A Nagy Imre-csoport elrablása / IV.

A repülőút

Azt hiszem, családunk egyetlen vidám tagja Matyi volt, aki élvezte, hogy, életében először, repülhet. A gyerekek rosszul voltak, csak a mieink nem, Laci sem hányt, a családunkból senki. A gép végében ült egy civil ruhás úr, aki nagyon barátságos volt a gyerekekhez, beszélni nem tudott velük, mert nem tudta a nyelvet, sem közvetítő nyelven nem tudott, de azt mutogatta, mikor látta, hogy a gyerekek rosszul vannak, így, a kezén, hogy két órát repülünk – így mutogatta az órát meg az ujjait, hogy két órát repülünk. Ebből megtudtuk, az ő magyarázatából, hogy kétórás útra megyünk… (Dr. Donáth Ferencné / Bozóky Éva)

Egyszer csak megkönnyebbülve érezzük, hogy a földön megy a gép, döcög már. Nagyon-nagyon boldogok voltunk, ilyen relatív a boldogság, ugye, hogy végre földet értünk, és nem zuhantunk le. És akkor a nagy sötétségben, ahol leszállt az a három gép, hozzám lép Vas Zoltán, és azt mondja suttogva: „Ella, jó helyen vagyunk, nyugodjon már meg.” „Hol?” Azt mondja, Romániában vagyunk. Mondom, honnan tudja? Azt mondja, megismertem a román tiszteken az egyenruhát, én sokat voltam Romániában az ezelőtti években. (Dr. Szilágyi Józsefné)

Újhelyi Szilárd az ismert borúlátásával rögtön közölte, hogy Vorkutába visznek bennünket, és teljesen igazoltnak látta ezt a föltevését, amikor egy óriási hómező fölött menve szállt le a gép, körülbelül másfél óra múlva, és azt mondta, hogy ez Lvov, tehát, hogy útban vagyunk rendeltetési célunk felé… Nem voltunk teljesen tájékozatlanok, a véletlen folytán épp a mi gépünk, tudniillik Nagy Imre, bár nem számolt be pontosan arról, hogy Roman Walter tárgyalt vele és hogy mit beszéltek, de azt elmondotta, hogy előző este beszélt egy román küldöttséggel, és neki az volt a feltételezése, hogy Romániába visznek bennünket, és akkor amikor emelkedett a gép, azt mondta, hogy most vagyunk a Kárpátok fölött? (Vásárhelyi Miklós)

…Nagy hó volt, és egy barátságos férfi lépett oda a géphez, bemutatkozott, hogy őt Bene elvtársnak hívják, és az anyukája magyar volt. Mondtam neki, hogyha Benének hívják, akkor biztosan az apukája is –, de ez ellen tiltakozott. Kérdeztük tőle, hogy hol vagyunk, azt mondta, hát Bukarestben, hát nem tudják? És egy kicsit csodálkozva nézett ránk, hogy olyan nagyon örvendezve mondtuk, hogy hála Istennek. Biztosan nem szoktak a magyarok nagyon örülni, ha Bukarestbe mennek. Énnekem nem volt olyan nagyon idegen ez az ország, hiszen anyám családja erdélyi lévén, gyerekkoromban minden nyáron ott nyaraltam! (Dr. Donáth Ferencné / Bozóky Éva)

A három gépre föltereltek minket. Én nem emlékszem pontosan, hogy kikkel ültünk együtt. Zoltánnak az emlékezete szerint talán Losonczyék és Szilágyiék voltak azon a gépen. Én úgy emlékszem, hogy Köves Erzsi ott kellett, hogy legyen a lányával, nem, nem tudnám pontosan megnevezni a személyeket. Ellenben azt igen, hogy ezek kormánygépek voltak, klubgarnitúrákkal, nem ülésrendben ültünk, és nem voltunk bekötve. Még arra is emlékszem, hogy én egy szófán ültem, Zoltán mellettem pedig egy fotelban.
Ő rögtön tudni akarta, hogy mi történik, előrement a pilótákhoz, akik nem zárt ülésben voltak, hanem bent voltak az üléstérben, és hát megkérdezte tőlük, hogy hova megyünk. Azt a választ kapta – természetesen szovjetek voltak, Zoltán jól beszélt oroszul –, hogy nem tudnak erre választ adni, mert később fogják megkapni a parancsot. Hát aztán fölszálltunk, és körülbelül két órai repülés, olyan két és fél órai repülés után szálltunk lefelé. És ahogy lenéztünk a repülőtérre, óriási hó volt, hát ebből gondoltuk, hogy na, most Kijevben vagyunk – a repülőtávolságból és a hóból ez derült ki.
Leszállt a három gép. Zoltán valahol leírja, hogy a magyar lapokban az jelent meg, hogy Nagy Imréék valószínűleg menedékjogot kértek Románia területén, és a román fél maximális segítséggel el fogja látni ezt a feladatát, hozzásegíti a kellemes ott-tartózkodáshoz a magyarokat. …Senki sem kért tőlük menedékjogot természetesen. Senki sem kért, de az újságban ez volt. Később azt is olvastuk a lapokban, hogy mindenki lemondott a képviselői mentelmi jogáról – természetesen senki nem mondott le róla. (Vas Zoltánné)

Leszállás után nyílt a repülőgép ajtaja, beszállt egy pasas, és azt mondotta, hogy szívélyesen üdvözlöm az elvtársakat a Román Munkáspárt nevében, önök a Román Népköztársaságnak vagy Szocialista Köztársaságnak, én nem tudom, minek a vendégei. Kiderült, hogy az illető nem más, mint Mogyorós elvtárs, aki a szél járása szerint hol Moghiorosnak írta a nevét, román módon, hol Mogyorósnak, magyarul – eredetileg erdélyi magyar volt. Nagy Imre ismerte őt, felismerte, és rögtön azt mondta, hogy én is üdvözlöm, Mogyorós elvtárs, de meg kell mondanom magának, hogy mi nem vendégként jöttünk ide és nem a saját jószántunkból, minket akaratunk ellenére, erőszakkal hurcoltak ide. Mogyorós mintha nem is hallotta volna, visszahúzódott, és a következő pillanatban kezdtek bennünket leszállítani a repülőgépről. Lekászálódtunk onnan, és aztán minden pillanatok alatt zajlott. (Vásárhelyi Miklós)

Következik: Snagov, Călimănești, megkörnyékezések

* A szerző által rendezett, tizenegy órás film (készült a Balázs Béla Stúdióban 1988-ban) szövegkönyve alapján (megjelent: 1989, Szabad Tér Kiadó, Budapest) – válogatta és szerkesztette Cseke Gábor

Előzmények: A menekülés; Élet a követségen; Hová tartanak a buszok?;

 

 

 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ