El tudjátok ti képzelni egyáltalán, milyen csodálatos a tyúk élete? Fel-alá sétálgat naphosszat, sietség és gondok nélkül, néha felkap a csőrébe egy-egy hernyócskát vagy egy magocskát, ami addig egy forgács alatt rejtőzött, sandán nézelődik felfelé, amikor elhúz az égen a permetező repülőgép, megvan az étele reggel, délben és este, amikor hűvösebb lesz, bevackolódik egy sarokba a fiú- és lánytestvérei közé, velük együtt melegedik, mert ők nem önzőek, mint az emberek, akiket csak a saját szemétdombjuk érdekel, ő viszont akkor szunyókál, amikor kedve támad rá, máskor hancúrozik egy virkonc hernyóval, felkapja a csőrébe és szalad vele, elengedi és ismét elkapja, hol a közepétől fogva csípi el, hol a fejétől, ahogy épp jólesik neki, semmi tévé!, semmi telefon!, semmi gázszámla!, hát mit akarhatna még? Lehet röhögni rajtam, de azon a reggelen, kábán az álmosságtól, imádkozni kezdtem végül: »Uramistenem, ha létezik a tyúkok mennyországa, kérlek, engem is oda vigyél!«
Amíg világos lett, így illogattam a kávét, és arra gondoltam, milyen jó is tyúknak lenni. Egészen felhevült az agyam, mint a kotló ülepe, ahogy mondani szokták. Amikor felemelkedtem a sámliról, inkább lebegtem, szinte nem is érte a lábam a padlót. Mintha szárnyam nőtt volna, de olyan, amelyik eléggé bizonytalanul tart meg egyelőre. Hallottam, ahogy kukorékol a kakas Auroránál az udvarban. Kilépek a házból, mélyre szívom a hajnali levegőt. Nyersolajszaga van, valószínűleg az éjjel azt rakodtak ki az állomáson. Odamegyek a tyúkketrechez, lábujjhegyen, hogy ne zavarjam meg őket, megállók ott, fülelek. A csirkécskék karicsolnak. Ébredeznek. Meglepetést akarok szerezni nekik. Kiengedem őket a kertbe virradatkor, amikor a föld nyüsög a gilisztáktól. Még úgy is, hogy tudom, nincs leszedve az összes paradicsom, és biztosan össze fogják csipdesni, mindenképp azon vagyok, legyen meg tőlem ez az örömük. Amilyen betegek, egy csepp husika egészen rendbe szedheti őket. Félreveszem a forgattyús tengelyt a ketrec bejáratától, kinyitom az ajtócskát. Éjjelre mindig teszek nehezéket az ajtócskához, nehogy görény vagy valami más bemenjen. Eléggé élénken jönnek elő, nagy kedvvel rázzák meg magukat, úgy néz ki, a penicillin jót tett nekik. Tollászkodnak, csipdesik a szárnyuk alatt a pihéket, tisztálkodnak, rendbe teszik magukat, fogalmuk sincs közben arról, milyen ajándék vár rájuk. »Ehehej, gyertek csak apukával, van egy meglepetésem számotokra«, mondom nekik, ők pedig türelmetlenül összesereglenek a lábamhoz. Kinyitom előttük a vasbeton keretes, dróthálós kertkaput, és biztatgatom őket: »Gyertek, csirkécskéim!«. Nem kell kétszer mondanom, mint a sas, úgy csapnak le a kertre, elözönlik a paradicsom- és paszulyágyásokat, a kiüresített krumplifészkeket és az uborkaindák sűrűjét. Nem kell kapirgálniuk, futtában kapdossák fel a gilisztákat, leírhatatlan örömmel.
Nagyon büszke voltam az akciómra!… Egyszer csak azt veszem észre viszont, hogy a csirkécskéim döbbenten rázzák a fejüket, csőrükben a gilisztával. Felét lenyelik, felét odébb hajítják. Közelebb megyek, nézem. A tyúkjaim mintha lebénultak volna. És amikor körülnézek, esküszöm, szinte a torkomba költözött a gyomrom. Az egész kert nemhogy nyüsgött, hanem egyenesen nyögött a gilisztáktól. Szakadjon rám az ég, ha életemben valaha is láttam annyi gilisztát egy helyen. Mintha jégeső esett volna, csak hernyókkal, nem egyéb! A tyúkok hanyatt-homlok rohannak vissza az udvarba, rémülten. Én csak állok mozdulatlanul, és nézek ki a fejemből. Egyes giliszták nyálkásak, vastagok, mint az ujjam, inkább kígyókhoz hasonlítanak, mások aprók és élénkek, mint a bélférgek. Visszafordulok a raktárba, felszerelkezek egy pár gumicsizmával és egy lapáttal. Takarítsam el a gilisztákat, gondolom magamban. Merítek egy lapátnyit a legapróbbjából, és átdobom a tyúkketrecbe, gondoltam, ha szétszórom ott, és így kevesebbnek látszik, hátha felcsipegetik. Egy francot! Hozzájuk se nyúlnak. És még mondja valaki, hogy a tyúkok nem érzékenyek! Nézem a kertben azt a bugyogást, és nem tudom, mit csináljak. Gondolom, nézzem meg, a tőszomszédom, Mitru kertjében is ugyanez van-e. Átgázolok a gilisztarengetegen, mintha sűrű seprőben lépegetnék, amíg oda nem érek, hogy benézhessek a szomszéd kertbe. Ott tiszta minden, mint a tükör. Tyű, az áldóját! Igaz, nálam se mindenütt van egyformán ugyanannyi, inkább olyan formában tömörülnek, mint egy hegygerinc, egy hosszúkás vonulat, amely átlósan kettévágja a kertet. Biztosan volt jó néhány teherkocsira való undokság ott akkor, nem túlzok. Utána valamennyire elfogytak, de még mindig tenyérnyi magas a vonulatuk. Ha nem gurítasz le egy pohár pálinkát előtte, látni sem bírod őket. Csak képzeljétek el, ahogyan állok ott, reggel ötkor, tökig belesüppedve abba a vonagló nyüzsgésbe, és azon töprengek, mi a nyavalyát csináljak velük. Hordjam ki őket talicskával? De hová vinném?… Hívjak egy billenőautót? De ki az, aki megrakja a teherautóját ezekkel a kígyó-fajzatokkal?… Lelocsolom őket petróleummal és meggyújtom, ez járt az eszemben. Sőt, volt olyan pillanat is, amikor legszívesebben kihívtam volna a rendőrséget. Na de hát azt hiszitek, azok kijöttek volna? Ha legalább nem gyilkosság, a kisujjukat sem mozdítják. Amikor a napfény megvilágította a kertet, az összetekeredett giliszták úgy csillogtak, mint egy halastó felszíne. Hullámzottak, mint a víztükör, vergődtek, de a földbe sehogy se akaródzott visszamenniük. Apró, fehér hernyók, mint a petrezselyem gyökere, de nagyok, kötélvastagságúak is, összetekeredve, mint valami jegygyűrűk; fehér csomókat viselők, amelyikekbe belehasított valamikor az ásó, de céklavörösek és olyan sötétlilák is, mint a feleségem ajka, amikor felidegesedik. Minden nemű és fajzatú giliszta, egymás hegyén-hátán. Amikor a napsütésnek ereje lett, mintha megfogyatkoztak volna. Azok, amelyikek felül maradtak, petyhüdten hevertek, mint valami meredt ételmaradék.
Később, amikor lementem a pincébe túróért, mit látnak szemeim!, gilisztasereg ott is; de mintha nem olyan sok lenne, mint a kertben. A pincém ki van kövezve, úgyhogy oda csak azok jutottak be, amelyikek átfurakodtak a kövek között és kibukkantak a döngölt padlóból. A túróval és savanyúsággal teli üvegeken csupa izmos, élénk, érdes bőrű giliszta. A sötétség és a hűvösség jót tett nekik, még szép! A krumpli, a zeller és a vörös cékla halmait szintén elborították a csömörségek, folyamatosan össze- és széttekeredve, mintha fitoktatni akarták volna az uralmukat. A zakuszkás üvegeknek, amelyeket még nem volt időm felrakni a polcra, csak a teteje látszott ki már. Amikor kiemeltem az egyik üveget onnan, olyant cuppant, mint amikor egy cöveket húz ki az ember az iszapból. Lassacskán, seprűvel és szemétlapáttal kihordtam onnan néhány vödörnyi gilisztát, nem is tudom, mennyit, de mind a kertbe vittem őket. Hát hová vihettem volna máshová? Most már, istennek hála, a pincébe nem érkezik olyan sok utánpótlás, olyan félvödörnyi naponta, ez már semmiség. Mintha a kertben is csillapodna a roham… Úgy gondolom, amikor beáll a fagy, elpusztulnak majd. Természetes trágya, nem?”
Ticu Zidaru széles, kimért mozdulatokkal keresztet vet, álmélkodó arccal.
Relu Covalciuc felhörpinti egy hajtásra, ami még a poharában van.
Petrica úr nem tud rátalálni a mosolyára, önuralom, csodálkozás és undor között ingadozik, amitől pillanatnyilag eléggé bamba arckifejezése van.
Hrib apó sajnálja, hogy lezárult a történet, és főleg azt, hogy nem volt végkifejlete. Hogy vigasztalódjon, rágyújt egy következő cigarettára arról a milliméternyi, nedves csikkről, amelyet egy fűszál hurkába szorítva tart a kezében.
Costel Spataru, aki nem volt jelen a mesélés kezdetétől, egy kicsit félreesőbb helyen üldögél, a téglából rakott szegélyen, két tenyerébe támasztott fejjel. Nem volt annyi ideje korábban, hogy hozzon magának a csűrből egy fatuskót.
Miután Relu Covalciuc befejezni a mondandóját, a csend úgy hull rá a társaságra mint valami álcázóháló. De nem sok időre. Félórával később a szájakról a lakatok már egy ideje lehulltak, és mindenki egyszerre beszél. Egyikük sem a másikhoz intézi szavait, és nem is hallgatja a másikat. Beszélgetnek.
Az utcáról a benti fecsegés úgy hallszik, mintha egy edényből épp futna ki a benne lévő étel.

A könyvről, a forditóról itt olvashatunk

Forrás: Dan Lungu: Tyúkok a mennyben. Regény. Pont Kiadó, Budapest, 2016. Fordította Szonda Szabolcs

Elózmények: első rész, második rész