Elõzetes: Zoltán Sándor tiszteletes szentmártoni kopjafái/1.

Zoltán Sándor tiszteletes szentmártoni kopjafái/2.

 

 

Két unokájával, az építészmérnök Zoltán Sándor (1919–2011) gyerekeivel a Reménység tavánál találkoztam. Amerikai missziós szolgálatot végző lelkésznőnk, Nagy Adél már ismerte az Ann Arborban (Michigan) élő Zsoltot és Rékát, ami megkönnyítette, hogy egymásra találjunk.
Tőlük tudom, hogy édesapjuk 1941-ben került Budapestre az építészmérnökire, de a háború miatt nem fejezhette be tanulmányait. Menekülniük kellett a fővárost ostromló szovjet csapatok elől. Ezért aztán Zsombor Jénában született, Réka pedig Münchenben. Amikor az édesanyjuk meghalt, Zsolt majdnem három, Réka másfél éves volt. Három évig egy katolikus gyermekotthonban gondozták őket, 1951-ben érkeztek ki hajóval New Yorkba, majd onnan Detroitba. Édesapjuk két évig egy építkezésnél vállalt munkát, majd nyugdíjazásáig villany- és vízszerelőként dolgozott a General Motorsnál.

Magam Gálfalvi Györgytől hallottam először róla, amikor az Amerikai Magyar Baráti Közösség meghívására az Államokba készülődtem. Gyuri barátom 2001-ben tartott előadásokat a Reménység tavánál, és ezt követően pár napot ifj. Zoltán Sándoréknál tölthetett. Nemcsak a mélyértelmű beszélgetések hagytak nyomot benne – emlékezett vissza ismerkedésükre –, hanem az is, hogy lakása bútorzatát saját kezűleg faragta és a homoródmenti festett bútorok almási meg abásfalvi mintázataival díszítette azokat. Azt már Zoltán Attila kertészmérnök lányától, Borosné Zoltán Magdától tudtam meg a kötet szerkesztése során, hogy nagybátyja a Magyar Hagyományokat Ápoló Kör alapítója volt (Michigani Református Egyház, 1990.); és még 2002 márciusában is ő szervezte meg a detroiti magyar egházak és társadalmi egyesületek megbízásából a 2002-es márciusi ünnepi megemlékezéseket.

Édesapja halála után ifj. Zoltán Sándor átköltözött Szombathelyre – ahol a felesége, Piroska született –, és többször felkereste Kolozsváron élő öccsét. Utoljára 1999. október 29-én elevenítették fel közös gyermekkori emlékeiket. Jeszenszky Géza washingtoni magyar nagykövet 1999. augusztus 14-én meleg szavakkal köszönte meg amerikai tevékenységét.

Zsolt és Réka eleinte csak németül beszélt egymással. Meghallották ezt a zsidó gyerekek, és amikor iskolába mentek, jól megverték öket. Azt hitték róluk, hogy németek. „Öreg amerikások” közt tanultak meg magyarul, miután Detroitból Diarborba költöztek.
„Arra emlékszem – idézte fel emlékeit Réka –, hogy édesapa csekket küldött nagyapának. A levélbe mi is írtunk, hogy lássa: gondolunk rá. Édesanyámnak volt egy testvére Németországban, Tamás Miklós gyógyszerész. Miklós bácsi kijött Amerikába, hogy megkeressen minket. Akkor 16 éves voltam, egy könyvtárban dolgoztam és egyetemre jártam. Mind az foglalkoztatott, hogy mennyire hiányoznak a rokonaim. Tudod, volt egy… lyuk a szívemben… Két évvel később férjhez mentem. Kikötöttem, hogy Erdélybe menjünk nászútra. Éjjel érkeztünk Kolozsvárra. Azt sem tudtuk, hogy hol találunk szállodát. Miklós bácsi telefonon útba igazított, és értesítette Ali bácsit is, Zoltán Aladárt (1929–1978), hogy jöjjön értünk. Másnap Marosvásárhelyen voltunk, harmadnap Homoródszentmártonban. Nagyapa egy nagyon kis lakásban élt a Templom utcában, a református parókiával átellenben.*10 Minössze egy ágy, egy szekrény és egy szék volt benne. Mind azt hajtogatta, hogy szeretne Amerikába jönni. A második világháború idején faragott három kopjafát. Nem tudta, hogy élnek-e a fiai, mindenikük eltűnt valamerre. Aztán visszataláltak.

Megértük, hogy 1977-ben kijött. Nálam is lakott egy hétig. A nagyobbik lányom 16 éves volt akkor, Miklós 15, Enikő 12. Miután elváltam, őket is elvittem Erdélybe a rokonokhoz. Együtt jártunk a parajdi sóbányában, együtt mentünk a Szent Anna tóhoz… Azt akartam, hogy a gyerekeim lássák: nincsenek egyedül a nagyvilágban.”

„Ali bácsival” 1971. május 28-án ismerkedtem meg Aranyosegerbegyen, a Kolozs megyei kórustalálkozón. Nemcsak az akkoriban fellendülőben lévő kórusmozgalom*11 hozott össze bennünket; az még inkább, hogy szomszéd falusiként az édesapja felől érdeklődtem. Felsóhajtva mondta : „Hát bizony többet érdemelne…” Részéről? Az unitárius egyház részéről? Utóbb azt gondololom, hogy mindkét vonatkozásban. Hiszen akkor tájt a Román Zeneszerző Szövetség alelnökeként meg a marosvásárhelyi Állami Filharmónia igazgatójaként nagyon megsűrűsödtek a gondjai, ráadásul 1971-ben beindította és haláláig szervezte a Marosvásárhelyi Zenei Napok hangversenysorozatát is.

Benkő András zenetörténész (1923–2001), aki főiskolai tanulmányai során évfolyamtársa volt Zoltán Aladárnak, A szülőföld dicsérete címmel írt életéről és munkásságáról monográfiát.*12 Ennek kiérleléséhez minden bizonnyal a Homoródmenti Művelődési Hetek rendezvénysorozata is hozzájárult. Ezt maga is megerősíti A Homoród füzes partján című kötetben megjelent dolgozatában.13 Ebben olvasható:
„A Zoltán család zenei légköre, gyermek és tanuló éveinek zenei benyomásai hol nyíltabban, hol búvópatakként kísérték végig. Zoltán Aladár édesapja […] a hivatalos egyházi zenén túl a népzene világa felé is érdeklődéssel fordult. Kései éveiben egy népdalgyűjteményéről tudunk, amelyet a Művelődés szervezte pályázatra nyújtott be.*14 Arról is maradt fenn adat, hogy több nyelvet beszélő és a teológiai szakirodalmat búvárló lelkipásztor meglett férfiként részt vett a Romániai Magyar Dalos Szövetség egyik karmesteri tanfolyamán, hogy mélyebben betekintést nyerhessen a zene világába és gyakorlati tanácsokkal is előmozdíthassa községe szerény zenei életét 1929-ben. Zoltán Aladár édesanyja, Sándor Irma (1896–1973) oklándi papleány, aki tanítónői diploma megszerzésének keretében ismerkedett meg közelebbről a zenével. Otthon népdalokat, a kor szokásos-divatos Schubert-darabjait és operarészleteket énekelt. Családtagjairól később maga Zoltán Aladár jegyezte fel, hogy »harmóniumon és fuvolán játszó apa, vagy a könnyebb táncdarabokat zongorázó nővére szerepét« sem becsülte le. […]

Zoltán Aladár vallotta, hogy a zene népszolgálat. Vállalta is a ráeső feladatokat alkotóművészként, szervezőként egyaránt. Szülőföldjéhez való életteljes kapcsolatairól beszédesen vallanak a művészetében felvonuló tájak: Nádas mente (Kalotaszeg), Szamos mente (Válaszút), Nyárád, Küküllő, Maros mente, Bánság, Barcaság és Bihar ihlető forrásként felhasznált népdal- és táncanyaga. […] Sárosi Bálint értékeléséből idézünk: »Ahhoz a második világháború utáni erdélyi magyar zenészgenerációhoz tartozott, amelyik indulásakor mindjárt a háború utáni általános újrakezdés feladatát is kapta. […] Zoltán Aladár mindenekelőtt zeneszerző volt, aki azonban nem ábrándozhatott világhódításról… Zeneszerzőként is végvári teendőket – sokfélét, nemcsak hősies pózokhoz illőket – kellett ellátnia […], szívén viselte jó ügyek és változó sorsú emberek gondját, naponta őrlődött hivatali formák és lelkiismeretesség kegyetlen malomkövei között.«”

 

 

*10 Nyugdíjba vonulása után házvezetőjénél, Gergely Zsuzsánál lakott.

*11 Lásd: Cseke Péter: Erős várunk, az ének. In: Látóhatár. Tizenöt tanulmány. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1973. 35–48.

*12 Benkő András: A szülőföld dicsérete. Zoltán Aladár élete és munkássága. Mentor Könyvek Kiadó, Marosvásárhely, 1996. 

*13 Benkő András: A szülőföld dicsérete. Zoltán Aladár élete és munkássága. In: A Homoród füzes partján. Dolgozatok a Székelyföld és a Szászföld határvidékéről. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2000. 399–406.

*14 Zoltán Aladár 1955 és 1960 között a Művelődés szerkesztője, a zenei rovat vezetője volt.

 

/Vége./

 

Cseke Péter vall önmagáról

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ