Látható világ

– Különös mesterség a magáé. Mármint az újságírás, – mondta a hozzám közelebbi szomszéd. – Az újságíró állandóan járja a világot, sokféle emberrel találkozik, figyel, kérdezősködik, amit érdemesnek tart, följegyzi a noteszébe, hogy azt az újságba beletéve mások is elolvashassák. Így lesz a valahol elejtett szavakból látható világ. Különös mesterség a magáé. Mert ugye, ha csak leírja, amit hallott és látott a világban, s abból valami érdekes dolgot nem tud kihozni, semmit nem ér az a látható világ. A világot mindenki látja, de érdekes dolgot nem mindenki tud belőle kihozni. Maga például miért nem írja le azokat a történeteket, amiket nekem eleddig mondott? Mert én a maga történeteit szívesen hallgatom.

– Az újságírás semmivel sem különösebb, mint az ácsok mestersége – nyugtattam meg a gyergyói embert, akiről már a legelső kórházi napon kiderült, hogy ács és szereti a mesterségét. – Egy Comenius nevezetű tudós az ezerhatszázas években írt egy könyvecskét Sárospatakon, melynek címe „A látható világ”. Ebben az ácsokról nagy elismeréssel szól ez a tudós, még a szerszámaikat is részletesen fölsorolja. Egy Szentmártoni Bodó János nevezetű, másik tudományos ember 1647-ben ezt írta: „Sok szép míveket az faragó rendnek, nézd elmélyeket ez Áts embereknek… nagy tisztességben tartom az faragást, az eleiben tészem tsak az szántást”… Nem hiszem, hogy az újságírást a szántás elejébe lehetne tenni, ebben a mi mai világunkban sem. Mert ugye, minden onnan jő elő, a földből, ami élet, persze, a Nap segítségével – toldottam meg a nézeteimet egy kis hevenyészett filozófiával.

– Igen nagy magasságba röpítettük azt a témát, amit én éppen csak fölvetettem – mondta a gyergyói ember -, én csak megkérdeztem, miért nem írja le a történeteit…

– Megpróbáltam leírni is néhányat. Még egy ácsról is följegyeztem valamit, de nem tudtam semmi érdemlegeset kihozni belőle. Pedig minden szó igaz volt abban a történetben.

– Ugyanbiza, mit jegyzett föl arról az ácsról? Nem mondaná el nekem is?

– „Valahol itt lakik a közelben egy furcsa ember, akit időnkint látni lehet, amint végigmegy az utcán egy hosszú léniával. Jól ismerjük egymást. Ha találkozunk, nem beszélgetünk. Ez a furcsa ember azért nem szól hozzám, mert néma. Én azért nem szólok hozzá, mert ez a furcsa ember süket. Egészen néma és egészen süket ez a furcsa, léniás ember. Azért jól megértjük egymást. A füle mögött mindig ott van egy lapos plajbász. Zsebében rongyos notesz. Leírja, ha valamit szeretne nékem mondani. Nemrég csak annyit írt a noteszébe: lépcső? Odaírtam a lépcső alá: perfekt. Ettől a perfekttől kivirult az arca, intett a fejével, hogy jól van és ment is tovább azzal a hosszú léniával. Szóval, megbeszéltünk mindent… Mesterségét tekintve ács ez a furcsa ember. Jó ács. Azért perfekt a padlásra vezető lépcsőm… A minap, hogy találkoztunk, intett, hogy valamit szeretne mondani. Azt írta a noteszébe: nemsokára meghalok. Alája odaírtam: én is. Egy lapot fordított, s írta: hallottam, maga már meghalt egyszer. Odatettem: meg. Ő folytatta: van-e szakmai képzés a túlvilágon? Odaírtam nagy betűkkel: ott minden van. Ennek a furcsa embernek most is kivirult az arca, intett a fejével, hogy akkor jó. és ment is tovább azzal a hosszú léniával.”… Ezt írtam én egy ácsról. És tudja, milyen megjegyzéseket fűztek hozzá az én barátaim? Hogy sokat nem ér, amit az ácsról fecsegtem. Az egyik ezt írta, szó szerint: „Ha az emberek tudnák s hinnék, hogy ott tényleg minden van, ó, hogy sietnének, hogy rohannának, vernék le egymást a lábukról, mint mifelénk a Kauflandban, ahol a legalacsonyabbak az árak, sőt, még annál is alacsonyabbak…” Ezt írta szó szerint. És valami igazság csak lehet ebben, mert ugye, nagyon mi sem sietünk a túlvilágra. Ha sietnénk, most nem itt feküdnénk ebben a kórteremben, arra várva, hátha egyszer mégis meggyógyulunk…

– Azt hiszem, itt csak arról van szó, hogy viccelt az az ács, a süketnéma. És ezt nem vette észre a maga barátja. De az is lehet, hogy ezt a viccességet maga nem tudta jól előhozni az írásában. Látja, pont ezért különös mesterség az újságírás. Velünk, ácsokkal is megtörténik, hogy rosszul mérünk meg egy gerendát, s a végén nem passzol semmi. Gondolom, így van ez az írással is. Úgy kell írni, hogy minden passzoljon.

Következik: Ideges sírkövek

Előzmények: Első fejezet, Második fejezet, Harmadik fejezet, Negyedik fejezet, Ötödik fejezet, Hatodik fejezet, Hetedik fejezet, Nyolcadik fejezet, Kilencedik fejezet, Tizedik fejezet, Tizenegyedik fejezet,Tizenkettedik fejezet, Tizenharmadik fejezet, Tizennegyedik fejezet, Tizenötödik fejezet,Tizenhatodik fejezet, Tizenhetedik fejezet, Tizennyolcadik fejezet, Tizenkilencedik fejezet,