Görgey Artúr és a magyar szabadságharc sorsa legjobb íróinkat máig nem hagyta nyugodni. Móriczról ugyan már tudjuk, hogy félretette tervét, viszont Illyés Gyula két művében is megörökítette Görgey alakját, illetve a Görgey-kérdést magát.
Az 1950-ben született Két férfi című regényben az „áruló” tábornok még csak mellékalak, egy a sok közül, mert főhősnek Bem van odaállítva – mint olyan katona, aki nem csak a szabadságharcnak, de a forradalomnak is elkötelezett. Olyan katona, aki mit sem törődik a rendelkezésére álló eszközök hiányával, hanem puszta lelkesedésből, meggyőződésből harcol. Mert kell! És így halmoz győzelmet győzelemre… (Igaz, a tények ennek némileg ellentmondanak, de regényben minden lehetséges.) Jellemző epizód a lengyel hadfi bemutatkozása Kossuthnál, amint előadja hadvezetői programját:
„Bem ujján mutatja:
– 1. Egyesíteni rögtön a zsarnokság minden ellenségét, megszüntetni a szabadság hívei közt a viszályt. 2. Támadni, mindig, azonnal. A forradalomban a megállás fél vereség. A visszavetített kép most a jaegerzeileni barrikádokon mutatja: a bécsiek – Bem érvelése 11ellenére – azt a hibát követték el, hogy akkor is csak védekeztek, amikor támadhattak volna. 3. A népet azonnal részeltetni a szabadság áldásaiban. Azonnal megadni neki, amit kívántak. És kívánnak. És kívánhatnak. Vagyis ne csak szavakat. A jobbágynak például most nemcsak jogot, hanem földet is!
Kossuth meghökken.
– Földet?
– Ez a legfontosabb. Aztán – 4. A tüzérség! A háborút ezentúl az nyeri meg, aki legelőször a távolságot legyőzi. (…)
Kossuth közben jegyzetfüzetébe leírta Bem fontosabb mondandóit, röviden, pontokba szedve, mintegy csak emlékeztetőül; odaírta azt is: 1848 október. Aztán:
– Tábornok úr alkalmasnak tartaná magát e hadsereg vezényletére? Elvei – lefegyverzőek!
– Hadd mutatkozzam be előbb tettel is! Melyik az ország legveszélyeztetettebb pontja? – s a térképhez indul.
– Erdély. Csaknem elveszett. Azt sem tudjuk, vannak-e még ott harcképes csapataink. Tábornok úr elfogadná ezeknek a csapatoknak…
– Elfogadom az erdélyi magyar csapatok parancsnokságát. Mikor indulhatok?” (Két férfi. Regény. Digitális Irodalmi Akadémia, Budapest, 2011.)
Ehhez a talpig eszményített katonához csatlakozik aztán a még eszményibb Petőfi, aki e hadászati elgondolás felkent képviselője. Hozzájuk képest Görgey valóban csak egy merev, német katonatiszt, aki a szabályok mögé bújva harcol… A regény – mely inkább egy kidolgozatlan filmforgatókönyvre emlékeztet – beállítása ezáltal a Kossuthot eszményítő és Görgeyt lekicsinylő politikai kurzusnak próbál megfelelni. Szerencsére, Illyés Gyula ha utólag is, hamarosan belátja ezt, s az 1953-ban született Fáklyaláng című drámájában már egyenlő vitafelekként állítja színpadra Kossuth Lajos és Görgey Artúr alakját a szabadságharc végső, már tragikussá vált fordulatai közepette. Sajnos, a két 48-as vezéralak ezúttal is két szemben álló pólusként lép fel, mindegyik a maga igazát hajtogatja, s vitájuk inkább kölcsönös vádaskodásra emlékeztet, mint két felelős államférfi konstruktív vitájára.

A két férfi: Kossuth és Görgey

1954-ben Németh László is beszáll a ringbe, megírva Az áruló című drámáját. Az erőteljesen lélektani elemzésre épülő műben alig van némi cselekmény: amolyan könyvdráma, amelyben a főhős Görgey, klagenfurti száműzetésében arra keresi megszállottan a választ, miért tartják őt honfitársai árulónak? Környezete megpróbálja őt lebeszélni arról, hogy minden áron bűnösnek képzelje magát, de a magába szálló tábornok vallja: egy dolog az, amit az ember tud és hisz magáról, és egészen más az, amiként a többiek szemében látszik. Az oko(ka)t keresi, amiért nem fogadják el az ő logikáját, és ezt csak úgy sikerül, ha elsősorban saját tetteit, érzéseit, gondolatait elemzi hideg fővel.
Ausztriai posztógyáros házigazdájával, illetve az őt önzetlenül támogató István öccsével folytatott önkínzó viták során jön rá arra, hogy ha gyötrelmei elől a megváltásnak tűnő öngyilkosságba menekülne, úgy vádolóinak rágalmait igazolná be. Hosszasan diktálja öccsének a 48-49-es évekre visszatekintő emlékiratait, de közben nem hisz a saját mentségében: „Mert én abban csak az igazságot igyekszem írni. S az igazság szürke, sokágú, nem olyan rikító, mutatós, egyszerű, mint a hazugság… A hazugság sokkal jobban hasonlít az igazsághoz, s ahhoz, amit az emberek az igazságtól várnak, mint maga az igazság.” Meggyőződése, hogy könyve „még jobban meg fogja győzni nemcsak ellenségeimet, de az egyelőre ide-oda lengő tömegét is: hogy az vagyok, aminek mondanak… Magyarországnak szüksége volt egy árulóra, s azt bennem megtalálta… Ha a magyar olyan nagy, mint az angol, vagy olyan karakteres, mint a holland vagy a svájci – a Világos utáni csapásban találta volna meg föltámadásához a serkentést. Annak a népnek azonban, amely az ellenállásra csak úgy volt képes, hogy az én barátom legyőzhetetlenségéről s a világkonstellációk gyors kedvezéséről meggyőzte: az bukásában csak úgy őrizheti meg önérzetét, ha tovább hisz ebben a legyőzhetetlenségben. S ezért kell Görgey Artúrnak árulónak lenni.” (Az áruló. In: Szerettem az igazságot. Drámák, 1931-1955, Bp.: Magvető, 1974.) A dráma vége felé elhangzó kulcsmondatok, természetesen az író képzeletében fogantak meg, de bátran tekinthetjük azokat a megrágalmazott tábornok valódi sorsmotívumának.

Cseke Gábor

(Befejezése következik)

Előzmények: 1. rész / 2. rész; 3. rész;