Te dáftut bule!

Szeretem ezeket a cigányokat, tényleg szeretem…
Márdi Ida sejlik fel, mint fénykép az előhívóban. Vele manapság is szoktam találkozni. Széles, fényes mosoly. Átölel. Ki is az urad? – kérdem tőle, a hogy s mint után. Ki-ki, há nem tudad, Jókká az én uram, te, az a csúf fekete. Be fájén vagy te Kicsi Gyárfás, mondogatta – réges-régen: Hagy egyem meg a káricsadat drága lelkem, lelkem, te! Ilyen és ehhez hasonlókat felnőtt koromban is hallhattam tőle – sötét-csillogós szemével is beszélt, és mindig megsimogatta az arcomat, a hajamat – jólesően, szép hosszasan, amitől én forrósággal töltődtem fel. Emlékezetesen.

Gyermekkoromban, a bazáros szentpáli bároforó lupuhintás forgatagának idején, a Cigányseregben legelőször ő ráncigált be a táncolók közé – csingerájozni… Márditól Zizi vett át, ő már tizenöt-tizenhat éves nagylány volt akkoriban. Varkocsba font csillámló-fekete haja, annak minden tincse – szorosan összekötve; külön-külön, szálanként is érezte, élte a ritmust, égő piros muskátli volt beletűzve. Aznap tükrös mézespogácsa-szívet vásároltam neki. Jaj, keszenem, keszenem, mondta, és azt se tudta, hogy hálálja meg. Mennyünk ada, a muzsikásak elé, a parandra, gyere, gyere, ne szégyelld, Kicsi Mihók Gyárfás Jázsiká, öntötte el szépségesen olajos-csillogó orcáját az az egyre jobban fényesedő csokoládés mosoly, melyet sokszor, most felnőtt koromban is megálmodok. A hajában, éjfekete dús hajában ezúttal is muskátli parázslott. Gesztenye szagú testének minden porcikája zengte a táncot, azt a különleges forró ritmust, melyet felfokozva, mindig dupla ütemben csingerált. Rázta a szoknyája szélét, alája bújt a levegő, vitorlaként dagasztotta. Ki-kivillant formás térde. Néha még a cubákja is. Én pedig, mintha színes, selyem pántlikával lettem volna hozzá csokrozva – magyarosan, cigányosan járt a lábam, vegyesen, korcsosan. Ő még ramányt (románt) is cifrázott belé.

Zsunzsú Mammó ott állt mellettünk, és énekelt, pattyogtatott, kurjongatott, kontraütemben tapsolt, szája sarkában újságpapírból facsart szivarral, tömött füstfelhősen. Biztatott, hogy figurázzak, de én akkor még nem tudtam a pontozót, ha tudtam volna, se engedem el Zizi sejtelmes-selymes, feszes – mégis puha, forróságossá vált testét. Amikor – forgás közben – irányt váltottunk, arcunk majdnem összeért, rám kacagta leheletét, és most már enyhén mézes-kesernyés gesztenyepüré illattal árasztott el, melybe vadnárciszszag keveredett, mazsolás levendula és enyhe bazsalikom. Románul ez utóbbit buszujognak hívják. Legénykoromban tudtam meg, hogyha a szerelmesek – a román dal szerint – a párnájuk alá buszujogot tesznek, megálmodják, hogy ki lesz a jövendőbeli férjük, feleségük. Konfirmálás után, amikor már legénynek tudhattam magam, lapult buszujog a párnám alatt, nem is egyszer, és én ilyenkor nem Cigány Cukával, gyermekkorom első szeretőjével álmodtam, hanem a csingerájos, muskátlis hajú Zizivel. Mégse ő lett a feleségem… Buszujog, buszujog!

A bemutatkozó csingerálás után Zsunzsú Mammó vett kezelésbe, ő tanított meg igazándiból táncolni, verbunkozni. Most se tudom, mért neveztük Mammónak, hisz ez a név nagyon vénasszonyos, holott akkortájt ő még fiatal menyecskének számított – nemcsak a kora, hanem a szépsége miatt is. Sokan fenték rá a fogukat, de nem állt kötélnek. Az anyósa, Julú Nannyó – neki is szoktam papusa dohányt furálni hazulról – na, szóval, ő igen, ő már töpörtyüsen töpörödött vénasszony volt. Matuzsálemes. Áldott jó lelkű, szorgalmas és tiszta, igen-igen, mert ő tényleg tiszta volt. A tapasztós háza, kulipintyója úgyszintén. Nagymosáskor édesanyám mindig őt fogadta meg, ilyen öregen is. Erős a keze, inas, ez nem vénül, nagyon jól dörgöli a mosnivalót, mondogatta édesanyám, Éde, főleg a fehérneműt, olyan patyolattisztára, mint ő, senki sem mossa. Julú Nannyóék is a falu végén laktak, Cigány Lázár Lázárevics Kálomi barátomék mellett a Felszegben, kőhajításnyira tőlünk. Palás-agyaggal tapasztott, homokkal enyhén teleszórt alacsony, szalmafedeles kunyhóban. Sárviskó féleségben. Mindössze két szűk odúból állt. Fonott ficfakorlát övezte, már rég lebontották. A hegyről elszabadult utánfutó zúzta szét. Aranyfogú Muzsikás Munyúbáék is ekkor költöztek új, égetetlen téglaházba, de ez is kicsi, és még ma is ott áll, Böjthés tanítóék tőszomszédságában, ez választ el minket tőle. Munyú prímás volt, az egész környék legjobb zenésze, senkinek sem sírt, jajongott úgy, olyan keservesen, szívszaggatóan a muzsikája, mint neki. A csárdást is úgy cifrázta trillázgatva, hogy gyönyörűség volt hallgatni; baseválás (hegedülés) közben nem egyszer, saját magának is könny szökött a szemébe. Száz prímás közül is meg lehetett ismerni az ő szárazfáját… melynek lelke vót, csuda lelke, és! Nem is egy, de csak az ő kezében. A második világégés után épülő demokráciában, kollektivizálás közben a falusi zenészeket, prímásokat is vizsgáztatták, a legjobb minősítést az atesztát vizsgán az egész tartományban Munyú cigányprímás kapta. Diplomája ott díszlett a bejárati ajtó melletti fehérre meszelt falon, a hegedű közelében. A nagydarab szentpáli gardanyas, Bakatány Doli nyomta a kezembe Munyúbá muzsikáját, merthogy olyan nagyon és sokáig bámultam a kopott, híres szárazfát. Igy fagd le a húrakat az ujjadda né, fújta rám a füstöt Muzsikás Munyúbá, és megmutatta a Felmásztam a kemencére című dal kezdő hangsorait… Ennyiből állt az én zenei képzésem. A tabbit e ke lesni, az a te dógad, sandított rám. Csak erősen ke szeretni, jabban, mint a jányakat, és a saknál is tabbat ke gyakaralni, te szőke ramálesz, mondta. Megengedem, hagy délutánanként bármikar cincaghass itt benn, az ajtó melletti kicsi széken, muzsikás ülőkén. Csak ki ne vidd, stimmel? Mihók Kicsi Gyárfás, emelte fel nikotinos, zsíros mutatóujját, aztán az általam otthonról elmismákolt dohányból fasza szivart facsart nekem is. Gyermekkori kórémuzsikáját (górémuzsika), amit saját kezűleg eszkabált, ott őrizte az ütött-kopott üveges sifonér felső polcán. Nem engedte, hogy megfogjam, merthogy az nagyon régi, nagyon száraz, nagyon törékeny, mint a tavaszi jégvirág. Még ő se nyúlt hozzá, csak az „asszany, amikó lelefújja róla a port, me!…” Az már csak a lelke mélyén szólt, a lelke gübbenőjében. Hallad? – ölelte fejemet a mellére. És én nagyon hallgatóztam. Lélegzetvisszafojtva. Amilyen erősen csak tudtam. Olyannyira, hogy! Munyúbá aznap éjjel az Óperenciás tenger mélyén kórémuzsikált. A leszentülő hold, és az ébredő nap hullámhosszán. Pitymallatnyilag nekem s a madaraknak. Főleg, a vén akácfán tollászkodó gurgyalagnak. A muzsikaszínűszép gyurgyalagnak, biza.

Amikor Julú Nannyó elpatkolt, a halott látogatók érkezése előtt Munyúbá és a vén Cimbalmas Gógi Sándrú csurdé nőket ábrázoló fényképeket nézegettek, nekem is megmutatták – miután otthonról már nem egy, hanem két papusa száraz leveles szűzdohányt, s egy liter bort is szajréztam… Melyek kurva teccik he, melyek?, kérdezték heherészve. A másik adag fényképen már szeretkező alakok voltak, különféle poziturákban. Ezeket is megbámulhattam. Torkomba röppent, verdesett a szívem, hús-kalitka lett a szám, nem mertem kinyitni… Minden hőség, kánikula testemből a lábam közé szorult, ott tombolt a vérem, izzott minden porcikám, a levegő is körülöttem, és mielőtt „megelevenedtek” volna a fényképen levő alakok – mindent lehűtöttek a halott látogatók. Hirtelen kártyapartira váltott a két zenész. A zsírosan izzadó, matuzsálem Cimbalmas Gógi Sándrú teste csípős túrószagot erjesztett, homlokát törülgetve mondta nekem: Ha akarad, te is megnézheted Julii Nannyót. A kicsi zeneszékre állva hajoltam a magasra vetett ágy fölé. A halott fogatlan, tátott fekete szájából éppen akkor röpült ki egy légy, az arcomnak csapódva vészesen zümmögött, mintha! Julú Nannyó lehelte volna rám – a lelkét. Nyitva volt a halott szeme. Elájultam. Zsunzsú Mammó hideg vízzel locsolgatta az arcomat. Két-három korty pálinkát is belém diktált – ez volt életem első rezesszeszesital kóstolója. Azóta, ahány halottat megnéztem, még most is, félévszázad távolából – ez az emlék jelenik meg, a zümmögő, rémült léggyel…

(Folytatjuk)

Forrás: Csingeráj. Szeretem a cigányokat. Dokumentumszerű novellaregény. Hungarovox, Budapest, 2015

Előzmények: 1. rész, 2. rész, 3. rész