Retro-vita: A dolgok néven nevezéséről

A nyelvi szemérem és szemérmetlenség egyaránt stílus, nyelvi opció, szabad választás a nyelv különböző regisztereiből. Az adott téma hordozza, hogy melyiket „használjuk”. Olykor az elhallgatás, a sejtelmes körülírás mond többet, máskor a nyers, darabos beszéd sokkoló (polgárpukkasztó?) hatása révén érünk el esztétikai hatást. Persze, az már alkati kérdés, hogy melyik szerzőnek melyik stílus iránt van nagyobb érzéke. Sajnos, olykor feláldozunk eme érzék oltárán érdekes témákat, tehát akinek a szókimondás a kenyere, az esetleg akkor is erőlteti, amikor nem kellene, és, persze, fordítva.

Na, ennyit az általánosságokról. Ami az én személyes írói mániámat illeti, általában szeretem néven nevezni a dolgokat. Első kisregényem (Állatkert) megjelenésekor kemény harcot vívtam a szerkesztővel, „ezeket talán mégse kéne”-alapon. Fekália-mániára, szex-invázióra gondolva ez nem is csoda. Mára talán már elfogadtak, annál is inkább, hogy nem vagyok egyedül ezzel a dologgal (elég, ha csak az Előretolt Helyőrséges társaság egyik-másikára, mindegyikére gondolunk). Az érem másik oldala pedig az, hogy nem erőltetem mindenáron az „antiprüdériát”. Ilyen szempontból szinte skizoid írói alkat vagyok: egy konzervatív, kis túlzással népnemzeti érzelműnek nevezhető, és egy populáris húrokat pengető, fülledt erotikát szellőztető auktor keveredik bennem.

Zsidó Ferenc
író, publicista

Korábbiak:

Retro-vita: Az irodalom nem mindig a szépről szól

Retro-vita: Irodalom és szabadság

Retro-vita: Egy konkrétum

Retro-vita: Jó, rossz stb.

Retro-vita: Az igazi obszcenitás a véres erőszak

Retro-vita: Szabadszájúság vagy finomkodás?

2010. szeptember 3.