A könyv pedig, több kiadáson át s számos világnyelven is megjelenve, elkezdte élni a maga harcos, ellentmondásos életét. Voltak olyan hangok, melyek azt kifogásolták, hogy a szerző leírásai nem mindenben fedik a teljes valóságot. Az egyik ilyen tényszerű nem-egyezés az a körülmény, hogy „Auschwitzba deportálása után egy nappal dr. Nyiszli Miklós a monowitzi munkatáborba került, és csak két hét elmúltával osztották be boncolóorvosként Mengele rendeletére az auschwitzi krematóriumba. Nyiszli Miklósnénak, a szerző özvegyének közlése szerint dr. Nyiszli a monowitzi kitérő mellőzésével a szerkezet egységének megőrzésére törekedett, nem akarta megbontani a könyv fő mondanivalóját: az auschwitzi haláltáborban látottak megörökítését” – áll a könyv második, 1964-es bukaresti kiadásának jegyzetanyagában.
A könyvből továbbá úgy tűnik ki, mint hogyha dr. Mengele lett volna az auschwitzi tábor vezető orvosa, viszont az igazság szerint a főorvos dr. Thilo volt: az ő árnyékában dr. Mengele a deportáltak szelektálását végezte és a genetikai laboratóriumot vezette, de ténylegesen úgy viselkedett, mintha ő lett volna a tótumfaktum – mindenütt jelen volt, megmutatkozott, fontossá tette magát, kegyetlenkedett, ugyanakkor „emberséges gesztusai” is voltak. A túlélők benne látták a tábor sötét szellemét, őt tartották „főnöknek”.
Stefan Niemayer, a náci gonosztettekről egész könyvsorozatot írt szerző a mű egyik kiadásához írt függelékben így jellemzi Nyiszli „tévedéseit”:
„Dr. Nyiszli Miklós megtett mindent, ami tőle tellett, hogy egyrészt életben maradjon, másrészt hogy leírja mindazokat a szörnyűségeket, amelyeken kénytelen volt átmenni, és amelyeket nagy szerencsével sikerült is túlélnie. Ugyanakkor – semmivel sem csökkentve emlékezéseinek súlyát, értékét és fontosságát a későbbi korok számára – az is világos, hogy messze nem tudhatott mindent, de még eleget sem az Auschwitznak nevezett ‘halálgyárról’. Így például nem szabad elfelejtenünk, hogy csak néhány hónapot töltött a táborban, és bár ezen időszak alatt rengeteg szörnyű élménye volt – magáról a Táborról mint egészről nem sok adatot szerezhetett. így azok csak szórványosan, nemegyszer mint csupán feltételezések bukkannak fel könyve lapjain.”
A dokumentum lapjain meglehetősen gyakran felbukkan a fordulat, hogy bizonyos tények hallomás útján jutottak el a szerző tudatáig. Ez viszont nem kérdőjelezheti meg tanúságának hitelét és jóhiszeműségét. A nácizmus és képviselőinek gaztettei nem holmi tárgyi tévedéseken, egyénien értelmezett részleteken álltak vagy buktak. Az oknyomozásban régen elfogadott szempont, hogy ahány tanú, annyiféle vallomás. Ettől függetlenül, a vallomások egybevágó lényegét egyértelműen ki lehet belőlük hámozni.
Dr. Nyiszli tömören, jó intuícióval fogalmazta meg a lágerélet valóságát működtető rendszert, azt az abszurd helyzetet, amelyben maguk a foglyok voltak kénytelenek életben maradásuk reményében működtetni az embertelen gépezetet.
A könyvet – nem csupán irodalmi szempontból – igen fontosnak tartó Nobel-díjas Kertész Imre maga is átlényegítette műveinek helyszínét: a Gályanaplóban még azt írja, hogy „Auschwitz beszél belőlem”, majd a Sorstalanságból az derül ki, hogy mindössze három-négy napot töltött Auschwitzban. Az ellentmondásra rákérdező Adelbert Reifnek ezt a választ adja:
„De még csak nem is Auschwitzban voltam 1944-ben, hanem tulajdonképpen Birkenau karanténtáborban. Amikor a Sorstalanságban azt írom, hogy az első napok jobban bevésődtek az emlékezetembe, mint mindaz, ami később következett, akkor itt Dosztojevszkijnek a Feljegyzések a holtak házából című könyvére utalok, ahol a foglyok hasonló tapasztalatáról számol be. S való tény, hogy a fogságban vagy lágerben töltött legelső napok egy rabnak mindig a legmélyebb benyomásai közé tartoznak… Az ott töltött kurta időszakban a koncentrációs táborok valamennyi borzalmával megismerkedtem, szerencsére többnyire csak az ottani foglyok beszámolóiból.
Hogy nem kerültem „a pokol hetedik bugyrába”, mint Ön mondja, ez igaz. Ám „a pokol hetedik bugyrából” senki sem írhat beszámolót. Ott vagy meggyilkolták az embert, vagy olyan élményeket kellett elszenvednie, amelyeket lehetetlenség szavakba foglalni.”
Nyiszli Miklós szerencséjére „csak” három bugyor (fogolylét, sonderkommando, boncoló műtő) valóságába pillanthatott bele, de az is majdnem az életébe került. Hogy mégis túlélhette, abban a véletlen mellett a szokásosnál nagyobb alkalmazkodó képességén túl, az ellenállás egyetlen lehetséges ambíciója segítette: megmaradni, hogy papírra vethesse milliók legyilkolt, sírba vitt, kitörölt, végzetesen megsérült emlékezetét.

(Folytatjuk)

Orvossorsok 1; Orvossorsok 2; Orvossorsok 3; Orvossorsok 4. Orvossorsok 5.