Retro-vita: Ribillió a Korunknál

Most veszem észre, hogy a „mai magyar irodalom” inkább az oktatásban használható gyûjtõfogalom. Mert vannak õszinte írók és vannak finomkodó írók. Most és mindig. That is all.

Különben egy régi-régi történet jut eszembe az õszinteségrõl az irodalomban. Volt egyszer hol nem volt, volt egy romániai magyar irodalom, s a hatvanas évek derekán néhány költõ – Szisz? Hervay? meg még egy-két név – csokorban jelent meg a Korunkban. Úgynevezett kopfot írtam ehhez a többé-kevésbé debüthöz, s abban hogy-hogy nem elõfordult valami olyasmi, hogy ezek a fiatal költõk õszinték… Nosza támadt nagy ribillió! Boldogult Nagy István fel is fáradt a szerkesztõségbe, s elég ingerülten kérdezte, hogy akkor mindenki más nem õszinte?!!! Hogy értsük ezt?!!!

Most már tudom, amit akkor lehet, hogy igen, lehet hogy nem: önmagában az õszinteség nem esztétikai érték, mindig akkor kerül szóba, amikor voltaképp másról van szó.

Szilágyi Júlia

Korábbiak:

Retro-vita: Hogy beszélne egy katona?

Retro-vita: Fragmentálunk?

Retro-vita: …az Akadémiát?

Retro-vita: Spontán gondolat

Retro-vita: Ha neked az anális túl lokális

Retro-vita: Hány lófasz teszi a finomlelkű írót?

Retro-vita: Nyolcvan procent

Retro-vita: A szótár teli van mindenfélével…

Retro-vita: Mikor és miért (ne)?

Retro-vita: Rendhagyó „Nyelv és élet”