11. Vall­juk meg: hányan is­merjük Jékey Aladár (1846-1919) nevét? És hányan ol­vas­tuk-ol­vas­suk (ma is) ver­se­it? Ő az, akiről Ady End­re ekként írt a Nyu­gat­ban (1916): „Nem volt nagy költő, de költő volt s költő ma is igazán és egészen.” És akiről Schöpf­lin Aladár fo­gal­maz nek­rológot 1919-ben, ugyan­ott: „Mi­kor ta­valy ta­vasszal a Nyu­gat írói közül néhányan fel­ol­vasó-es­tet tar­ta­ni Ko­lozsvárra érkeztünk, a vasútnál többek között egy ma­gas, erőtel­jes ter­metű, szép öreg úr várt bennünket nagy szívességgel, azon a han­gon szólva hozzánk, amely az új is­me­retséget azon­nal me­leg barátsággá te­szi. Este aztán sok kérdésünkre velünk együtt kilépett a pódi­um­ra is és fel­ol­vas­ta néhány szép versét. Jékey Aladár volt, régi ked­ves költőnk, akit va­la­mi­kor igen ked­velt a közönség, meg­becsült az iro­da­lom, akit azután meg­le­hetősen el­fe­led­tek, ahogy minálunk igen ha­mar el­fe­lej­te­nek min­den­kit, aki félreáll a sze­replés teréről.” Jékey lírája szel­leméből messzi­re sugárzik: nyi­tott min­den­faj­ta mo­der­nitásra, újító szel­lem­re. Idős kora dacára, s bár egész életében a köny­velésből élt meg, a le­hető leg­természe­te­sebb módon vi­szo­nyult az újító művésze­ti irány­za­tok­hoz. Alig egy hónap­pal a halála előtt, 1919 szep­tem­berében nagyszámú erdélyi barátja és híve ju­bi­le­u­mi ünnepségek­ben részesítet­te a már be­teg Jékeyt. Kovács Dezső újságíró, aki­re a méltató beszéd el­mondása várt, előze­te­sen megláto­gat­ta az ágy­ban fekvő, le­gyengült költőt (Po­e­ta nas­ci­tur, Népújság. Közli B.D.): „Fáradt vonásain az élet­tel való leszámolás apáthiája bo­ron­gott. De amint beléptem, földerült az arca, az el­er­nyedt gyönyörű vonások újra felöltötték azt a bájos ener­giát, amely egyes-egyedül a szel­lem bir­to­ko­sa­i­nak tu­laj­do­na. Jékey Aladár lel­ke haptákban állt. – Szer­vusz, fiam – ro­pog­tat­ta felém. – A ku­tyafáját, tu­dom, mit akar­tok ve­lem! – Ju­bi­le­u­mot, öreg! – Jó. He­lyes. Rend­ben van. Ez csak természe­tes, fiam! Mert olyan, de olyan köte­tet vágtam ki, hogy leül belé a kri­ti­ka, az is­tenfáját! – Jó, jó. De nem olyan egy­szerű a do­log, amint gon­do­lod. Mert itt val­la­ni is kell ám! Mondd meg nekünk tehát min­de­nek fe­lett azt, hogy miképpen lettél te poéta? Per­sze azt sze­ret­tem vol­na tud­ni: mit ol­va­sott, kiktől ta­nult. – Hogy s miképpen? – kiáltot­ta ha­sonlítha­tat­lan verv­vel. – Hát meg­mon­dom ne­ked. Én nem let­tem poéta! Én poétának szület­tem! Ámmen!”
Igen, a költők szület­nek. A költők van­nak. Ezen kár megütközni. Mind­egyik olyan, ami­lyen: egyik ki­sebb, másik na­gyobb. Van, aki halk, más meg harsány. Van fantáziadús és van szűkszavú… Ami­lyen válto­za­tos az élővilág, annyi­ra válto­za­tos a költők társa­dal­ma is. Most fog­hat­juk csak fel igazán Páskándi idézett, ab­szurd­nak tűnő Brehm-motívuma mélyebb értelmét is: mind­annyi­szor til­ta­koz­ni kell, va­lahány­szor egy szüle­tett költő ki­ma­radt az iro­dal­mi Brehmből. Mely „Brehm” so­sem lesz érdem­lajst­rom, csupán egy­szerű me­men­to… Nyi­tott könyv, amely­ben a Kánon sza­ba­don, kedvére la­poz­gat…

12. Műked­velő – mert pusz­ta kedv­telésből végzett – gyűjtőmunkám érdeklődési iránya, min­de­nek előtt az erdélyi fo­gan­tatású, gyökerű költészet. An­nak el­lenére, hogy val­lom: nin­csen többféle ma­gyar költészet, min­den egyet­len egész, csak hogy a történe­lem fo­lyamán – jaj! – „min­den egész eltörött” (Ady). Az össze­sze­dett cse­re­pe­ket próbáljuk az idők során szer­re össze­il­lesz­te­ni, legtöbbször vi­tat­ható eredménnyel. Elek Ti­bor, már idézett in­terjújában, mint­egy fen­ti gon­do­latának foly­tatásaként le is szögezi: „Bo­nyo­lult ez a kánonkérdés (mint a határon túliság), nem is kel­le­ne vele fog­lal­koz­ni, mert nincs értel­me, de meg­kerülni sem le­het.” A dol­gok természe­te folytán nem is cso­da, ha nem si­kerül egységben láttat­ni min­den­ki előtt a ma­gyar iro­dal­mat, s egységes ma­gyar iro­dal­mi kánon még úgy sem léte­zik, sőt, az egy-egy térségen belül is többféle kánon van érvény­ben.
E ku­sza káoszként érzékel­hető rang­sorállítási szándéknak számos elköte­le­zett ku­tatója van. Az említet­te­ken kívül érde­mes fel­fi­gyel­ni Bar­na T. At­ti­la költő tevéke­nységére; pár éve meg­je­lent ne­gye­dik kötetének nyitóver­se e sor­ral indít: „Mennyi el­fe­le­dett költő…” A Ma­gyar Nem­zet­ben 2013-ban meg­je­lent in­terjúban meg is ma­gyarázza e sor je­lentőségét: „Világéle­tem­ben von­zot­tak azok, akik ki­es­tek az iro­dal­mi köztu­datból. Nem mind érde­melték meg. Életművek men­nek a süllyesztőbe. Ma a költők nagy része már életében el­fe­le­dett­nek számít, mert a ku­tya se tud a létezésükről. Ma az em­be­rek nézik a tévét, és közben azt képze­lik, hogy a költők már száz éve meg­hal­tak, és szob­orrá meg utcákká változ­tak… Az egész úgy in­dult, hogy Tersánsz­kyt ol­vas­va fölfi­gyel­tem egy névre, Szom­ba­ti-Szabó Istvánéra, aki a szerző sze­rint na­gyon jó költő. Ki tud ma róla? Aztán itt van Oláh Gábor, akiről egy­szer írtam egy esszét. Ezt sze­retném ta­nulmánnyá bővíteni, mert ő méltat­la­nul el­fe­le­dett alak­ja a ma­gyar iro­da­lom­nak. Vagy itt van Gulyás József, Kemény Si­mon, Szerb György, Turcsányi Elek. Vagy Imre Far­kas, akiről so­kad­szo­ri ol­vasás után sem tu­dom eldönte­ni, hogy zse­ni volt vagy di­lettáns. Ko­moly ku­tatómun­ka lesz eze­ket a szerzőket föltérképez­ni. Ezek­nek az el­fe­lej­tett költőknek a sor­sa mo­del­le­zi a miénket. Is­me­ret­lenségben úszunk.”
Bar­na T. At­ti­la rögtönzött, erősen héza­gos névsor­ol­vasása arra késztet, hogy újabb árnyékos költőket sorjáztas­sak az álta­la említet­tek mellé. Érde­kes módon, Gyóni Géza Ady­val kortárs, és Ady által némi­leg le­ki­csiny­lett költői műve nem tűnt el az iro­dal­mi süllyesztőben, azon egy­szerű oknál fog­va, hogy háborús és ha­di­fo­goly-lírája máig aktuális társa­dal­mi je­lentőséggel is bír. Az álta­la ki­fe­je­zett életérzések válto­zat­la­nul vissz­hang­ra találnak. Nem ma­radt vi­szont kánon-közel­ben, vagy­is erősen félhomályba süllyedt a rendkívüli te­hetséggel megáldott Békássy Fe­renc, aki pe­dig a hu­sza­dik század elejének nagy ma­gyar lírai reménysége volt, a camb­ridge-i egye­tem elit­kollégiumának élvo­nal­be­li tag­ja, Vir­gi­nia Wo­olf és Ber­trand Rus­sel kollégája, ámde alig­hogy ha­za­fi­as köte­lességét tel­jesítve várat­la­nul had­ba vo­nult a galíciai harc­mezőkön, 22 éve­sen már a har­ma­dik na­pon halálos se­bet ka­pott egy lo­vas­ro­ham­ban. An­gol és ma­gyar nyel­ven egy­aránt meg­nyilvánuló költői ígéretét Vir­gi­nia Wo­olf mel­lett (aki később an­gol nyel­ven írt ver­se­it gyűjtötte kötet­be) Tóth Árpád, Kosz­tolányi Dezső, Ba­bits Mihály méltatták; Cze­i­zel End­re ge­ne­ti­kus külön ta­nulmányt szen­telt e rendkívüli te­hetség vizsgálatának (A „Békássy Fe­renc-je­lenség”, Te­hetség, 2003 /3-4. szám), értel­met­len és pótol­ha­tat­lan halálnak ne­vez­ve a fi­a­tal költő pusz­tulását. „Camb­ridge-ben, ot­ta­ni tanárai és diáktársai emléktáblával tisz­te­leg­tek Békássy Fe­renc párját ritkító te­hetségének. Mégis, ki tud ma erről a nagy ma­gyar ígéretről?! Ahogy Ba­bits Mihály is írta: ‘hadd le­gyen ő jelképe, emblémája min­den le­hető és valószínű és nem is­mert és fel nem is­mert csíra­vesztésünk­nek.’… A ‘Békássy Fe­renc-je­lenséget’ te­kintsük me­mentónak a fi­a­tal éle­tek és a po­ten­ciális géni­u­szok védel­me érdekében, hi­szen a te­hetségmentés egy­be­esik az élet­mentéssel is”
Ám a kánon ennél jóval ke­gyet­le­nebb. Érze­lem nélkül lép át olyan életműve­ken, költői tel­jesítménye­ken is, mint ami­lyen a Váci Mihályé vagy a Juhász Fe­rencé. Nem járt job­ban az 52 éve­sen eltávo­zott Ladányi Mihály sem: Ber­tha Bulcsú 1972-ben készült drámai erejű in­terjúja (Írók műhelyében. Szépiro­dal­mi, 1973) híven tárja fel azt a meg­rendítő lel­ki­is­me­re­ti és esztéti­kai válságot, ami el­ve­zet­te az eszménye­i­hez követ­ke­ze­te­sen ra­gasz­kodó Ladányit a foly­to­nos költői megújuláshoz. És mégis: so­kad­magával el­ve­szett kulcsként he­ver az anya­országi kánon lábtörlője alatt.

(Folytatjuk)

Forrás: Székelyföld, 2016 / 3. szám

Előzmények: 1. rész; 2. rész; 3. rész;