Ágneszka elment (4)

Korcsinszki az ablakhoz ment és kinézett a fehér éjszakába. A doktor nagyon sajnálta, de egyáltalán nem szándékozott tervéről lebeszélni. Magától értetődőnek találta és nagyra becsülte a legionáristát, bár eleve ezt még ettől az idealista lengyeltől sem várta volna el. Valahol talán a lelke mélyén egy kis megkönnyebbülés is felütötte fejét, mert ő nemes fellobbanással magára vállalta annak idején Ágneszkát, de tulajdonképpen még keveset gondolt jövőjével és most egyszerre megoldódott a kérdés szépen, magától. A doktor nagyon jó ember volt és az olyanok a legkegyetlenebbek tudnak lenni, mert magukat önfeláldozóknak hiszik és azért szívesen áldoznak fel másokat is. Az természetes, hogy Korcsinszki elveszi Ágneszkát és a doktor most már a leányra gondolt nemes szánalommal.
– Vajjon mit csinál most szegényke ? – kérdezte egyszerre.
Korcsinszki összerezzent és megfordult.
Juhásznak tovább mozgott képzelete és hirtelen maga előtt látta Ágneszkát, amint kevéssel azelőtt szemben ült vele és jóízűen vacsorázott.
– Milyen érdekes, – jegyezte meg a visszaemlékezés hatása alatt – hogy a kicsin egyáltalán semmi sem látszott meg a vacsoránál.
Korcsinszkit kellemetlenül érintette ez a megfigyelés, fülébe is csendült az Ágneszka esti kacagása, de el akarta űzni ezeket a benyomásokat, nem volt bátorságra hozzá elemezni a leány eljárását, ösztönszerűleg érezte, hogy az ránézve nem lenne kellemes. Különben is, túlzott becsületességével, magát okolta mindazért, ami történt.
– Istenem, – mondta – ő még olyan fiatal! Azt hiszem, úgy mint ő, csak egy nagyon romlott, vagy egy egészen ártatlan nő viselkedhetik. Te tudod legjobban, milyen gyerek. Ő szeret engem és mikor megtudta, hogy nemsokára elmegyek, belémkapaszkodott kétségbeesetten. Nem tudta ő, mit akar és talán most sem egészen tudja, mi történt vele. Szegény kis leány, odakínálta magát öntudatlanul és én… No de ne beszéljünk arról, ami volt, tárgyaljunk inkább a jövőről.
Míg a két férfi aggódva virrasztott Ágneszka jövője felett, a dráma hősnője, összecsavarkózva a paplan alatt, egy gyertya világa mellett, a Pierre Louys Aphroditéjét olvasta, valami rossz, lengyel fordításban.
Ez a könyv volt apai öröksége, ezt találták a Stachak Jacenti kabátja zsebében és Ágneszka eltette emlékül. Senki sem érdeklődött az elrongyolódott könyv iránt és így nem is sejtették az apák, mit olvasgat minden este fogadott leányuk. Ők egyáltalán nem ismerték az Ágneszka gondolat- és képzeletvilágát, életfelfogását és ifjúkori tapasztalatait. Pedig azok a zűrzavaros ábrándok, gondolatok és tapasztalatok már nagyon sokat megjártak az élet mélységeiből.
Ágneszka jól tudta, hogy az apja kicsapongó életet élt és sokszor hallott otthon a falujokban ilyenforma megjegyzéseket: – Persze, Stachak Jacentitól egyetlen nőszemély sem maradhat békén! Így nem is gyűlhet vagyon a házhoz, elúszik a Krisztus pénze is! Anyádat is ez vitte sírba, Ágneszka ! – Egyszer, mikor eldicsekedett vele, hogy Franciska megint milyen gyönyörű ruhát küldött neki, meg húsz koronát, a tanítóné vállat vont és gúnyosan mondta az urának : – Hallod, milyen jól keres Franciska az üzletben? Hiába, nem esik messze az alma a fájától!
Ezt akkor nem egészen értette meg Ágaeszka, de mióta Franciskánál járt Bielitzben, azóta tisztában volt az ügyek állásával és tudta, hogy mindez valószínűleg az apja beleegyezésével és jóváhagyásából történt. Neki sem volt a dolog ellen semmi kifogása, csak az anyagi résszel volt elégedetlen.
Olvasmányai alapján úgy képzelte a dolgot, hogy a nő szereti a férfiakat és ezért cserében sok selyemruhát kap, gyémánt fülbevalót, szobaleányt, nagy csipkés ágyat és mindennap fodrászné fésüli meg a haját.
Ágneszka tapasztalta már mindezt kicsiben, nem olyan ragyogó formában, amint a maga számára álmodta. Hányszor látta, hogy az apja gyönyörű selyemkendőket hozott haza a városból, szalagokat, gyűrűt, meg fülbevalót, amelyek aztán eltűntek nyomtalanul.
S még egy rettenetes jelenetre is emlékezett gyermekkorából, mikor felébredve éjjel a szegény anyja zokogására, látta, amint ő jajgatva, szitkozódva, sírva tépett darabokra egy virágos bársonyszoknyát, az apja pedig fel és alá járt a szobában és könyörögve csitította a feleségét, aki folyton azt kiabálta : – Így teszel tönkre minket, koldusbotra jutunk! Mi lesz a gyerekekből? Mi lesz belőlem? Hol a hozományom? Add vissza a pénzemet. Nincs, úgy-e? Nincs, nincs, nincs! Még el sem mehetek, még itt sem hagyhatlak!
Persze, mikor az asszony meghalt, még rosszabbra fordult a dolog, de akkor már jól tudta Ágneszka, mit jelentett a rongyokra tépett bársonyszoknya, és egészen tisztában volt vele, miért kell nekik nyomorogniuk, mikor reggeltől estig tömve-tele volt az üzlet.
De mire minderre rájött, rájött arra is, hogy sokat ér a nagy szőke haja, fehér nyaka és fényes kék szeme… Mennyivel szebb volt ő, mint a kresznadolnai tanítóné, kihez áthajtották egy szép napon utolsó tehenüket. A boltajtóból nézett utána Ágneszka és büszkén gondolta el, hogy ő egy tehénért nem szeretne egy olyan szegény, kopott embert, mint az apja.
Ágneszka a sáros, piszkos Gorlicén a mesebeli herceget várta, aki megváltja és elviszi valami (fényes palotába, amilyet még eddig sohasem látott, amely idegen és távolálló volt. mint a tündérmesék ígéretei, de közel jött hozzá úgy, mint a mesék csodái a tarka képzeletű gyermekekhez, és nézete szerint nagyon megillette azt a kékszemű leányt, aki szőkén mosolygott feléje törött tükre mélyéből, százszor szebben, üdébben, mint a zsíroshajú kresznadolnai tanítóné.
Kicsit csalódott volt, mikor tisztába jött a Franciska helyzetével és látta kopott szobáját, bordó terítős ágyát, a régi díványt és a rongyos bársonyszéket, amelyen ülve, sárga selyemruhában siratta elvesztett életét a nénje.
De hát ő majd jobban fogja csinálni. Az biztos, hogy az élet csak akkor szép, ha az ember szeret, a férfiak szeretnek és tönkremennek, a nők szeretnek és gazdagok lesznek, finomak, elragadóak, mint a Pierre Louys rongyos könyvében Crysis, az antik kurtizán.
Azzal, ami az este történt, teljesen meg volt elégedve Ágneszka, úgy érezte, hogy pompásan csinálta a dolgát. Eddig soha észre sem vette őt Korcsinszki, csak jó volt hozzá, mint a többiek, és most egyszerre milyen édes szavakat mondott neki: – Ágneszka, drága!… Pici virág!… Kis mindenem!
A legionárista szerette, bizonyos, hogy szerette, már nem tud nélküle élni! Egy ilyen szép, gazdag és előkelő férfi nem tud már élni nélküle, Ágneszka nélkül!
Majd megszakadt a szíve a boldogságtól és mikor vacsora után felment a szobájába, gyorsan lefeküdt, éppen úgy, mint eszményképe, Crysis.
Crysis az ágyán hevert, a haja volt egyetlen takarója és egy hosszú aranytűvel lyukasztgatta zöld kis párnáját. Ágneszkának nem volt aranytűje, sem zöld vánkosa és ez kissé elszomorította, de haja volt neki is, úgy mint Crysisnek.
…Így várta Korcsinszkit.
Azt hitte, okvetlenül el fog jönni, szerelemtől ittasan, beletemeti majd arcát hajába és átélik azt a mámoros éjszakát, melyről annyiszor olvasott, amely sejtelmesen hívogatta.
Aztán holnap reggel elmennek innen. A legionárista otthagyja a katonaságot és ők egy nagy városba szöknek, ahol selyemüléses autóban járják be az utcákat. Fényes üzletekben fognak vásárolni és ő mindent megvehet, ami csak jól esik, ruhát, ékszert és apró selyemcipőket. Szobalánya is lesz, mint a finom, úri hölgyeknek, aki megfésüli nagy haját, illatos fürdőt készít számára márványkádban, míg ő finom csipkék között fog heverni rózsaszínű párnákon délig.
Egyelőre egyszerű, keskeny, fehér ágyán feküdt Ágneszka nyitott hajjal és várta Korcsinszkit, de Korcsinszki nem jött. Éjfélkor sírni kezdett keservesen. – Ez csúnya volt tőle, nagyon csúnya – gondolta haragosan. – Nem is érdemli meg, hogy szeressem!
Kimászott az ágyból, befonta haját és aztán azzal nyugtatta meg magát, hogy a legionarista bizonyosan csak itt nem akarta az állomáson, félt, hogy rajtakapják. Talán igaza is volt, holnap úgyis minden másként lesz, holnap elmennek messze, valahova, ahol paloták vannak, színházak és mindaz a csoda, amit ő még nem látott soha! Talán Bécsbe! Sőt biztosan Bécsbe, semmi esetre sem Bielitzbe !…
Míg elkészült a hajfonatával, teljesen megvigasztalódott Ágneszka és mialatt Korcsinszki a végrendeletét írta, ő kipirult arccal olvasott Crysis szépségéről.
Másnap vasárnap volt, Ágneszka kicsinosította magát, amennyire lehetett, de a reggelinél sem találkozott Korcsinszkival és igen haragos volt, mikor Juhász kijelentette, hogy most templomba mennek ketten.
Gyönyörű idő volt, keményre fagyott a téli világ és a sok fehér hó csillogott, ragyogott a napfényben. Gyalog mentek át a városon, fel a kis hegyre, melynek tetejében állt a karmelita kolostor és a templom, Galícia leglátogatottabb zarándokhelye, az egész város jövedelmi forrása és fenntartója. Tulajdonképpen a sáros, kis fészeknek jóformán minden lakója abból élt, amit a nyári hónapokban a jámbor zarándokoktól sikerült zsarolniuk. Júniustól októberig mindenki kiadta fölösleges szobáit, olyankor zsúfolva voltak az üzletek és egész esztendőben elég volt kenyérre az a pénz, amit a kolostor képével díszített emléktárgyakból lehetett keresni. A templom körül is piszkos, egyemeletes házak álltak, amelyekben télen át csak az éhező férgek tanyáztak és vártak a melegvérű zarándokokra, hogy jóllakjanak, akárcsak a háztulajdonosok.
A doktor gondolkozott, Ágneszka duzzogott, mert úgy érezte, hogy ez a komoly kirándulás egyáltalán nem illik életének legragyogóbb napjához.
Mikor kiértek a városból és már a hóval rakott fenyőfák között mentek a hegyoldalban, megszólalt a doktor :
– Ágneszka, kis lányom, mindent tudok. Korcsinszki tegnap bevallotta nekem a történteket. Szomorú dolog, de azért nem kell búsulnod, sem aggódnod a jövőd miatt. Nagy szerencse ért, gyermekem, mert háború után Korcsinszki feleségül vesz téged. Ma este visszamegy a harctérre, reméljük, egészséggel tér vissza, de ő minden eshetőségre való tekintettel gondoskodott rólad. Te egyelőre itt maradsz nálam és most már nincs más kötelességed, mint tanulni, művelődni, hogy jó és nemes légy, méltó ahhoz, akit szeretsz és akinek boldogságáért mindent el kell követned. Megértettél, Ágneszka ?
– Meg, köszönöm ! – felelte Ágneszka, de tulajdonképpen az egészből csak az érdekelte, hogy Korcsinszki visszamegy a harctérre és ő továbbra is itt marad az állomáson, úgy mint eddig, a kis kék ruhában, szűk szobájában és minden tündér álma semmivé lett. A háború után… Istenem, mikor lesz az! Sírni szeretett volna, rettenetes, keserves csalódásában.
Juhász is elkedvetlenedett, egy remegő, sírásra kész arcocskát látott, ő pedig emberbaráti szívének egész melegével készült erre a beszélgetésre, boldog megelégedéssel közölte a nagy újságot Ágneszkával, mintha ezt is neki köszönhetné és valami túláradó örömre várt a leány részéről. Igen csalódott volt, Ágneszka könnyeit törülgette titokban és a doktor komoran hallgatott.
Így értek fel a templomhoz, az egész út az állomástól alig tartott egy félórát és már benn álltak a hatalmas vasrácsos kapu mögött, amely a vörösfedeles kolostort és a nagy templomudvart zárta el a külvilágtól. Egy kőszent állt magas talapzaton az udvar közepén és kétoldalt kőárkádok alatt gyóntatószék gyóntatószék mellett. Mennyi emberi bűn, szomorú vallomás, megbánás és kétség-beesés kísértett ott, a most üres barna, faragott térdeplők körül.
Erre gondolt Korcsinszki, míg a csikorgó hószőnyegen járt fel és alá és várta menyasszonyát.
Ágneszka egészen felindult, mikor meglátta a legionáristát, feléje szaladt és karjába kapaszkodott. De Korcsinszki komoly maradt, vallásos volt, mint a lengyelek legtöbbje, a templom közelsége ünnepélyes érzéseket ébresztett benne, komoly, nemes és szomorú gondolatokat.
– Jöjj, Ágneszka, – mondta a lánynak – most már az én kis menyasszonyom vagy, imádkozzunk együtt a jövőnkért.
Felmentek a templomhoz vezető széles lépcsőn. Juhász utánuk nézett, aztán elindult lassan hazafelé.
A jegyespár bennállt a magasboltozatú templomban, melynek szép, régi freskóit valami hihetetlenül élénk színekkel mázolták át, renoválás cím alatt.
– Jaj de gyönyörű ! – suttogta Ágneszka. Istenem, gondolta keserűen Korcsinszki, neki ez az ízléstelenség tetszik és én feleségül fogom venni.
Kézen fogta a bámuló Ágneszkát és bevezette egy kis oldalkápolnába. Az már igazán szép volt, régi, pompás, kovácsoltvas ajtaja nyitva állt, az oltáron egy egyszerű, fából faragott szűz Mária szorította magához a gyermek Jézust, a kupola színes ablakain át beszűrődött a napsugár és amint Ágneszkára hullott a lila fény, hogy beburkolja kis alakját, ö is olyan megható és fiatal volt.
Korcsinszki átkarolta derekát.
— Ágneszkám, bocsáss meg- nekem, esküszöm itt az oltár előtt, hogyha visszajövök, feleségül veszlek. Imádkozzál a jövőnkért, Ágneszka.
Ágneszka, engedelmesen térdelt le az oltár elé, kinn harangozni kezdtek a misére és a leány imádkozott. Kérte a jóságos szent Szüzet, hogy ne engedje elmenni Korcsinszkit, hogy ne majd a háború után, hanem most mindjárt legyenek boldogok, nagyon boldogok, és miközben rózsafüzérének gyöngyeit pergetve, az angyali üdvözletet mormolta, szerelemre gondolt Ágneszka, csipkére, ruhákra, drágakövekre és divatos, magas frizurára. Lila fény csókolgatta szőke haját és igazán csodálatos, hogy a fa-Mária nem mosolygott el azon, amit ez a bűnöslelkű kicsi leány olyan nagy odaadással kért tőle.
A misét nem várták meg, lábujjhegyen mentek végig az ájtatosan imádkozók tömegén, aztán kinn voltak ismét a templom lépcsőjén.
Ahogy ott álltak a templom lépcsőjén, előttük messze terült el a hegyes-völgyes, fenyőerdős, havas világ, a kis város rendetlen utcáival, és az állomáshoz vezető fehér út. A hosszú, négy méter magas vaskerítés közé beépített kőoszlopokon embernagyságú szentek álltak, háttal hozzájuk. Szent Antal felemelte liliomát, szent Benedek pásztorbotjával dicsekedett, szent Cecilia feje fölött ragyogott a réz dicsfény, így álltak ott tizennégyen egymás mellett, már száz éve, vagy még régebben és messze néztek a hegyek felé.
Különös kép volt, amint szürke kőalakjuk oda rajzolódott a kék égre, a templom lépcsőjéről nézve magasabbak voltak, mint a környék összes fái és mint minden hegy a távolban. Ott álltak mindig éberen, őrizték a templomot, a várost, a hivő lelkeket… Vajjon tudomást szereztek-e arról, hogy túl a hegyeken, nem is olyan messze, ágyúk bömböltek, vér folyt és emberek haltak meg? Hogy ők mit gondoltak, az kifürkészhetetlen, de Korcsinszkinak most az jutott eszébe. A háború jelent meg előtte, ahová visszamegy és ahonnan talán soha haza nem tér, hogy feleségül vegye Ágneszkát.
Szomorúan nézett a kislányra, megfogta kezét és úgy indultak el lefelé a hegyoldalon.
Korcsinszki beszélni kezdett az otthonáról, a kastélyról, a hosszú folyosókról, a nagy teremről, az ősök képeiről, aztán a gazdaságról, munkás jövőjükről ós Ágneszka gyönyörű kötelességeiről.
Tarka képek játszottak a fehér havon Ágneszka szeme előtt, de azért csak félig hallgatott arra, amit Korcsinszki mondott, a legionárista ujjaival játszott közben, aztán válaszul a hosszú előadásra hozzásimult és édesen, szerelmesen susogta:
– Ma még meg sem csókoltál, te csúnya !
– Most nem is lehet, Ágneszka, majd ha visszajöttem. Légy jó, míg nem leszek itt, gondolj rám, tanulj sokat, fogadj szót a doktor úrnak, szeretném, ha egy szép, okos, jó leány várna rám, mikor hazatérek.
– Ne menj el, ne menj el, vagy vigyél magaddal engem is.
Korcsinszkit meghatotta ez a nagy ragaszkodás.
– Nem lehet, Ágneszka, tudod, hogy nem lehet.
A leány tovább csacsogott:
– Mondd, aztán mi most igazán jegyesek vagyunk? Megmondjuk mindenkinek?
– Meg, ma délben.
– Ó be boldog vagyok ! És gyűrűt is kapok?
– Azt most nem, de hisz az mellékes is. Nem gondolod, kicsike?
– Ó Istenem, hát semmit sem akarsz nekem jegyajándékba adni?
Ágneszka elkedvetlenedett.
– Milyen gyerek – gondolta Korcsinszki és nagyon öregnek érezte magát hozzá képest. Az persze álmában sem jutott volna eszébe, hogy talán ő a gyerek, egy nagylelkű, tapasztalatlan, jó fiú.

(Befejezése következik)

Előzmények: Ágneszka elment (1); Ágneszka elment (2); Ágneszka elment (3);