Cselényi Béla igen plasztikusan írta le plasztelin-élményét kilencéves korából a Káféban, Elekes Ferenc szinte a szociográfus szemével válaszolt rá: hogyan gazdálkodott ő Siménfalván ugyancsak kilencéves korában. A Káfé (kafe.hhrf.org) perforál rovata is erről kérdez: mit csináltál,  s abból, amit csináltál, mire emlékszel kilencéves korodból?
A beérkezett szövegeket folyamatosan közöljük a Káfé oldalán.

(Salma Gulyás figurái)

Komán János: A PEDAGÓGUS SZAMÁR

Kilencéves korom emlékeinek háza elég gazdag. Talán azért, mert akkor öt hónapot feküdtem a marosvásárhelyi kórházban egy veszélyes vakbélműtét után. De most nem erről szeretnék beszélni.

Akkoriban az egyik nyári alapfoglalkozásom már a kenyérkereset nehéz munkájához fűződött. A Sáros patak mellett, a szentpáli állomással ellentétes oldalon, túl a vasúton, egy jókora területen kertészetet létesítettek, melynek a pipás Gyula bácsi, az a nagydarab ember volt a mindenese. Akkor volt a bajusza, hogy már az is tekintélyt követelt. Sohasem láttuk pipa nélkül, és szerintünk még alvás idején is pipázott, mert amikor ledőlt a gerendából – deszkából összetákolt kertészlak ágyára, akkor is füstölt a pipája, pedig nevettető horkolása egy igazi alvásról tanúskodott. Egy kicsit görbén járt, talán azért, mert nem akart kiválni a férfiak sokaságából, de egyenes gerincű, őszinteszájú ember volt, pedig szerette a pálinkát, ami a mi falunk ismerete szerint a füllentő, megbízhatatlan emberek itala volt. Mindig egy kezes-lábas szürke munkaruhában járt. Sohasem láttam más holmit rajta. Későbbi emlékezetemben is egy ilyenszerű szobormásként jutott eszembe. A távoli rokonok közé tartozott, aki – a mi nyomorúságos családi állapotunk ismerőjeként – engem is fölvett a murokgyomláló nagyobbacska gyerekek közé. Akkor a kilencedik év küszöbét már átléptem, jócskán bent voltam a tizedik előszobájában, de fizikailag igen fejlett és minden mezei munkára alkalmazható, szorgalmas kölyöknek bizonyultam. Ha dicsértek, még magamnál is több voltam, azaz – ahogy nálunk mondják – „még magán is túltesz”. Nem kellett noszogatni engem, és sohasem maradtam le a nagyobbak mellett a murokgyomlálásban, miközben a murokevésben is bírtam a versenyt. Ez mindannyiunk számára anyagi támogatás jelentett, mert csak a szegényebb gyerekek dolgoztak a kertészetben. Ebédkor a főtt tojás és a szalonna mellé hagymát és uborkát, később paprikát és paradicsomot is adott a jószívű Gyula bácsi. Hanem, amikor elérkezett a hónap vége, és a fizetés napja is beköszöntött- néhány napos késedelemmel – pénz helyett mintegy két-három kiló cukrot kaptunk egy hónapi gyomlálásért, kapálásért. Amilyen rosszul esett nekem ez az elismerés, épp olyan nagy vagy még nagyobb lehetett édesanyám öröme, aki mindig pénzszűkében szenvedett. Egy másik kellemetlen és mulattató emlékem a kertészet szamarához fűződik. Jézus mennybevivő jótevőjének egyik utóda húzta azt a kapagépet, mellyel a sorközi gyomot pusztítottuk. Kölcsön adták a szomszédos, csapói kertészetnek. Azt a feladatot kaptuk Gyula bácsitól, hogy az egyik munkatársammal, Pityuval hozzuk haza a szamarat. Még kora délelőtt volt, amikor elindultunk a három kilométernyire fekvő szomszéd faluba. Már ismerték jövetelünk célját. Kötelet kötöttek a nyakára, melynek a végén az én markomra vigyázott a bog, hátulról pedig István, Pityu noszogatta egy hosszú derekú labodával a ráérős állatot. Visszafelé menet, amint a mi falunk határába értünk, a kövecses országúton egy teherautó közeledett. Amikor mindössze tízméternyire lehetett tőlünk, a szamár egy váratlan rángatással kikapta a kötél végét a kezemből, és nekiiramodott a határnak. Nyomba utána eredtünk, de a közöttünk makacskodó távolság kitartóbbnak bizonyult, mint ahogy hirtelen gondoltuk. Az elkeseredés csak épp, hogy bemutatkozott, mert – amint a füves réten átszaladtunk – a mi szamarunk eltűnt a kukoricásban, ahol nyoma veszett. Talán egy magaslatról – a kukorica mozgása szerint – jobban lehetett volna követni. Reménytelenül futkároztunk össze-vissza, és még a nevét sem tudtuk, így mindenféle szólítgatásunk, keresztelésünk hiábavalónak bizonyult. Néha egymást szólítottuk, nehogy mi is elveszítsük egymást. Mintegy kétórányi keresgélés után, nagy fáradtan leültünk az egyik kukoricás végébe. Bőgtem, és amikor észrevettem, hogy a Pityu eszterhéja is csepereg, még jobban rázendítettem. Közben a déli harangszó is elhallgatott, és nekünk is már csak a szipogásra futotta az erőnkből. Úgy ültünk a nagy bánat közepén, mint a kotló a tojásokon, meg sem moccantunk. De minket is megsajnálhatott a szamár, akárcsak a segélykérő Krisztust, mert a hátunk mögött egyszer csak kidugta a fejét a kukoricásból, és mintha megörvendett volna a találkozásnak, visszhangzó iázással köszöntött. Nagy volt az öröm, és még nagyobb a kacagása. Nem mentünk vissza az országútra, hanem egy mezei úton ballagtunk be a faluba. A mindig csintalankodó Pityu, a falu híressége azzal az ötlettel állott elő, hogy felül a szamár hátára, mert, ha netán újfent megbokrosodna, akkor nem kell ismét keresgélnünk. Már a katolikus templom közelében voltunk, amikor egy nagy fekete kutya mérges ugatással rontott felénk. A kötél ismét kirepült a kezemből, vele a szamár és rajta Pityu. Közben a kutya, mint aki elvégezte a dolgát, abbahagyta az ijesztgetést, és csöndesen visszaballagott gazdája kapuja elé. Az ingyenes színpadi jelenetnek elég sok nézője volt. A szamár hirtelen megállt, mintha egy nagy féket nyomott volna, Pityu pedig mintegy négyméternyit repült – csúszott a poros-kövecses úton. Amikor fölállott, az arcán és a térdein nagyon folyt a vér, még jobban az orrán, annyira, hogy az ijedtségem jajveszékelni kezdett, mire néhányan, férfiak és asszonyok, nyomban a sebesülthöz szaladtak. Az egyik rokona hazavitte a lesántult, csupa vér, szipogó munkatársam. A szamár, mint akit bűnérzet terhel, mellém jött, és mintha azt akarta volna mondani, felém csapva meglóbált fejével a kötelet: ”gyere, menjünk!”. Miután elindultunk, immár fészket rakott belém ijedtség. Mi lesz, ha megint megbokrosodik a szamár? Egy váratlan ötlet lett a segítőtársam. Átsiettünk a veszélyes országúton, és a temető mellett, a vasút mentén ballagtunk a kertészet felé. És ismét pórul jártunk, azaz én kerültem a pórba, mert a mellettünk elrobogó tehervonat dübörgése megint megbokrosította a civilizáció iskolájából kimaradt szamarat, mely bizonyára valami rettentő életveszélyt érezhetett a szokatlan zajban. Nem engedtem el a kötelet, és emiatt hasra esve húzott a porban, majd a fűben. Szerencsémre, hamarosan visszatért a csend, és az én szamaram is lelassult, majd megállt, hátra nézett, várt, mint aki tudja, hogy mégiscsak egy helyre tartozunk. Láthatta, hogy megint mit művelt. Mindkét térdemből folyt a vér, a lábszáraimat is összekarcoltam, a nadrágom megfestette a fű, amiért nagyon bánkódtam, mert tudtommal az volt az egyetlen nyári nadrágom.  Megnézett és elbődült, mintha sajnálkozó bocsánatkérését akarta volna megértetni ártatlan áldozatával. Mindössze négy-ötszáz méternyire voltunk a kertészettől. Már csak a Sáros pataknál kellett egy rövid ideig álldogálnunk, ahol szomjúságát olthatta. Némi makacskodás után a kötél akaratának is engedelmeskedve, minden további baj nélkül értünk célba. A nap órája már késő délutánt mutatott. Gyula bácsi némi bosszankodással könyvelte el az elvesztegetett időt, majd fejcsóváló érdeklődéssel hallgatta végig a véres történet beszámolóját. Hazaküldött. Az események otthon sem szereztek örömöt nekem. Másnap szótlanul, mint a megvertek, úgy dolgoztunk a kertészetben. A pajkos, nagyszájú Pityu is megnémult. Egy felnőtt epésen megjegyezte: immár megnevelte a szamár, ha a szülei nem tudták megnevelni.

Plasztelin perforál: Kilencévesen – 1.

Plasztelin perforál: Kilencévesen – 2.

Plasztelin perforál: Kilencévesen – 3.