Retro-vita: Szabadszájúság vagy finomkodás?
Hat évvel ezelőtt (2004-ben) izgalmas vita indult meg az akkor még működő Romániai Magyar Szó Színkép mellékletének hasábjain. A vita pár hét lefutása után, teljes mellszélességgel átköltözött az akkor még szintén létező Káfé portálra, ahol terjedelmi és időbeli korlátozás nélkül, pergőbb ritmusban lehetett szembesíteni az egymásnak ellentmondó, egymással vitába szálló vagy monologizáló véleményeket – arról, hogy meddig érdemes/lehet/illik/szabad elmenni a nyelvi szabadosságban az irodalom és a média megnyilvánulási területein.
Később a Színkép-melléklet, átengedve a terepet a Káfénak, hűségesen beszámolt mindarról, ami a portálra a lap két megjelenése között felkerült. Tudatos, jól irányított összjáték folyt a két médiafórum között, amire korábban és későbben is került példa. Úgy találtuk, hogy a múlandóság süllyesztője által elnyelt RMSZ és Káfé ilyen-olyan archívumokban fellelt dokumentumai alapján érdemes lesz újraélni/újrajátszani a vitát, amelynek a végén akár föl is éledhet, új elemekkel bővülhet a véleménycsere – abban a szellemben, ahogy a Káfé főnix is képes volt feléleszteni végzetes sorsú elődje legjobb hagyományait.
A következőkben lépésenként adagolva, valós idejű közlés révén napról napra lepörgetjük azt a múltba veszett, ám ma is időszerű, csöppet sem érdektelen vitát. Menet közben lehet ugyan egyes közleményeket kommentezni, de az érdemi hozzászólásokat kérjük a retro-vita végére tartogatni.
*
VITÁRA FEL!
Miért és mikor (ne) finomkodjunk az irodalmi szövegben?
Idézhetnénk az örökzöld sláger refrénjét: Mindenki másképp csinálja. És másképp véli – tehetjük hozzá. Van, aki például így (természetesen egyszerűsítve): az irodalom maga az élet. Az élet pedig – többé-kevésbé – irodalom. Ekként viselkedik néha mindkettő, oda-vissza irányban. Miközben mindkettő sokszínű, amint mi magunk, szerzők, olvasók sem vagyunk egyformák: ez adja egyéniségünk sajátos jellegét.
Másvalaki minősítheti így a szépirodalmi szövegben előforduló, (nevezzük most így) szokatlanabb szavakat, esetleg elszörnyedve: ez irodalom? Viszont van, aki ennek láttán felujjong: ez irodalom! Merthogy sokfélék vagyunk, többféleképpen értelmezünk – a gyönyörködtető változatosság jegyében.
Persze, a dolgok idevágó állása nem épp ennyire egyértelmű. Minden azon múlik, hogy nyelvünk szavait – mindegyiket – miként és milyen célból használjuk, különféle beszédhelyzetekben. A téma örök, ugyanakkor változó, az idők jövése-menése mentén. Ezért kerestünk meg a fenti, címbeli kérdéssel több kortárs, erdélyi és magyarországi magyar írót, költőt, irodalomértőt. (…)
Kezdeményezésünk két, időben egymástól távoli, felvetésben azonban rokonítható, összeállításunk keretében szintén fellelhető szöveget vett alapul. Az egyik a felvilágosodás nonkonformista írója és filozófusa, Diderot egyik művéből származó részlet (szerzőjének egyik gondolata – „A kételkedés (vagy hitetlenség) az első lépés a filozófia felé” – szemléletes gondolkodásmódjára nézve), bizonyítandó: az irodalmi szókincs milyensége régtől fogva, néha mellékesen, néha pedig hangsúlyosan foglalkoztatja a mûvelt közvéleményt. A másik szöveg kortárs vétetésű, szerzője, Vakarcs Szilárd a jelenlegi szépirodalom egyik aktuális problémája kapcsán tűnődik el. (…)
Tehát, kedves olvasóink: milyen szavakkal szóljon hozzánk a (szép)irodalom? Szépekkel? Csúnyákkal? Mi a szép és mi a csúnya ezen a téren?…
Szonda Szabolcs
*
Mindenmindegy Jakab meg a gazdája
(részlet)
Pedig te olvasod Suetoniust, s nem kifogásolsz benne semmit. Catullust, Martialist, Horatiust, Juvenalist, Petroniust, La Fontaine-t és még sok más szerzőt olvasva, miért nem ráncolod a homlokod? Miért nem mondod Senecának, a sztoikusnak: «Ugyan mire jó nekem, ha tudom, hogy rabszolgád miként fajtalankodott a homorú tükrök között?». Csak a holt szerzők iránt vagy elnéző? Ha egy kicsit elgondolkodol ezen a részrehajláson, menten rájössz, hogy hibás elv szüleménye. Ha romlatlan vagy, úgysem olvasod művem, ha meg romlott, hát semmi hatással nem lesz rád. (…)
Ha mûvem jó, örömmel olvasod, ha meg rossz, hát mit sem árt. Ártalmatlanabb könyv nincs a világon, mint a rossz könyv. Engem nagyon mulattat, hogy a sületlenségeidet leírhatom, úgy, hogy kitalált hősökre fogom; nevetek sületlenségeiden; téged meg felbosszant a könyvem. Olvasó, hadd mondjam meg őszintén: kettőnk közül nem én, hanem te vagy a rossz ember. (…)
Ba…, mint a lenyergelt szamár, de hagyd, hogy én ki is mondjam; átengedem neked a cselekvést, de hagyd meg nekem a szót. Nagy büszkén kimondod, hogy ölni, rabolni, csalni, amazt meg csak úgy a fogad között mormolod. Talán azt képzeled, hogy minél kevesebbet mondasz ki ezekből az állítólagos szemérmetlenségekből, annál több marad meg a gondolataidban? És mit ártott nektek a nemzés oly természetes, szükséges és helyes aktusa, hogy azt képzelitek, nem szabad kimondani, mert beszennyezi szátokat, szemeteket, fületeket? Nagyon rendjén van az, hogy a beszédben és írásban legkevésbé használatos, legelhallgatottabb szavak a legjobban tudottak, a legáltalánosabban ismertek; bizony, ez így van, például a futuo (latinul: közösül – ford. megj.) kifejezés éppen olyan közismert, mint az a szó, hogy kenyér; minden kor, minden nyelvjárás ismeri, ezernyi szinonimája van minden nyelvben, ki is nyomtatták minden nyelven, de ki nem mondják, nem kap hangot, élő formát; és az a nem, mely leginkább gyakorolja, az hallgat róla leginkább.
Diderot
(Bartócz Ilona fordítása)
A szöveg hatalma
A jelenkori irodalom útkereső fejlődése ezt is magával hozta: a szép, érzékletes költői képek lassan bekerülnek a szemétládába. A fiatal olvasókat inkább a közvetlen, egyenes, brutális beszéd érdekli, és ennek következtében a kiadók is előszeretettel nyomják finom fehér lapokra az új, agresszív sorokat. Az átszellemült, hosszú mondatok, lelket olvasztó felhívások immár a múltéi. Itt inkább tetszőleges tartalommal megtölthető parancsszavak, sehova sem mutató kezek, ideges ujjak hadonásznak a semmibe. A világ nem egysíkú, ezért nem is irányítanak sehova, legfennebb csak élményt akarnak szerezni-okozni. De ez nem minden, már maga a szerző is meghalt, mivel a posztmodern után a szellem nagyjai is bekerültek a történelem nagy múzeumába, a jelenkor elegáns hulladékgyűjtőjébe, ahonnan alkalmanként szépen előhúzhatjuk őket és egy seperc törülgetéssel meglebbenthetjük alakjaikat a nemzet fiai előtt, majd ugyanúgy visszahelyezzük őket oda, finoman, de határozottan. Higgyék el, olyan ez, mint a romlott orvosság, amelyiken még csillog ugyan a cukormáz, de belül, ahol a lényeg hever, ott már nem hatnak az összetevők, esetleg visszás eredményt hoznak (mondjuk, kinő tőle a fejünkön egy piros kakastaréj).
Igen, a szerzőt lassan elbúcsúztatjuk, az értelmiségi embert névtelenségbe burkoló, élettelen orvosságként ható, önmagát át nem gondoló, öntörvényű, felelősségre, párharcra ki nem hívható instanciává változtatja a piac, a politika, mit tudom én, ki, valaki, akárki. Senki. A pirula, ugye, magától megy be a gyomorba. (És mindez a politikában is.) Milyen kétségbeejtő, hogy mondanivaló hiányában testhezálló kereteket hajítanak oda a népnek (cirkusz és kenyér mindig kellett), és azokat mindenki a maga módján gyúrja át, teszi-veszi, és jobb esetben azt hiszi, hogy amit éppen művel, az senkinek sem árt, az puszta művészet, alkotó elméjének Kolumbusz-tojása. Holott az élet nem csupán irodalom (olykor az is). A nehéz szóval: kibernetikus, könnyedén-magyarul: számítógép által megtervezett, virtuálisan érzéketlen ember korszaka talán még nem jött el, és én ezt nem is akarom, még akkor sem, ha ezt senki sem veszi komolyan, még ha a szerzőt mint fogalmat a türelmetlen olvasó már régóta kinyírta is, akkor sem.
Vakarcs Szilárd
(Folytatjuk)
Pusztai Péter rajza
2010. augusztus 31. 08:30
Nem jó a címbéli megfogalmazás. Azt sugallja, válasszunk két véglet közül. Mert rút a szabadszájúság, s a finomkodás is.
2010. augusztus 31. 08:54
Igazad van, csakhogy ez már történelem. Különben majd erről (is) szól a vita. De jó, hogy mindjárt észrevetted.
2010. szeptember 2. 11:23
[…] Retro-vita: Szabadszájúság vagy finomkodás? […]
2010. szeptember 3. 06:20
[…] Retro-vita: Szabadszájúság vagy finomkodás? […]
2010. szeptember 15. 12:55
[…] Retro-vita: Szabadszájúság vagy finomkodás? […]
2010. szeptember 21. 05:45
[…] Retro-vita: Szabadszájúság vagy finomkodás? […]