A történet hőse, egy különös álmokat látó kisfiú, egy napon különös üzenetet vesz észre egy eléje hulló falevélen: „Szerezd meg a fényképet! Most csak te segíthetsz rajtunk. Hamarosan érte megy Potya!” Aztán megjelent Potya, az üzenet pedig eltűnt. Potya kikacagta a kisfiút értetlenségéért, majd elmagyarázta,miért van szükségük a fényképre, amit a kisfiú apjától kellene megszerezni. Potya meggyőzi erről a kisfiút, de el kell terelniük az édesanya figyelmét. Némi kutatás után egy fiókból előkerül a régi fényképező masina, ám se a kisfiú, se Potya nem tudják, hogyan kell kinyitni…

A nap éppen lenyugvóban volt, amikor megjelent végre Mászka, a fákon élősködő törpemanó.
Hogy manónak is törpe volt, azt mi sem bizonyította jobban, minthogy a hüvelyk és az arasz közé nőtt manók között is csak félúton járt.
– Féltenyérnyi! – szokta mondani rá heccből Narti a rejtőzködő, az utazó, a vándor manó. Aki mellesleg nem is teljesen manó, hiszen felmenői között nem is volt törpe. Nem hivatalos hangok szerint, még kobold vér is folyhatott ereiben. De ezt hagyjuk, előtte pláne nem szabad, sőt, nem is ildomos az efféléket emlegetni.
A régi erdei tisztáson nőtt bokor alatt már csíkokban járt a késő délutáni árnyék. Esteledni látszott.
– Hupp! – kiáltott fel Mászka, – Tán megjöttem!
És azzal csakugyan lehuppant egy a földből kidudorodó gyökérre. – Mi a harci helyzet? – kérdezte és a két jelenlévőn ugráltatta aprócska szemeit.
– Az, hogy te leszel a helynök! – mondta Mázli, a mindig komoly, de folyton fura helyzetekbe keveredő hosszú szakállú manó.
– Az mi?
– Hát ennek a helynek a nöke. Mit tudom én!
– Ne bolondozz vélem, hallod-e?
– Én? Dehogy. Hiszen én is az imént hallottam ezt. El is gondolkodtam rögvest. Nem tudom mi az a helynök, de ha ezt mondta Réti, a bölcs és öreg sas, akkor az biztosan úgy van, hogy az valami rangos hely. Akarom mondani, hogy a „nök”. Szóval, a helynök, na!– mondta Mázli és izgatottan a kezeit gyűrögette. – Te mit szólsz hozzá?
– Megáll az ész!
– Hát lehet, hogy azon a helyen áll az ész! Lehetséges, nem? – nézett körbe Mászka.
– Ühüm. Erre gondoltam én is. – bólogatott Mázli és erőst fura arcot vágott, közben arrébb hessegette a szürkületben megjelenő szúnyoghadat.
Egészen közelről sercegés zaja hallatszott.
– Azt hiszem, helyben vagyunk.
Ezt már Csigás mondta, szinte nyögte, aki szinte a semmiből éppen odatoppant.
Nagyon fáradtnak látszott, ami nála ez nem is csoda. Még nem szokta meg, hogy csak úgy ukk-mukk kipattanjon egy a közelben heverő mohás lapos kő alól. Ugyanis az az őrhelye neki. Már amióta a Végtelen Erdőben riadalmat fújtak.
– Nocsak! – bökött feléje szórakozottan, még mindig képtelen arcot vágva Mázli. – Elaludtál, vagy hallgatóztál eddig? Mi tartott ilyen sokáig? Mintha a Hegymegéről szalasztottak volna…
– Gúnyolódj na, – lóbálta szemeit Csigás – Még te beszélsz? Két virágfordulóval ezelőtt a Berek és a Tófészek között te sem repültél azért.
– Vicceltem, na. De az más volt. Hiába gyorsak a lábaim, feltartottak ott…
– Aha. Képzelem. Tisztára mázlid volt.
– De a levél célba ért, ha jól értesültem. Az most a lényeg. – szólalt meg a heccelődést befejező hangnemben Mászka.
– Igen. Narti már az embergyermekkel van. – vált suttogóra Mázli hangja. – Csak úgy is maradjon. Mert a Mocsár felöl valaki még elindult oda…
Már éppen lehunyta pilláit Süni, amikor meghallotta a hangokat.
– Lépj előre, Sötét Egér!
– Sötét Patkány, ha kérhetem!
– Az mindegy! – szólt az előbbi hang. – Jer elém!
A félhomályban szöszmötölés hallatszott. Aztán, hirtelen egy csattanás.
– Így jó? Itt jól látszom? – kérdezte az előbbi hang, az egérféle.
A Sötét Egérnek nevezett alak megbotlott valamiben. – Azt a cifrán vágott macskabajszú… – sziszegte dühösen.
– Kuss legyen! – jött egy másik fura hang, de most már a sarokból. Mint amikor maga a csend kér szót, ez olyan volt. Ellentmondást nem tűrő, és kemény mint a szikla.
A vak is láthatta, hogy ott a Nagy Tükör állt. Régi ráma fogta körül, cirádás, merész, alá eső egyenes vonalakkal, a földtől a mennyezetig tartották a teret, melyek mint ahogy ősi varázslatban még szokás volt, hát hallgattak.
Furcsa mód épp onnan jött az, hogy „kuss legyen”!  – Ha felébreszted Őt, mindennek vége! – sustorgott a csend.
Valaki elkuncogta magát.
Aztán, mintha megfagyott volna a levegő is.
De az édes álom, a jól megszokott sötét helyett, fagyott, vakító fehérség jött… – de mindent egybevetve, olyan világ tárult Süni bágyadt, aludni vágyó szemei elé, amit sosem látott még eddig.
Nem tudta még, hogy olyan csodának lesz szem és fültanúja, milyet a világ csak keveset látott. És kelletlen ugyan, de pillogtatott két sort. Mandula, ébredezni kezdett.
– Ilyen nincsen aztán, hogy már téli álmot se alhatok! – motyogta és megdörzsölte szemeit. – Ki, és miféle szerzet mer zavarni?
Szemei csak lassan kezdtek hozzászokni a szobában levő félhomályhoz. Előbb maga elé nézett, és egy ösztönös mozdulattal igazított egyet a fekhely gyanánt szolgáló aranysárga szalmacsomón. Aztán megint pislogott, majd ismét. Még mindig úgy hitte, bizonyára álmodik. Ekkor pillantotta meg az árnyat. És amint lassan körvonalazódott szemei előtt, hogy a szoba másik sarkában egy fölöttébb bosszantó ismerős alak áll, elöntötte a méreg.
– Te! Te!…  – mondta szinte fogát is csikorgatva Mandula, és közben ideges mozdulattal égnek meresztette hátán a tüskéit – Te, Sötét Egér, lépj csak közelebb!
E pillanatban olyan csönd lett a szobában, hogy vágni lehetett volna.
– Gyere csak ide te bajkeverő! Te, te Sötét Egér…
– Sötét Patkány, ha kérhetem! – mondta a megnevezett és megköszörülve torkát lassan elindult a terrárium fele. – Sötét Patkány vagyok!
Az üvegfalak mögött Mandula, a fehér Süni felemelkedett.
A máskor mindig bájos és kedves Süni, szúrós szemeket meresztett az üvegfal felé lépkedő Sötét Egér, vagyis a patkány felé.
– Hogy egér, patkány, vagy mi vagy, minek képzeled magad, nem érdekel most. – mondta fáradta hangon, de egyébként roppant nyomatékkal – Csak azt halljam, hadd lám, miért is ébredtem én fel a jól megérdemelt téli álmomból? Tán csak nem! Tavasz van már? És én észre se vettem volna? Netán, gúnyt űztök velem a cincogi féleszű haverjaiddal?
– Őőőő… izé, kedves nagy Fehér Süni! – szólalt meg a patkány piszkos karmait mancsaiba gyurkódva – Akarom mondani, kedves Mandula! Mert ugye, ez a becses neved? Így szólít az Ember Gyermek téged…
– Szent Tükör! Te, miket beszélsz, hallod-e? – sápadt el a süni. – Te érted, beszélsz az Ember nyelvén?
Sötét Egér, vagy Sötét Patkány, ahogyan előszeretettel nevezte magát az egérforma, hirtelen lépéselőnyt szimatolt.
– Hát, hogy is mondjam. Beszélek én! Volt alkalmam megtanulni elég rendesen. És, mivel többször is dolgom akadt itt a környéken, hallottam, hogy miként…
– Jó, jó. Erről majd máskor… Erre majd visszatérünk még. Mintha kérdeztem volna valamit az előbb!

Előzmények: 1; 2; 3.