Egy ideje, esténként „esmént” ugatásszerű hangokat hall, mélyről, avagy a magasból jövő, hambár-öblös hangokat. Akárcsak most. Még otthon is. A faluban. Hosszú szünet után. Pedig az első fura ugatásról most már végképp megfeledkezett. Mintha nem is lett volna.
Zúg a füle, tata, viccelődnek vele a kis létszámú semmittevők, akik munka híján otthagyták a várost, haza jöttek, visszasomfordáltak az elmenekülők, azok akik „meneküljetek a faluból… meneküljetek…” vészkiáltásokra hallgatva a kaszát a kalapáccsal cserélték fel, de ennyi kalapálás után az egykor oly őszintén adakozó föld megműveléséhez már nem fűlik a foguk. Úgy szoktak el tőle, hogy még meg se szokhattak, és most tengnek-lengnek… Há mivel szántsunk, Vastaliga tata? A körmünkkel? Minden szerszám odalett, bekebelezte a kollektíva. És ebben sajnos, igazuk van. A közös felbomlása után mindent elkótyavetyéltek, minden mozdíthatót. A tűz közeliek. Még a kovácsműhely felszereléseit is elherdálták a melegedők – na de kik azok, kik? Csak susmutol a fogyatkozó ősi falu, senki sem meri néven nevezni a még élő, néven nevezendőket… – senki. Még most sem. Csak bizalmas családi körben mondják, körültekintően, minthogyha a falnak is füle lenne, halkabbra fogva mondják, hogy ezek biza lopott holmik áraiból vetettek ágyat gyermekeiknek, akik most sem nélkülöznek. Mindenki tudja, kikről van szó, de „nem láláják el”, hosszú esztendők félsze még nem költözött ki belőlük. Mintha attól tartanának, hogy visszakanyarodik az a közös, rögös, régi út. Rossz álomként. Az akkori „demokrácia” az újra, erre a blá-blá-ra is rányomja bélyegét. Unde dáj, si unde krápe (ide vágsz, és túl reped). No meg: „Ne szólj szám, nem fáj fejem.” A kárvallottak közép-korosztálybeli gyermekei egy-két decire valót, persze, itt-ott, a községben, a szomszéd helységekben még megkeresnek – különféle kulimunkákkal, hogy esténként a „bót” előtt eligyák. Átkozódva. Akik viszont „jókor vótak jó helyen”, teljesen másként vélekednek. Akik élhetetlenek, hitványak voltak a kollektívában, most is azok maradtak, a közös felbomlása után. Hitvány, semmiházi lett mindenki, velem együtt, mert elkajszult a falu, el, a nagy-nagy szovjetizmus hurrájában – perlekedik Vastaliga… me én is hibás vagyok abban, hogy idejutottunk. Ebek harmincadjára. De, hogy lehetett volna ennek elejét venni, hogy, hm! Maholnap a semmiháziakból senkiháziak lesznek, leszünk, hisz még egypár esztendő és magyar szót se lehet hallani a hajdanvolt magyar Magyardellőn. „Fogy a falu, nő a temető”, cserélődik, korcsosodik a világ… Ismétlősen. Hová jutunk. Merre tart ez a falu. Az a falu, melyet régen Kicsi Magyarországnak neveztek. Amikor még „spiccen” volt. Ó, lume, lume…
Sántít a csábeli, hó te! Körülményesen emeli fel a jószág bal első lábát, a körme közé szorult valami, elő a zsebből a bicsak, mi lehet az, piszkálja, piszkálgatja: söröskupak! Rozsdás söröskupak, itt, a Csup-tetőn, még jó, hogy nem a Szőlő-tetőn, hogy kerülhetett ide, há, hogy, micsoda kérdés, tán még a kenyeret adó birtok is züllik…, na, na, mit beszélek, a termőföld szent és sérthetetlen, tekint fel az égre. A felhőbarázdákat már elgereblyézte az idő. Mindent elnyel, mindent, és mindenkit…
Az uzsannya (uzsonna) még jólesik, mondhatni, elég jól, de este, hazaereszkedés közben csikorog a dereka, a meggyötört test anyagfáradt, csontos eresztéke, főleg a térde, kattog. Bicsaklik a nyolcasuló szekér kereke, meg kéne kenni, meg ám, csakhogy tavattazsír már nem kapható ebben a nagy európai uniós botba. Mintha kerék nélkül forogna a világ. Merre forog, merre. Az Agyag-lyuk sem a régi, a vízmosta, tátongó szakadék, horhos mellett már el sem férnek a marhák. Parlagon a fél határ, csak a jobb fekvésű földeket bérlik – összeszántva. Az elszigetelt, hepehupás, katlanos hely senkit sem érdekel. Nem úgy, mint régebb, mert akkor egy talpalatnyi föld se maradt műveletlenül. Ismeretlen fogalom volt az ugar. A leggirhesebb földek ráncait is kisimították. Kisimítottuk. Most? Kétméteres burján mindenütt. Vadvirágosan. Hapci!
Az ürömben öröm. A kézi faragású postaládában, a két tojás mellett – tényleg ott az unoka üdvözlőlapja, Ámerikábó. Hunyorgó szemében könny. A háta mögé termett, juhsajt színű, tömzsi, oládellői Gyorgya, vagyis a legjobb barátja, kebelbarátja olvassa hangosan a sorokat, tökéletes magyarsággal. Nem csoda, együtt szolgáltak a magyaroknál – katona, pontosabban: honvédcimborák. A fekete gúnyás, kísértetként elhaladó, Vinkli nanó köszönt rájuk, de nem hallották. Hallod, cimbora, hallod? Mit, te, cimbora? Napok óta hallom, igaz, hogy csak időnként – ezeket az ugatásszerű, mély hangokat, morgást, morajlást, vagy mi a ráksúlyt… Megint zúg a füled, cimbora, vajon mi zúg benne. A temető csak nem ugat.
Viszont! A hargitás székelységből ide is hamar eljutott a hír, miszerint Ceausescu utolsó évében, a havasok közt, a frissiben odaköltözött katonaság tüzérei esetenként akkorákat robbantgattak, hogy rengett belé a környék. Még az Árpád-csúcs is bele-belenyekkent – és hogy elrettentés gyanánt volt mindez. Hiszékenység dolgában azóta változott a gyermek fekvése… A gyakorlatok végső célja állítólag az lett volna – a főpróbák után -, hogy szétrobbantsák a székelységet. Azóta itt is minden különösnek tűnő, nem szokványos zajra jobban figyelnek az emberek. És sok mindent elhisznek, amit azelőtt fel se vettek… Persze, Gyorgya cimbora kapásból cáfolta ezt, merthogy hát az ő elrománosodott nyámujáról van szó, futott végig akkor is, most is Vastaliga agyában a gondolat, ami csak gondolat maradt, hisz senki sem tudta bizonyítani, akárcsak a mostani furcsa zajt. Ezért hallgatott el Vastaliga.
Miután otthon kifogták a marhákat, Gyorgya is segédkezett, ellátták őket, a padra ülve, borozgatás közben öntötte ki a lelkét – az utolsó cseppig. Koccintgatások közepette. A magyardellői földeket illetően, a falut illetően, őszintén azt, hogy maholnap mind kihalnak a magyarok Magyardellőn. Szépen, kertelés nélkül, merészen diskuráltak, amúgy a legelfajzottabb politikáról is. Vigasztalta Vastaligát Gyorgya, már amennyire az vigasztalásnak számít, hogy ebben az uniós üstben, tégelyben a románok is úgy járnak, mint a helybéli magyarok, csak egy kicsit odébb… Kiknek áll majd a világ – soron következőkben? Ismétlik mindegyre – kísértetiesen: Cigányoké itt a jövő. Romáknak nevezik őket. A románok vlachok voltak, oláhok. A szlovákok pedig tótok, és a felsorolást folytatni lehetne. Jobban visszacurikkolva. Na, de hová lettek a szovjetek? A nagy Szovjetunió. Hát, igen, ez is igaz. Csak nem vagy idegengyűlölő, te cimbora? Isten ments! Én csak az igazat mondom. S mit érsz vele. Na vajon, mit. S ha nem beszélünk róla, az jobb? Mindenről beszélni kell, főleg a legsúlyosabb ügyekről. Meddig hallgassunk még? Meg kéne értetni az emberekkel, hogy semmit se mismásoljanak el, nem szabad úgy viselkedni, mintha nem is létezne, mert minden a zsigerünkben van. Ez nem politika, cimbora, ez az élet maga. A legégetőbb kérdés. Szólni kell róla, mielőtt végleg elkapna a gépszíj. Még ha nem használ, akkor is. Mert még az emlékezés is emlékezik, míg ember él a földön. Nem lehet összeboronálni őket. Főleg erőszakkal nem. Mi lett a kollektívből, na, mi? Hát igen. Tudod te, honvéd-cimbora, az a helyzet, hogy minket egy kicsit később kap el a gépszíj, persze, nem a Doxa-féle gépszíj, ha még emlékszel rá. Há hogyne, hogyne, csak azt kérdem én tőled, ez az időzítés miért nem úgy működik, mint mondjuk a vonat, amelyik később jön, az megy el hamarabb. Mondandója vastagabb részét csak gondolta Vastaliga, nem akarván megbántani lelki cimboráját, aki most azzal vigasztalta, hogy látod-látod, egybéli cimbora, ha nem csára, hanem újból héjszre fordult volna a világ, az unokád most nem tanulhatna a világ túlsó fertályán – Amerikába. És ez milyen igaz. Hát, ha így vesszük, igen. A „félromán” cimbora hullámhosszára állván, tényleg el kellett ismernie az általa mondottakat, mert! Nem is olyan siralmas a helyzet, mint „ahogy te elképzeled”, és sorolja a magyardellőiek javára írandókat, szív-szóbeli cimborásan. Csakhogy! Mi a szösz?!

(Folytatjuk)

Forrás: Csingeráj. Szeretem a cigányokat. Dokumentumszerű novellaregény. Hungarovox, Budapest, 2015

Előzmények: 1. rész, 2. rész, 3. rész

1. Petrozsényi Nagy Pál:
   2016. december 18. 18:51

   Üdvözöllek az internet világában! Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer erre is sor kerül.