A jódi elemi iskolában Márk Mária tanító nénink irányításával, váltott rendszerben folyt a tanítás. Sütő Gabika nagymamája sikeresen tanította a pionírindulókat (Mint a mókus fent a fán…) és „szeretett” Sztálin apánk (nem értettük miért kell két apánk legyen!) nótáját, a Hej, te bunkócska, te drágá-t. Most is vesszőnyi pontossággal fújom mindkettőt.
Tanító nénink engem nevezett ki CEC-felelősnek. Bélyegeket kellett vásárolni a postahivatalban, s beragasztani a CEC-könyvbe. Nem kellett sok écesz ahhoz, hogy kitaláljam: 20 (nagyon nagy összeg volt az akkoriban!) lejre vásároltam bélyeget, beragasztottam a könyvembe, majd hetente kivettem a betett tőkét, s újra befektettem. Sokszor, nagyon sokszor! Életem első üzleti sikerét nyugtázta a Napsugár: „Veress Albert a legkiválóbb CEC-munkatárs”. Újkori kapitalisták szelleme lappanghatott bennem?
Napsugár!… Kedvenc folyóiratunk volt. Hozta havonta Veress Zoltán kitűnőre sikeredett Tóbiás és Kelemen-jét. S míg Bujorica tehenünket legeltettem a sánc martján, élvezettel – és akkor még könnyedén – tanultam meg a folyam-verseket, adtam elő azokat hivatalos ünnepeinken. Annyi vers után, harmadikos koromban már meg sem kottyant egy három felvonásos színdarab – Édesanyám, hol vagyok én? – betanulása, melynek utolsó 2 felvonását monológban mondtam-játszottam el. Ama nap délutánján, melynek reggelén Grosszman bácsi, egy öreg zsidó ember temetésén voltam. Nem adtak „prescura zsemlét”, igaz, még gyermeki ésszel sem vártuk el. Szegény Grosszman bácsi, Sztálinnál is szegényebb ember kellett hogy legyen, hiszen csak faragatlan, hevenyészetten összetákolt fenyődeszka koporsóra tellett neki. Benne feküdt ő, gyolcslepedőbe csavarva, faforgácsra fektetve. Annál már a falu szélén, szomszédunkban lakó, napjait kéregetésből tengető Deszkucné apósának is jobb jutott, állapítottam meg magamban. Barnára mázolt koporsóban kaparták el, benne – igaz, rongyos ruhában – felöltöztetve, nehogy megfázzon a hideg agyagos földben. Ujjai közé még egy gyertyát is illesztettek. Szemét ugyan nem takarták pénzérmék, de mire lettek volna jók azok, hiszen ott lent nem vásárolhatott már semmit sem magának, gondoltam akkor. És mire kellett neki a gyújtatlan gyertya? Lent már nem tudja meggyújtani, meg aztán látni sem tudna mellette, melegedni sem, hagyták volna inkább nekünk, otthon jobban használhatnánk. Drága volt ám a petróleum!
(Most sem olcsó, kapni sem igen lehet! Pedig töltenénk nyaralónk lámpáiba, „petrólos” kályhánkba. Ami van, az nagyon-nagyon drága, túlfinomított, literes flakonokba dugaszolva, néha kapható a falusi szatócsboltokban. Azt pedig kár elpazarolni fűtésre, világításra. Öröklődtek hát a lámpák rusztikus dísztárgyaknak, a valamikor drága pénzen vett kályha felesleges lomnak, amit az ember sajnál kidobni, elpocsékolni. Kerülgeti inkább, törli róla tavaszi nagytakarításkor a port.)
Apám már korán elkezdte munkára nevelésemet, a pénz értékének becsülését. Második elemi utáni nyári vakációnkban beadott a Fructexport helyi kirendeltségéhez udvarseprő-gyakornok-helyettes-jelöltnek. Seperni az udvart a málnát szállító emberek után. Seperni keveset sepertem, annál többet csimpaszkodtam a tolató kisvágányú szerelvény kocsijainak ütközőire. A telepfőnök megelégelve a félszt, ami elkapta, látva mit teszek, bepanaszolt otthon. Nem náspángoltak el, dehogy tették! Ehelyett – a soros lelkifröccs, tettem veszélyének felvetítése után – nyakamba akasztott szőttes iskolai tarisznyámmal, benne darab hideg puliszkával szabályosan elcsaptak otthonról. Piroska sírva szaladt utánam, de visszaparancsolták. „Le is út, fel is út, ilyen gyermekre nincs itthon szükség” – eresztették utánam búcsúszavaikat, savanyúságnak az árva puliszka mellé. Ha nincs, hát nincs, pityeregtem magamban. Dehogyis sírtam volna hangosan! Nem baj, majd sírnak utánam, ha nem leszek nekik! Úgy elmegyek, hogy többet rám sem találnak!
Felmásztam a Lisztes lankájára. Befészkelődve egy mogyoróbokor aljába, lassan álomba sajnáltam magam.
Bercikeeeeeeeeeeeeeeeee, Bercikeeeeeeeeee! – ilyen kiáltásokra riadtam fel. Lebukóban volt már a nap. Kinézve az ágak között, a Lisztes kanyarjában édesapámékat láttam jönni. Figyelték nagyon a környéket, kerestek engem, nevemet kiáltozták. Ahhhaaa, nyugtáztam magamban! Bezzeg, most kellek nekik! Biztosan ki kell seperni ismét az udvart, kihordani istállóból a ganét, cipelni Marosból a vizet, gyomlálni a kertet, legeltetni a tehenet…
Hagytam, hadd keressenek.
Éhségem eszembe juttatta darabocska puliszka-vagyonomat. Elkezdtem nyugodtan majszolgatni. Önsajnálatom kárörömbe csapott át: kellett nekik elcsapni engem? Nnna, hát csak keressenek! Tették is lóhalálában! Szinte-szinte szaladtak a Maros hídján, tova a Lisztes szádánál levő vasúti őrházig. Nem sokkal azelőtt kellett a személynek elrobogni Régen felé. Később mesélték: vallatták a sorompó őrét, nem látott-e arrafelé? Futottak végig a sínek mentén, remegve, nehogy mellette találjanak, széttrancsírozva!
Dehogy trancsírozott el a vonat! Csihányba nem üt a ménkű! Fáradtan, kétségbeesve leültek szusszanni. Akkor látott meg édesanyám a szemben levő oldalon, amint a bokrok között bujkálva kivillantottam piros rövidnadrágomat. A Sólyomkő, ha lezuhan mellükről, akkor sem könnyebbültek volna meg jobban! Jöttek, rohantak, ölbe kaptak, csókolgattak, babusgattak. Este kedvenc ételemmel, zsíros kenyérrel kedveskedtek. Piroska szemei örömtelten csillogtak, befészkelte magát a hónom alá, cirógatott. Szent volt a béke! Házimunkáktól nem, de a cégi udvarsepréstől mentesítettek, szolgának nem adtak többé! Akkori tarisznyámat viszont megőrizték, később magam is őriztem – sokáig! Tanulságként a „mit szabad, mit nem szabad”-ra! (Később, valamikor, orvosként már, 14-szeri kamionos költözésünk valamelyikén elkallódott a sok csomagolás-kicsomagolás közepette. Nem úgy az addig benne, vele hordott tanulság…)
Flekkenes, miccses felvonulások, számomra érthetetlen díszbeszédes május elsejék, augusztus huszonharmadikák, november hetedikék! Gyermeki lényünk megannyi örömünnepei. Megnyíltak olyankor az amúgy szűkös anyagiak csepegő csapjai. Édesapám felpakolt bennünket, gyermekeket – húgomat a keresztvasra, engem a csomagtartóra – frontterületekről hazamenekített kerékpárjára (Horthy kormányzó Őexcellenciája kései stafírungjára) és karikázott velünk munkás-piknikek délelőtti színhelyeire. Olyankor jóllakhattunk azokkal a ritkán látott csemege-falatokkal. Mondják, amit gyermekkorunkban megszeretünk, azt késő öregkorunkig szeretni fogjuk. Nem tudom, ha ez így igaz minden esetben vagy sem, de nálam bejött: nemcsak a miccset, a flekkent, de a mustárt is a mai napig nagy élvezettel fogyasztom. Lehetőleg kenyér nélkül, hogy visszanyerjem akkori „gebe” mivoltomat…
Délutánonként barát-családokkal vonultunk fel a házunk feletti hegyoldal tisztására – a „pojénicára” – meghittebb ünneplésre, krónikus koplalások engesztelésére. Mi, gyermekek faágakra szerelt szerkentyűkön hintáztunk, hengergőztünk a nagyra nőtt fűben vagy a frissen kaszált réten. Hányszor fel akartam később mászni ismét arra a tisztásra! Mégsem tettem, őrizni akarván gyermekkorom romlatlan emlékeit. Ki tudja, milyennek láttam volna felnőtt fejjel és szemmel játékaink, étkekben való tobzódásaink gyermekkori színhelyét. Tudtuk, elméletben felfogtuk ama ünnepinek tartott dátumok jelentését. Világnapja a munkásosztálynak (de hiszen én is közéjük tartoztam már, igaz, csak amolyan sepregetős, elkergetett munkásosztályként), szovjet felszabadítás (kellett az a szabadítás akkori felnőttjeinknek?), valamilyen nagy harc első napja, amikor a vörösek elnadrágolták a fehéreket… (olyasmi lehetett, gondoltuk akkor, mint amikor csapatokba verődve, váltakozó szerencsével mi is összebakalódtunk; s ha olyankor nem is, de ilyenkor biztosan bennünket is ünnepelnek, íme, nekünk köszönhetik a szabad napot, finomabb falatokat, nemde?)
Puskás Jancsi osztálytársam a községi bikaistálló alkalmazottjának volt a fia. Három testvérével, terebélyes szénapadlásukon valóságos csatákat vívhattunk. Piroskával és Bendrofan Niculiţával, a szemben lakó szomszéd fiúval voltunk az egyik csapat, Jancsi a három öccsével, Fodor Pityu és Nina, szintén a szomszédunkból, küzdöttek a másikban. Valahogy így alakult, aránytalanra, a két tábor. Szabó Pityu tüntetőleg csak kívülállóként figyelte, követte a játékainkat. Folyt ugyan a nyála a közös játékért, de azt csak ritkán, nagyon érdekes csendőr-pandúrozások során engedte meg magának. Főkönyvelő fia volt ugyanis! Nagy karácsonyfás, gazdag angyalú, mindig szépen öltöztetett úri fiú – soha nem akartunk odamenni kántálni, irigykedni a roskadásig rakott fa, az alatta levő rengeteg ajándék láttán, amikkel tüntetőleg eldicsekedett. Hol voltak az ő fája mellett a mieink, a papírba csomagolt diókkal, gyufaszálra tűzött almákkal, avult, töredezett díszekkel, anyáink kötötte zoknikkal, kesztyűkkel? Ősei gazdag emberek lehettek, azok naftalinba raktározott gyermekruháit szedték elő kofferek mélyéről! Nem akart, nem állt volna jól neki „Rongyos Gárdánkhoz” – a szó eszmei és valós tartalmában egyaránt igaz volt a büszkén magunkra aggatott jelzőnk! – tartozni! Inkább megmaradt döntőbírónak, Fazakas Etelkával, „Sánta Utyúkának” csúfolt osztálytársunkkal együtt, akit sántasága akadályozott, hogy részt vegyen a fiúkra szabott játékainkban.
Legtöbbször kaptunk, de, adtak is! Valamelyikünk rendszerint törött mécsessel vonult a hátország istállójába, a fajbikák közelségének biztonságába. Ámde gyorsan köttettek a békeszerződések. Főként, ha kukucskálni settenkedtünk, amikor fedezésre hoztak egy-egy tehenet, búgatásra kocát.
Volt akkoriban egy állatállomány nemesítését célzó jó rendelet, ennek értelmében létesítettek nagyobb településeken fajállatokkal belakott bikaistállókat. Elég gyorsan kilehelte szebb sorsra érdemes lelkét ama rendelet. Jancsiéknak is el kellett költözniük távolabbra, egy országút mentén hamarjában felhúzott szükséglakásba. Odalett csatározásaink, szexuális nevelésünk színhelyeinek egyike, laposabbá, értelmetlenebbé, szürkébbé váltak napjaink. Annál színesebbekké nemesültek vakációs magyarói nyaralásaink, ahol a Veress és a Nadrágszár utca lett a játszóterünk. Kukó Józsi és öccse Pista, Király Andris és Zoli, Fülöp Gyurka, Samu Vilmos és Attila, Incze Ilonka öccsével, Ferivel, unokatestvéreim – Jáká Zoli nővérével, nagy Etussal, Csaszi Zoli húgával, kicsi Etussal – lettek a játszótársak. Így, ragadvány nevükön szólítottuk őket. Nem is ismerték másként falutársaik. Nemzedékekkel azelőtt ragasztotta őseikre valaki e neveket.
Két unokahúgom vált kedvenc papás-mamás játékunk bemutató alanyává, rajtuk tanulmányoztuk a fiú–lány közti nemi különbségeket. Mígnem egyikük 13 évesen „megesett” egy nálánál jóval idősebb legénytől. Mire észrevették, már „nagy” volt, nem lehetett „angyalcsináláshoz” folyamodni. Azután többé nem volt már kedvünk „szexelni”! Pedig még akkor sem értettük, ezért cukkoltuk is a lányokat: miért nincs nekik bügyürgethető pisilőjük? Biztosan azért kell nekik guggolva pisilni…
Nyaranta nagy esemény volt a hétvégi nagymosás. Olyankor fürdettek, adtak reánk tiszta ruhát. Este beáztatták a szennyest, lepedőket, szőnyegeket. Másnap délelőtt lúgos vízben, szapuló üstben zajlott a szapulás. Kéznél levő, olcsó falusi mosószer volt az a hamu, amit kályháink hamutartóiból sorban állás, szappanjegy nélkül lehetett előkaparni. Utcánk gyermekei összecsődültek egy-egy nagymosáshoz. Hasznossá akarván tenni magunkat, ott sürgölődtünk, tettünk-vettünk az udvaron. Vártuk az indulást a Maroshoz. Húztuk boldogan a ruhával rakott kicsi szekeret,segítettünk a mosott holmik tisztálásában, csavarásában, fűre terítésében, szappanozásában. Házi főzetű, marószódás szappankockák lyukasztották kíméletlenül ujjainkat! Amíg a nap melege a vásznakat „degesztette”, fehérítette, a miénk lett a folyó vize. Gübbenőket kerestünk, ahol viháncolhattunk, úszhattunk, fröcskölhettünk kedvünkre. Akkoriban tanultam meg úszni. Eleinte „kutyakaparással”, később „singeléssel”, felnőtt koromban delfinezéssel, majd hanyatt úszással gazdagítva stílusomat. Az uzsonna volt a nap fénypontja: lepedőnyi karéj zsíros kenyér, szilvalekváros hideg puliszka, szalonna, túró került terítékre. Lukulluszi lakomázásokként maradtak meg emlékeimben!
Nyaranta szőlő- és gyümölcsfa telepítéssel voltunk elfoglalva. Én, mint a legkisebb, a vízhordó szerepét kaptam. Kantáros fazekunkban hordtam is az Árnyékfelet fákkal telepítőknek a forrás friss vizét. Akkor nem gondoltam, hogy a „fordulat” után mi fogjuk „semmi pénzért” eladni Bandiéknak az árnyékféli gyümölcsöst. Ők vásárolták meg szüleim visszaigényelt földjeit, emeletes házát – amit annak idején szüleink „legyen a gyermekeinknek” jelszavával éppen a Bandi csapata húzott tető alá!
Tavaszi fűserkedéskor juhok, bárányok legeltetése volt délutáni feladatunk. Jó alkalom olvasásra, szurdok égetésére, újságpapírba csavart pásztordohány kipróbálására. Csípős füstje örökre elvette kedvemet a dohányzástól. Ha csak ingerelt a rágyújtás ördöge, elég volt visszagondolnom ama „dohány” visszataszító füstjére ahhoz, hogy megrögzött antinikotinista váljon belőlem!
Ősszel a szilvaíz főzése ejtett rabul. Raktuk a lassú tüzet (módja van ám annak!), csücsültünk a kisszéken Varga nanyóm lábainál. Míg rézüstjében kavargatta az általunk kimagvalt szilva masszáját, ő mesélt, mesélt. És mesélt… Szájtátva hallgattuk könyvekből vagy másoktól tanult meséit, élettörténeteit, szülőfalunk eseményeit, nagyapánk front- és lágerbeli történeteit. Még, még, biztattuk folytatásra!
(Manapság Hanga és Zsombor-Örs unokáim serkentenek „még, még!” buzdítással újabb mesék kitalálására! IV. Berci még túlontúl kicsi ahhoz, hogy mesélhessek neki…)
Felnőttként, hosszú utazásaink során – hogy csendben maradjanak – gyermekeinknek meséltem (kedvesen emlékeznek azokra a történetekre) magam költötte vagy átköltött meséket, balladákat, kerekítettem légből kapott helységnév magyarázatokat, élettörténeteket. Hányszor, de hányszor eszembe villantak nanyóm mesemondásai, hajdani szilvaízfőzések, nagy karéj frissen sült lekváros kenyerek!Szászrégen 15 kilométernyire volt falunktól. Kollektivizálás előtt oda hajtották a gazdák leszerződött teheneiket, bikáikat. Egyik nap Varga apóm, térdére ültetvén, megkérdezte tőlem, hogy másnap kora hajnalban akarok-e tehenet hajtani Régenbe? Hogy akartam-e? Gyermekálmaink netovábbja volt egy ilyen lehetőség!
Egész nap csak a másnapra gondoltam, tervezgettem. Hajnali 4-kor nem kellett ám engem költeni, talpon voltam már magamtól. Öltöztetés, csomagolás, indulás! Apó istrángon vezette Rózsit, én hátulról vesszővel ösztökéltem utolsó útján a kiszemelt tehenet. Nyakamban a bokámig érő elemózsiás tarisznyával, öt éves fejjel, fontos személynek hittem magamat. Szász-Idecsen, a kerek hegynél – félúton, annál a hegynél volt a Szászrégenig és vissza gyaloglók szabadtéri, rögtönzött vendéglője – előkerültek a tarisznyák javai, itt megpihentek, csillapították éhségüket a vándorok. Megfrustukoltunk, legeltettük a tehenet, majd bandukoltunk tovább. Javakorabeli reggelre érkeztünk az akkor országszerte Comcar(comerţul cărnii)-ként ismert átvevő központhoz. Besorjáztunk a mindenfelől összecsődült gazdák közé. Telt az idő, topogtunk az udvar feltúrt sarában, marha ganéjban. Történni nem is történt egyéb. Néha kijött irodájából Szatmári bácsi, a központ bennfentese (főnöke?), nyugalomra intve a türelmetlenkedőket. Alig fért ki az ajtón, mintha őt is átadásra hizlalták volna… Kérdezősködésemre apóm megmagyarázta várakoztatásunk okát. Így akartak kifogni a jószágok gazdáin, akik előtte való napokon bőven sózták a tehenek takarmányát, hogy azok a kelleténél többszörös mennyiségű vizet magukba tömve, emeljék testsúlykilóikat. Tartották hát az udvaron a barmokat, étlen-szomjan, hadd hugyozzák ki a fölösen beszívott vizet!
Ősi szokás volt e játék, ismerte gazda, átvevő. Mégis, időtlen idők óta játszották: talán-talán kifognak a másikon! Késő estére, a vacsoracsillaggal együtt érkeztünk haza. Vacsora, lecsutakolás, alvás ritkán esett annyira jól. Hasznossá tudtam tenni magam, miközben „világot” jártam, láttam. Még ha az a világ akkor csak egy utcára, udvarbelsőre korlátozódott is. (Majdani világcsavargásom első mozzanatát éltem át akkor!)
Első napirendi pontom iskola után a leckék elkészítése, megtanulása volt. Azután a kiosztott házimunka gyorsított elvégzése, miután jöhetett a ficánkolás, a játszadozás. Rendszerint ez a Veress Sándor bácsiék rétjén vagy az utcánkban történt. Meg barátok szénapadlásain, udvarában. Csapatunkhoz legtöbbször más, kevesebb gyermekű utcákból is hozzánk csatlakoztak ottani barátaink. Futballozás, pickázás (bigézés – kis fadarab nagyobbal való megütése, felpörgetése a levegőbe, onnan tovább ütése minél messzebbre; az nyert, aki legtávolabbra tudta elütni; a távolság mérését a hosszabb bottal végeztük), bújócska, csendőr-tolvaj járta akkoriban. És zsíros kenyér, cukrozva vagy anélkül! Nagyobb szerencsével: szilvaízes! Az íz rendszerint gyorsan elfogyott minden házban: derelye-, puliszka-, gombóc-társításban képezte alapétkeink egyikét.
Az 5–7. elemit Magyarón jártam. Évfolyamunk (1959–1962) volt az első, amelyik szakított a szülők addigi agrárközpontú – „túrd a földet, eltart téged, te eltartasz minket, amikor már nem túrhatjuk!” – életszemléletével. Éppen befejeződött falvaink kuláktalanítása, a Duna-csatornánál temetett, sáncokba lőtt emberekkel tűzdelt „önkéntes” kollektivizálás. Szüleink előtt nyílt titok volt: kollektív gazdaságban, legyen annak bármilyen hangzatos elnevezése, gyermekeiknek aligha lesz jövője. „Közös lónak túros a háta!” – mondogatták egymásnak, miközben a megoldáson törték a fejüket. Így jutottak el az ISKOLA felfokozott szerepéhez: kitörni a faluból, értelmiségi pályára, állami szolgálatba juttatni gyermekeiket! Ne szüleik földhöz ragadt életét folytassák!
Ma is visszacseng fülemben édesapám okítása: „Tanulj, fiam, ne legyél a más szolgája! Ne túrd orroddal a barozdát!” (1998. május 20-án, koporsója mellett váltam igazán felnőtté, lettem purdéból vajdává, éltem át egészében tanításának mélységes igazát. Görcsösen sírtam, mit sem törődve a körülöttem levők reagálásával. Nyugtatni csak a siratóének jellegzetes ritmusa, rítusa tudott. Elvesztettem azt a személyt, akitől a legtöbbet örököltem génekben, gondolkodás- és cselekvés-módban, humorérzékben, derűlátásban, kitartásban, természetszeretetben.)
Tanárainkról nem sok emlékem maradt: Gáll Vera és József, Ördög Laci, Fegyverneki József, Pap Olga nevére emlékszem. (2012-ben, a VI. Bolyais Öregdiák Világtalálkozón így vallottam: talán egyedüli lehetek azok közül, akik köszönettel tartoznak a kollektivizálásnak! A hallgatóság megdöbbenését enyhíteni akarván, sietve tettem hozzá: mert így lehettem orvos, nem maradva a föld művelésének rabja! Megkönnyebbülten sóhajtottak fel a teremben reám figyelők.)
Beindult hát az otthoni biztatás, nem egyszer nógatás: „Tanulj, hiszen magadnak tanulsz, vidd többre, mint én!” Némelyikünknél volt foganatja, másoknál nem. Engem a szófogadók közé soroltak. Benne voltam az élbolyban. Nem mindenik osztálytársam örömére. Jegyeimet nem is utolérni, inkább csak bosszulni akarták. Szomszédom, Zoli játszani hívott udvarukba. Már ott volt náluk Feri is a Cigányhegyről, egyik ottani barátjával. Igazából nem játszani hívtak. Számon akarták kérni buzgó törekvésemet. „Mit gondolsz, pap leszel? Nem is tetszik már a falusi munka?” – záporoztak rám kérdéseik. Szót szó követett, majd bakalódni kezdtünk. Sikerült a földre teperniük. Többet kaptam, mint adtam, amíg – sikerülvén kikecmeregnem alóluk – valahogy kereket oldhattam. Feldagadt pofámat otthon eleséssel magyaráztam ki. (Jut-e Zoliék eszébe vajon akkori kemény megbundázásom most, amikor sorozatos tiltásom ellenére buzgón Doktor uraznak?)
Évfolyamunkból tizenhármunknak sikerült a líceumi felvételi – nekem a marosvásárhelyi Bolyai Farkas 2-es számú líceumba. Ennyi felsőbb iskolás eladdig összesen nem került ki falunkból.
Közülünk lett tanárok később, 12 évvel fiatalabb öcsémet tanították: Kristóf József (Kukó), Vajda István (Régeni), megdöntve a „nem lehetsz próféta a saját hazádban” hiedelmet.

(Folytatjuk)

Forrás: Részletek a szerző Életszilánkok. Egy elmegyógyász emlékvillanásai (Csíkszereda, 2014, a szerző kiadása) című kötetéből; a gyermek- és ifjúkorát bemutató néhány fejezetet közöljük.

Előzmények: Születésem története;  Gyermekvilágom (1); Gyermekvilágom (2);