borda alá szúró rettenet, nem keni be senki szurokkal a kilincsedet,

Farkas Árpád 75. születésnapjára Látod, Árpád, nagy fekete lovak vágtatnak a Firtos alatt, sörényük égig ér, patáikból csillagok szikráznak,

lótuszüléses furcsa gyermekkoromban több volt a veréb