DRÁMA 3 FELVONÁSBAN

II. FELVONÁS

1. jelenet

(Tolsztoj a kivilágított hall előtt ül a félhomályos verandán. Bentről nevetés, halk beszélgetés, és Chopin zene hallatszik. Tolsztoj nyugtalan, fel-alá hintázik a székében. Nagyokat sóhajt, meg-megtörli a szemét. Orvosa közelít valahonnan a kertből.)

Makovickij: Lev Nyikolájevics, a kerti padról hoztam egy takarót…. ilyenkor október végén hidegek az esték… Bocsánat, nem akartam… Maga sír… Segíthetek?
Tolsztoj: Ó, igazán sajnálom, hogy zavarba hoztam. Szörnyű dolog belebotlani egy síró férfiba, hátha még ilyen öreg, s bízvást feltételezhetnénk, hogy elapadtak a könnyei…
Makovickij: Nem hiszem, hogy az öregeknek nem lenne joguk sírni. De azt fáj látnom, hogy maga sír. Hanem terítse ezt takarót a térdére…
Tolsztoj: Milyen jó ember maga, Dusán. Igazi szláv, de a mi orosz vérünk keserűsége és féktelensége nélkül. Ne meneküljön… Szeretek beszélgetni magával. Tudja, mért sírok?
Makovickij: Nem.
Tolsztoj: Hallja ezt a zenét? Mit akar tőlem ez a Chopin? Mért csavarja meg a lelkem, mért robbantja ki belőlem ezt a sűrű, zengő bánatot? Mért akarja, hogy mindenképp lássam, milyen csodálatos az élet, és milyen értelmetlen benne az enyém? Mért látok fiatal, csokornyakkendős férfit egy őszi erdőben, amint áthajol egy hídon, és mért akar ebbe beleszakadni a szívem? Mért teszi ezt velem? Nem bírom… Mit tegyek? Maga is így van ezzel?
Makovickij: Értem, mire gondol, de én szeretem ezt a fájdalmat.
Tolsztoj: Szereti és kibírja. De én nem. Én már nem bírok többet. Gyenge és nagyon öreg vagyok.
Makovickij: Akarja, hogy szóljak, hogy hagyják abba a zongorázást?
Tolsztoj: Nem, inkább üljön le mellém.

(Hosszan hallgatnak. Chopin tovább szól, szívfájdítóan, mélabúsan, egy-egy csengő lánynevetés töri meg.)

Tolsztoj: Ez Szása. Pont olyan a nevetése, mint Másáé volt… Azt szoktam gondolni, hogy valamennyire újjászületett ebben a késői gyermekben az én halott Másenykám. Nem vigasztalom vele magam, mert tudja, nem tartom a halált sötét tragédiának, mint oly sokan, így Másenykáét is elfogadtam, bármilyen fiatalon is ment el… csak éppen mintha Szásában őt látnám újra – ahogy rajong értem és szolgál engem… persze nem vagyok rá méltó, sokkal többet lát belém, mint ami valójában van. De ebben a szeretetlen légkörben mégis jólesik ez a rám sugárzó bizalom…
Makovickij: Alekszandra Lvovna kivételes fiatal lány. .
Tolsztoj: És kivételesen nehéz sora van. És tudja, úgy látom, jobban áll a mi silány öregkori viharainknak a szélverésében, mint Másenyka valaha… Erősebb, hiszen látszik is rajta, nem túl nőies jelenség. Ha ez bántaná őt magát, talán nehezebben mondanám ezt ki, de hát nem így van. A csúnyaságát és az erejét is tőlem örökölte – s bizonyosan tudom, nem bánná, ha hallaná ezt. Mása érzékenyebb, gyengébb volt. Tudja, hogy egy időre lemondott az örökségéről? A gyerekek közt ő egyedül. De aztán jött a szerelem, a házasság, és az egész értelmetlen -úgymond, családalapítás, és ő kikérte és elkótyavetyélte a valamikori bátorságát. Nem mintha meg akarnám ítélni, tudja…. Csak azt gondolom, Szását ez a fajta trivialitás nem rendítené meg soha. Ezért kértem meg őt, hogy próbálja meg majd kiváltani az anyjától Jasznaja Poljanát. Ha van egyáltalán valamilyen úgymond tulajdonom, amely fontos volt valaha nekem, akkor ez a csendes orosz birtok az a hófútta útjaival és a törékeny orosz nyarával. Tudom, Szása tudni fogja, mit tegyen vele a halálom után.
Makovickij: Élő létére túl sokat beszél arról, mi lesz a halála után.
Tolsztoj: Kedves Dusán, ne áltassuk magunkat: 82 éves vagyok. Mi jöhet még? Persze még jöhetne a legnagyobb csoda – a megbékélés az én öregedő és egyre keserűbb feleségemmel. De keveset bírok. S ő se sokkal többet. Mit várhatnék még? A szabadulást, igen, egyedül azt várom, a lélek szabadulását ebből a kalodából. S erre egyetlen út vezet – a halál. Kérem, ne tiltakozzon, s ne is mondjon semmit. Tudom, hogy így is kínos helyzetbe hoztam azzal, hogy a magánéletem intimitásairól beszélek önnek. De tudom, hogy szeret és megért, többet nem is kérek. Látja, máris könnyebb lett a lelkem, felszáradtak azok az utálatos öregkori könnyek. Úgyhogy elvégezte azt, amiért leült mellém, s higgye el, ebben a mondatomban nincs semmi irónia. Köszönöm. És most menjen, beszélgessen egy kicsit a vendégekkel.
Makovickij (feláll, kicsit toporog): Hát akkor…
Tolsztoj: Csak menjen, menjen… Ja, tudja mit? Kérje már meg Tanyát vagy Szasenykát, hogy hozza ide a szürke zubbonyomat. Valóban hűvös van.
Makovickij: Azonnal intézkedem…
Tolsztoj: Csak kérjen, ne intézkedjen, jó? Nos, köszönöm.

2. jelenet

(Szalon ugyanott. Nagy asztaltársaság, a távoli sarokban a zongoránál ül egy férfi, ő játssza Chopint. Középen asztal, rajta poharak, több nő és férfi ül körülötte, köztük Tolsztoj felesége is, az előtérben Tánya ringatózik egy székben. Szása, a legfiatalabb Tolsztoj lány áll mellette, s kissé meghajolva beszél.)

Szása: Ez az Alekszander Boriszovics állandóan ilyen szomorú darabokat játszik.
Tánya: Szerintem szép.
Szása: Nem arról van itt szó, hogy szép vagy sem, hanem arról, hogy apa nem bírja. Tudom, hogy nem. Látod, nem is jött be, pedig szinte mindenki az ő kedvéért van itt.
Tánya: Majd bejön, Szásenyka, ha akar.
Szása: De nem fog, amíg ez a zene szól.
Tánya: Édes istenem, Szása, ne gyerekeskedj. Apa felnőtt ember, ha nincs itt, nem az az oka, mert valaki egy gyönyörű szonátát játszik. Nem mondom, ha ez az a zongoratanár lenne…. (gyorsan elhallgat, mint aki elszólta magát)
Szása: Ne aggódj, Tánya, tudok erről a visszataszító históriáról.
Tánya: Kérlek, ne használj ilyen erős szavakat, hiszen anyáról is beszélsz!
Szása: Igen, de ettől a dolog csak még visszataszítóbb… .Megcsalni egy lusta, ostoba, közönséges férjet – majdnem hogy érthető, de egy olyan embert, mint apa…
Tánya: Először is: anya NEM csalta meg apát, csak különös vonzalmat érzett az iránt a férfi iránt. Te még nem is éltél, amikor ez az apa és anya között lévő feszültség már ott vibrált a levegőben. Anya állandóan egy könyörtelen erkölcsi ítélőszék előtt érezhette s érzi azóta is magát. Istenem, még viszonylag fiatal volt, élettel teli, és a férje összehúzott szemöldökkel méregette minden lépését az élet felé! Ki bírja ezt ki anélkül, hogy ne vágyna néha ritkább levegőjű, könnyebb világba? Ó, Szásenyka, anya nő, és milyen régen boldogtalan nő! Némi illúzió talán kell, hogy ép ésszel kibírja valaki apa súlyos pillantását!
Szása: Apa súlyos pillantása csak azt roppantja össze, aki gyenge.
Tánya: Látod, ezért nem roppan össze anya már lassan húsz éve. Mert annak ellenére, hogy te szinte mindig gyengének látod, igenis erős. Erős lélekkel viseli, hogy nem lehet soha gyenge. Te még túl fiatal vagy, hogy értsed, milyen rettenetesen nehéz az: soha nem gyöngülni el.
Szása: Mindig a fiatalságommal jössz. Mintha te már olyan öreg lennél!
Tánya: Habár testvérek vagyunk, akár az anyád is lehetnék. És már van múltam: a lánykorom – ami nagyon hasonlított a Tiédre, s apa bűvöletében telt el, s amiből – azt hittem – nem fogok szabadulni, s mellesleg nem is akartam.
Szása: És… mégis megtörtént?
Tánya: Te hogy látod?
Szása (hallgat egy darabig): Meg.
Tánya: Akarod tudni, hogyan és mért?
Szása: Gondolom, megjelent a férjed.
Tánya: Igen, aki természetesen fogható sem volt apához, idős volt- egy rakás gyerekkel. De hát ismered. Olyan, amilyen. Megbízható, hétköznapi. Ha felkelek, és ránézek, nem húzza a szívem össze a döbbenet, hogy olyan embert nézek, aki minden bizonnyal közelebb van Istenhez, mint bárki, akit ismerek. Nem szédülök a közeli magaslatra pillantva. Nem akarok mindig én is egy kicsit feljebb jutni. Nem zihálok állandóan. El-elüldögélek ezen a lenti tisztáson, mert onnan is szép a kiáltás, habár nem látni be mindent. De talán nem is tudnék. Állandó légszomjban élni – hát ez egy idő után nagyon-nagyon megerőltető. S akit követsz, azt úgysem tudod utolérni, s végül egyedül maradsz. Hát ezért… Ezért vagyok Szuhotyin felesége…
Szása: Azt hittem, mert szereted.
Tánya: Szeretem is, persze. Szeretem, hogy egy tempóban sodor minket a pillanat.
Szása: Apa megtanított volna arra, hogy ne sodródj..
Tánya: Apa megtanítana rá, persze, ha én is olyan lennék, aki tudnám látni a sodrást. De nem látom, csak a része vagyok. És anya is. Ez az, amit apa nem ért, vagy ha igen, nem tudja anyának megbocsátani. De Te, Szásenyka, lehetnél elnézőbb anyával.
Szása: Nem megy, én még nem törődtem bele a sodródásba. És van más okom is….
Tánya: Olyan sokszor célozgatsz erre, hogy már igazán kíváncsivá teszel, hogy az apa iránti imádaton kívül mi tesz még ilyen engesztelhetetlenné a saját anyáddal szemben…
Szása: Majd egyszer, talán… Nem most.

(Belép Makovickij, s odamegy a lányokhoz.)

Makovickij: Tatyjána Lvovna, édesapja arra kéri, hogy vigye ki neki a szürke zubbonyt, kezd hűvösödni.
Szása: Majd én… (s mielőtt Tánya felemelkedhetne, már el is tűnik.)
Tánya (mosolyogva néz utána): Nem lehet megelőzni, ha apa szolgálatáról van szó.
Makovickij: Igen…. Az édesapja épp Alekszandra Lvovnáról beszélt az imént. Az Ön testvéréhez, Marija Lvovnához hasonlította…
Tánya: Másenyka,,,, Mindig is a kedvence volt. Tudja, lánykoromban kicsit fájt ez… Mindannyian csüggtünk apán, gondolhatja. Még a békeidőkben is…., amikor anya és apa… Hiszen érti, mit akarok mondani, köztünk él, kedves doktor úr…
Makovickij: Igen, látom, hogy nem javul a helyzet, és megmondom őszintén, komolyan aggódom.
Tánya: Mire céloz,..?
Makovickij: Mint édesapja orvosa, először is az ingatag egészségi állapotára, amelynek minden izgalom árt. Mint barátja, híve és csodálója, a lelki nyugalmára, amely azonban elválaszthatatlan az előbb említett fizikális erőnléttől. Tatyjána Lvovna, nagyon kérem, beszéljen az édesanyjával. Ön tudja, hogy mennyire tisztelem Szofja Andrejevnát, Tudom, hogy a legtöbbet adta és tette ezért a csodálatos emberért. De most mégis kérve kérem, könyörögjön neki: legyen még nagylelkűbb. Békéljen meg azzal, ahogy Lev Nyikolájevics élni szeretne. Adjon neki levegőt, helyet, nyugalmat. Ne vegye el a szabadságát, ne állja el az útját az önmagával való végső megbékélés és a halálra való felkészülés elől…
Tánya: Elég! Tudhatná, hogy itt két ember öregkori nyugalmáról van szó, s Ön azt sugallja, hogy csak az egyik szenved!
Makovickij: Ó, nem! Azt akartam sugallni, hogy habár mindkettőjüknek nehéz, csak az egyikőjük elég erős ahhoz, hogy segítsen. Vagyis hogy a másik – az Ön édesapja – már nem elég erős, hogy nagylelkű legyen továbbra is – hiszen húsz év óta az! Ha nem így lenne, már régen egy kolostorban élne…
Tánya: Meglehet…. de az is megeshet, hogy nem akart igazán elmenni soha….
Makovickij: Aki látja, hogyan gyötrődik és őrlődik az édesapja, nehezen gondolhatja ezt. Ön, Tatyjána Lvovna, csak látogatóba jön el ebbe a házba, s akkor a szülei kicsit megpróbálják összeszedni magukat. De a hétköznapok… nagyon…. szomorúak. Édesapja minden pillanatát, levelét, gondolatát követi és sértésnek veszi az édesanyja. Beleolvas a feljegyzéseibe. Számon kéri a maga nyolcvanéves apját. Kiabál és jelenetet rendez. Kiszalad a kertbe, belefekszik a harmatos, hideg fűbe, s hisztérikusan zokog, hogy az egész ház őt figyeli. Édesapja pedig kulcsra zár, de aztán mégis bűntudatosan ajtót nyit, dadog, megint dühbe gurul, gyűlölködik -ó, talán ettől szenved a legjobban! , aztán ő is zokog, de mennyire más ez, mint édesanyja zokogása a fűben… Erre nincs vigasz, ez a zokogás nem vár már senkit…. Egy Chopin- szonátát végigsír, és azt hiszi, csupán a zene miatt. De én tudom…
Tánya: Mindig is így hatott rá a zene…
Makovickij: Igen, de én láttam azt a könnyes arcot, és az nem a felszabadító katarzis könnye volt, hanem annak a fájdalmas felismerésnek a könnye, hogy milyen nyilvánvalóan méltatlan ez az élet, s már nincs mit tenni. Hát valóban azt akarja, hogy az édesapja, akinek semmi sem fontosabb, mint tiszta lelkiismerettel élni, így töltse el az utolsó éveit?
Tánya: Természetesen nem. Nos, nem ígérhetek semmit, de megpróbálok beszélni az édesanyámmal.
Makovickij: Nekem most ennyi is több, mint elég. És előre is köszönöm, Tatyjána Lvovna. Tudja, mennyire csodálom az apját, s még annál is jobban szeretem. Csakis ez vitt rá, hogy beleavatkozzam hívatlanul az Önök családi életébe, és ne gondolja, hogy….
Tánya: Tudom, tudom… És nem gondolom, persze. Csak éppen nem tudom, lesz-e az egésznek valami értelme. És tudja, én két ember gyermeke vagyok. De megpróbálom, mielőtt elutazunk, igen megpróbálom.
Makovickij: Akkor én most megyek is. (Hátranéz, ahol még mindig szól a zene, továbbra is mélabúsan……) Ezek a zsidók csak szomorú dolgokhoz értenek.
Tánya: Csak nem a zongoristáról beszél? Nem tudom, mi köze Goldenvejzer zsidó voltának ehhez a zenéhez?… De hát tudja, már apám is megmondta magáról (nevet). „Isten nem teremthet tökéletes embert, ezért a kedves Makovickijba beleoltotta a zsidók iránti olthatatlan gyűlöletet.” Úgyhogy kérek én is valamit magától: ígérje meg, hogy megpróbál ebből kigyógyulni..
Makovickij: Nem tudom, Tatyjána Lvovna, nem tudom… Valóban ezt mondta az édesapja? Pedig én nem is… Nem annyira…
Tánya: Jó, jó, senki sem tökéletes, igaz? Úgyhogy gondoljon néha erre, ha édesanyám jut az
eszébe.(Makovickij mondani akar valamit, de Tánya egy kézmozdulattal megállítja) Ne
mondjon semmit, ennyi elég volt. Vegyüljünk kicsit bele együtt a társaságba, anya nagyon egyedül maradt a vendégekkel.
Makovickij: Én inkább kimennék, megnézném az édesapját.
Tánya: Ahogy gondolja, Dusán…
Makovickij: Ugye nem felejtkezik el ARRÓL, Tatyjána Lvovna?
Tánya: Nem, de az isten szerelemére, döntse el már, hogy megy vagy marad.
Makovickij: Megyek, megyek…
Tánya : (Ott áll, végigsimít a haján, felsóhajt): Édes Istenem…(Aztán megfordul, s elindul a zongorahang irányába)

3. jelenet

(Ugyanaz a díszlet, csak vendégek nélkül. A cselédek szedik le az asztalt, Szofja Andrejevna felügyeletével, Tánya pedig a széken himbálózik, kezében egy teáspohár. Kissé feszülten követi anyja mozdulatait, ahogy a cselédeket dirigálja. Aztán a szolgálók eltűnnek, s Szofja Andrejevna is leül, fáradtan hátradől, sokáig mereven néz maga elé, mintha tudomást sem venne Tanyáról, de egyszer csak, továbbra is maga elé nézve megszólal):

Szofja Andrejevna: Be se jött ma este. Micsoda szégyen!
Tánya: Kiről beszélsz, anya? Apáról?
Szofja Andrejevna: Hát ki másról? Mennyi vendég, a többség érte jött, s ő elvonul… Ó, Istenem, mit vétettem, hogy így aláz meg folyton-folyvást mások előtt?
Tánya: Anya, eltúlzod a dolgokat. Szerintem nincs abban semmi különös, ha egy nyolcvanéves ember nem bírja már az esti társasági életet.
Szofja Andrejevna: Ó, hát mentség az persze mindig van és volt. Akármit csinál, el kell fogadni – mert ő a ” nagy ember „, akit kímélni kell, no és megérteni. Most pedig, hogy ráadásul az ” ÖREG NAGY EMBER ” lett, végképp nem lehet szólni rá semmit. Lám, még Te is a pártját fogod, pedig tudhatnád, hogy milyen….
Tánya: Mama, mi ez a hang? Nem szoktál így beszélni:
Szofja Andrejevna: De bizony hogy szoktam. Csak Te, drágám, nem vagy itt. Otthon ülsz a jó természetű, figyelmes férjed mellett, kinézel az őszi kertre, s levelet írsz fennkölt gondolatokkal a te zseniális apádnak. A levél végén mellesleg megemlíted anyádat is, aki abban a pillanatban éppen azon szorong, vajon mi nem fog ma tetszeni a férjének. Mert hogy valami nem fog, abban teljesen biztos lehet mindenki….
Tánya: Anya, nyugodj meg. Hiszen olyan jókedvűnek, fesztelennek tűntél az este! Marija Alekszandrovna meg is jegyezte, milyen fiatalos és szórakoztató édesanyám van.
Szofja Andrejevna: No hiszen, a barátnőd! Az aztán igazán nem esik nehezemre, hogy egy ilyen libácskát elbűvöljek. Aztán meg tudod, a többségnek elég a tudat, hogy apáddal élek már annyi éve…. Feltételezik, hogy mást, mint kivételes embert el sem viselne maga mellett, így aztán már úgy viselkednem nem is szükséges….
Tánya: Nem is…. mert… mert tényleg kivételes vagy, anya.
Szofja Andrejevna: Mit nem mondasz. Erről apádnak nem ez a véleménye.
Tánya: Apa, mindig csak apa… ne mindig róla beszélj, ne mindig rá gondolj, anya!
Szofja Andrejevna: Hogy kérhetsz ilyet? Hát kire gondoljak? És ha akarnám is, úgysem engedi! Mindig figyel, megjegyzést tesz, beleszól a dolgaimba, véleményez, ítél, és így tovább… Tányecska, én olyan fáradt vagyok, csak nyugalomra vágyom, csakis arra.
Tánya: Akkor adj nyugalmat, hogy legyen neked is.
Szofja Andrejevna (a lánya felé fordul, kissé megemelkedik a széken): Hogyan? Mit akarsz ezzel mondani?
Tánya: Azt, hogy ki kéne egy kicsit pihennetek egymást. Elég sok időt töltöttetek együtt, ha egy kicsit belefáradtatok egymásba, az nem is olyan nagy csoda. Szerintem nincs abban semmi tragikus, ha több önállóságot engedtek meg magatoknak. Ránk már nincs gondotok, a háztartás épp elég neked, hagyd apát, ne gondolj mindig arra, hogy mit csinál, mi a véleménye. Könnyítsd meg az életed, mama, már nagyon is rád fér!
Szofja Andrejevna: Hogy én hagyjam apát? Szívem, apád egy öregember, elmúlt nyolcvan. Nem mondom, igyekszik tartani magát, de egy ilyen idős emberre igenis rá kell nézni. No meg aztán ő nem tud észrevétlenül, magában meglenni – mert őt valaki mindig keresi, valaki mindig vár rá, valaki mindig beszélni akar vele, szóba hozza, szereti, dicséri, és sorolhatnám… Á, hagyjuk is ezt, ha azt hiszed, hogy elélhetünk egymás mellett egymás nélkül – hát az nem megy.
Tánya: Néha magam is megdöbbenek, hogy apa már nyolcvankettő. Ma elnéztem, és úgy találtam, hogy nagyon összetört. Aggódom érte.
Szofja Andrejevna (keserűen): Túlél valamennyiünket! Minden hóbortját követjük ennek a „szent embernek ” – kétfélét főzünk már tíz éve mindennap, mert nem eszi meg a húst, ritkán zenélünk, mert felzaklatja, este csöndesen vagyunk, mert ő korán fekszik, s korán kelek, mert ő korán kel.
Tánya: De mama, neked nem kellene felkelned! Ha valami gond van, úgyis szól valaki.
Szofja Andrejevna: Aztán majd a fejemhez vágja, hogy nem is törődöm vele. Megírja annak a vipera Vlagyimir Grigorjevicsnek, hogy a felesége már nemcsak lelkileg nem követi, de a gyakorlati életben is megbízhatatlan.
Tánya: Nem hiszem, hogy ilyenekről írna apa Csertkovnak!
Szofja Andrejevna: Sok minden van, kedvesem, amit még nem hinnél el, de azért az bizony megtörténik. És a mi házunkban. Gondolnád-e, hogy apád odaadta az összes naplóját ennek a … „tanítványnak”. Érted, odaadta az egész életünket, minden pillanatunkat, hadd csócsálja meg ez a parazita… El tudod képzelni, milyen érzés volt tudni, hogy az az undorító ember most éppen azt olvassa, mit gondolt rólam mondjuk egy nyári este az apád? Hát szerinted ezt el lehet viselni? És amikor visszaköveteltem a naplókat, s kétségbeesésemben már az öngyilkosság is megfordult a fejemben, akkor még én voltam a kegyetlen, aki érzelmileg megzsarolja és tönkreteszi őt.
Tánya: Anya, én nem tudom, ki tesz tönkre kit, de nem is hiszem, hogy ez fontos. Egy a fontos: hogy mindketten tönkrementek. Béküljetek meg egymással.
Szofja Andrejevna: Rajtam aztán nem múlik, én megteszem, amit lehet. Állandóan próbálok rá figyelni, megfelelni neki, a kedvében járni, de hát már egyáltalán nem sikerül
Tánya: Akkor tarts szünetet ebben a nagy törődésben, hiszen neked is kellene a levegő.
Szofja Andrejevna: Tánya, mire gondolsz? Hogy éljünk egymás mellett, mint az idegenek?
Tánya: A gyűlölködésnél az is jobb.
Szofja Andrejevna: Igen, én aztán tudnék beszélni a gyűlöletről! De nem ám arról, milyen az gyűlölni, hanem milyen gyűlölve lenni! S nemcsak az apád által, bár már az önmagában elég. Itt van még a saját gyermekem is, Szása. Apád teljesen ellenem fordította.
Tánya: Jaj, anya, tudod, mi is hogy rajongtunk apáért. Szása pont abban a korban van, amikor én is meg akartam váltani a világot, s azt gondoltam, tűzön- vízen át követni fogom apát.
Szofja Andrejevna: Nem, nem – te sosem voltál ennyire elszánt. És… a szeretetben nem voltál féktelen. Nem voltál elvakult, csak rajongó. Ő gyűlöl, és lassan arra kényszerít, hogy én is….
Tánya: Anya, kérlek, ne mondd ki! (Feláll, járkálni kezd) Megvallom, azt hittem, a derék Makovickij túloz, de már látom, hogy nem…
Szofja Andrejevna: Makovickij?
Tánya: Igen, nem akartam elmondani, de igazából ő kért meg, hogy beszéljek veled. Aggódik apáért.
Szofja Andrejevna: Szóval aggódik. Ó, hát persze! Képzelem, mit gondol rólam. De jobb lenne, ha nem vennéd fel azt a szemüveget, amin keresztül ő látja a dolgokat. Ha lehet, még elvakultabban imádja az apádat, mint Szása. Hogy mást ne mondjak, a zsebében mindig ott van egy papír és egy ceruza, s kifejlesztette azt a képességét, hogy miközben apáddal beszélget, vakon ír a zsebében, hogy egy szavát se mulassza el az utókor a nagy írónak! Brrr! Mit tud ő arról a Tolsztojról, aki csak beszél, és nem kinyilatkoztat? És éppenséggel nem mindig igazságokat vagy okos dolgokat! Sőt! Nem könnyű egy olyan házban élni, ahol majd mindenki annak az embernek a pártján áll, akinek nyilvánvalóan elege van belőlem, s szabadulni szeretne tőlem.
Tánya: Tényleg így gondolod?
Szofja Andrejevna: Igen, így, apád nem nagyon hagy efelől kétséget.
Tánya (feláll, anyja elé guggol, megfogja a kezét, s nagyon óvatosan, gyengéden szólal meg): Szegény mama, ez szörnyű lehet. De ha így van, mért nem… engeded el?
Szofja Andrejevna (összerázkódik, kirántja a kezét Tanyáéból): Szóval így vagyunk! Soha, érted soha! Rááldoztam az egész életemet, s most akar eldobni, hogy elhasználódtam testileg-lelkileg az ő nagy természetének a nyomása alatt? Hát tényleg azt gondolod, hogy ezt érdemlem? Mert akkor nincs miről, beszélnünk!
Tánya: Jaj, mama, félreértettél. Én Rád gondolok. Arra, hogy Neked lenne sokkal jobb, ha felszabadulnál ez alól a nyomás alól. Olyasmiket hallottam, amiket nem is igazán akarok elhinni…
Szofja Andrejevna: No és mi lenne az?
Tánya: Anya, ugye nem igaz, hogy belefekszel a vizes fűbe, és ott sírsz kétségbeesésedben?
Szofja Andrejevna: Ó, Makovickij, látom, igyekezett informálni. Gondolom, elfelejtette elmondani, hogy mi kergetetett ilyen kétségbeesésbe… És ami a legfájdalmasabb, apád az ablakból nézte, amint az ő szerencsétlen, tehetetlen, gyenge felesége ott vergődik zokogva a fűben, s Makovickijt küldte ki, hogy beszéljen velem. Még arra sem méltatott, hogy maga jöjjön ki. Igenis, kedvem lett volna meghalni.
Tánya: Mama, valaha nem így intézted el a dolgokat. S nem gondolhatod azt, hogy az ilyesmivel bármit is megoldasz.
Szofja Andrejevna: Valaha nem voltam ilyen rettenetesen fáradt. És nincs igazad: néha ilyenkor az apád ráeszmél, hová is juttat a rettenetes természetével…
Tánya: De arra gondoltál-e, te hová juttatod őt az ilyen jelenetekkel? Apa már nem fiatal…
Szofja Andrejevna: Mint ahogy én sem… De én persze nem vagyok fontos senkinek, mert hiszen nem én vagyok a világhírű nagy ember… Tőled, Tánya, nem ezt vártam… Tudom, mindenki azt szeretné, ha ölbe tett kézzel nézném, ahogy apád kisétál a kapun, miután beledöngölt a földbe. Vagy elmehetnék én is, igaz? Még jobb ötlet! Nos: NEM! Nekem már nincs máshol helyem. Aztán meg valakinek vinnie kell a dolgokat, ha a gróf úr kegyeskedik nincstelen parasztot játszani. Rengeteg munka van a kiadókkal, tudod, a gyűjteményes kötet, már nincs, aki segítsen, Szergej messze van, Lev külföldön többnyire, a többiek is messze, Szása meg… Úgyhogy ez is rám marad. Apád csak akkor tudná meg, mit is jelentek neki, ha nem lennék…. De én ezt a luxust nem engedhetem meg magamnak… ( Feláll ) De hagyjuk ezt. Mindennap körbejárok, s nincs megoldás. Legalábbis én nem látok. Nem akarok erről beszélni tovább. Különben is késő van. Megnézhetnéd a barátnőd gyerekeit, jó helyük van-e. Ehhez már végképp nincs ma erőm.

Tánya (sóhajtva felemelkedik): Nem tudom. Kikönyörögték, hogy bemehessenek jó éjszakát kívánni apának. Délután beszélgetett velük, és nagyon lelkesek voltak.
Szofja Andrejevna: Ők is! Mért van az, hogy mindenki olyan erősen vonzódik hozzá? Egyébként meg nem a legjobbkor mennek hozzá. Ilyenkor mindig a naplóját írja – rólunk, az ő nagy-nagy golgotájáról az ő istentelen feleségével… Mióta külön szobában alszunk, s leszoktunk arról, hogy egymás naplóit olvassuk, gondolom, még kevésbé kíméletes a papírhoz…. Persze az ő dolga, ha nem akarja megosztani velem a gondolatait, talán jobb is. Nem hiszem, hogy örülnék azoknak a gondolatoknak…. Eh, hagyjuk! Menjünk, elfáradtam. Holnap rá kell néznem a fejőasszonyokra, valami nincs rendben, kevés a tej és olyan híg, szerintem csinálnak valamit. Attól tartok, képesek felvizezni…. Tánya, hogy ezek milyen szemtelenek tudnak lenni. Képzeld csak, tegnap reggel is azt mondja az egyik.. .(eltűnnek a színfalak mögött).

(Folytatjuk)

Előzmények: A szerző bemutatása (interjú) * Fényes tisztás (1. rész) * Fényes tisztás (2. rész) * Fényes tisztás (3. rész)

 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ