Amikor 1970-ben Bukarestbe költöztem, kellemesen meglepett az itteni emberek kultúrszomja. Már az első hajnalon arra ébredtem, hogy az utcán valaki magas, daloló hangon régi kiadású Heine-műveket – nem tudtam megítélni – keres megvételre vagy kínál eladásra. „Haine vechi! Haine vechi!” – ezt kiabálta kitartóan és fonetikusan.
Később rájöttem, hogy a mai ifjabb nemzedékeket ezek a hagyományos értékek már hűvösen hagyják, jobban érdeklik őket a legújabb nagy őszi-tavaszi milánói vagy párizsi divatbemutatók, a ruhaszalonok avantgárd termékei.
Nemrég a Traian vásárcsarnok előtt divatparádénak is beillő fel s alá járkálást tartottak környékünk reprezentatív öltözködésű hölgyei és urai, ama seregszemlék egyikét, aminők alkalmasint más járdaszigeteken is végighullámzanak a fővárosban. Révülten néztem a felvonulást, s most elmesélem, milyen irányzatokat figyeltem meg. Persze tudatában kell lennünk annak, hogy egy ilyen divatshow mindig a jövőnek szól: a következő szezon fazonjait, modelljeit, kreációit, darabjait, vonalait és színeit, anyagait mutatja be.
Egy távolról Naomi Campbellre emlékeztető próbakisasszony viselete alapján például meg merem jósolni, hogy idén nyáron a keblet kidomborító szűk, fekete plasztik csillámos blúz, az eperszínű hordószoknya, a drapp térdzokni és a (valamikor) fehér, lapos sarkú csatos cipő lesz a sikk. Fiúknál-lányoknál hódítani fog a repedt bőrkabát, alatta végiggombolt kockás flanelinggel; kedveltek a bő fazonú ruhaköltemények, különösen a kinyúlt, a térdet elfedő horgolt pulóverek, amerikai egyetemek nevével feliratozott pólók.
A piac híres topmodellje, Didina is fellépett: csábos konyakszínű cicanadrágban sétált végig az aszfaltemelvényen, álmatagon cigarettázott, s a szét-szétnyíló vörös posztó lódenkabát néha kivillanni engedte ágyékának kirajzolódó vonalait.
Gigel, a mészárszék-tulajdonos unokaöccse lila zakóját és fekete csíkos sárga ingét vette fel, mindkettőt „megpattintva” viseli, mellén a tetkó sellőt mintáz, de hogy a kétéltű a szájából eredő buborékban mit mond, az csak a meleg évszakban derülend ki. Gigel egyébként – nagy kópé a kápé! – tele van aggatva testékszerekkel, lábán a februári minimálbérnél a Richter-skálán 180 fokkal többet érő motoros bakancs, abban rója kevélyen a járdaszigetet.
Egy jelenségértékű jelenségre is felfigyeltem, persze hallottam már róla: a nők a férfiöltözéknek mind több darabját sajátítják ki (ezt itt „juni”-nak becézik, feltételezhetően a „június” szóból). Tudományos értékű észrevételemet egy füles szibériai sapkával támasztom alá: azon a disztingváltan dülöngélő fellinis hölgyön figyeltem meg, akinek remegett a pufajka. És viszont: a jelzőoszlopnak lezserül nekitámaszkodva (vagy támasztva, mindegy) divatosan borostás, üresüveges tekintettel maga elé meredő úr vesztegelt, fején rózsaszín fészeksapkával.
Láttam még egy régen feledésbe merültnek hitt, lábszárra simuló, térden felül érő cipzáras műbőrcsizmát (nyilván, kettőt), de viselője tévedésből kerülhetett a divatvilágot jelentő aszfalt-mólóra, mert kicsi volt, kövér és karikalábú (van ilyen), fellépésén alig javított a trapézos miniszoknya.
Behunytam a szemem, s minden képzelőerőmet és vállizmomat megfeszítve azon igyekeztem, hogy felidézzem az éteri Claudia Schiffert (nyilván mint műegészet), amikor zörögve megjelent a 33-as villamos, és elvitte az egész divatbemutatót az Obor piac irányába. Ezért nem tudok most beszámolni a kisfiú- és kislány-manökenekről és a szintén mindkét nemhez tartozó bácsikákról mint a jövő divathírnökeiről.
Tárgyunknál maradva még csak annyit jelzek előre, hogy – már ha hinni lehet a nálunk mindig bizonytalan ki-bejelentéseknek – figyelemre méltóan tartósnak ígérkezik a laza szabású csíkos öltözék divatja. Nem csoda: nem akadályozza a testmozgást, a bőr szabadon lélegzik benne, tehát nemcsak karakteres, de kényelmes is. Sokan valósággal bolondulnak érte, hogy másokon lássák, zártkörű sétákon-divatbemutatókon. (1997. február 14. / A Hét)

Forrás: Bukaresti élet, képek. Scripta Kiadó, 2001

Az eddigi fejezetek: 

Fekete betűkkel

A Parlamentben – Könyvkaland

Javítják az utcát