4.

A kollégium könyvtárának őszhajú őre, Brüll Emánuel tanár úr ( nekem egy időben osztályfőnököm is) előfizetett több folyóiratra; ötödikes koromtól olvashattam – rendszeresen – például a Nyugatot! S berendezett egy kutatószobát is. Itt ismertem meg – miközben a folyóiratokat böngésztem – Szabó T. Attilát, a nagy hírű nyelvészprofesszort, Debreczeni Lászlót, az erdélyi építészet egyik egészen kivételes alakját, a gerendavázak mesterét, mellesleg kiváló grafikust; Köpeczi Sebestyén heraldikust; a budapestiek közül Komlós Aladárt, akitől egészen megilletődtem… És itt került a szemem elé – mint villámfényben – József Attila Születésnapomra című verse és Flóra-ciklusa, a Szép Szó oldalain. Édes anyanyelvem új, minden titokzatosságot nélkülöző, egyszerűségükkel bűvölő szóépítményei ragyogtak fel körülöttem;mintha megsuhogtatták volna a levegőt a szűk szobában! A Születésnapomra soraiból kisütő költői öntudat heve a Szabó Lőrincére emlékeztetett…
Akkor nem volt fénymásológép a könyvtárakban, ceruzával körmöltem le a verset, hogy otthon felolvashassam; alig vártam!
A vacsorára mindig összegyűlt a család. Ámulva hallgatták a szakasz záró „rimszavakat”, s a tani-tani-t előbb nem is értették – mert rosszul ejtettem ki, hibás elválasztással. Természetesen rögtön szóba került a havi kétszáz (pengő) követelődző felhánytorgatása. Édesapám ezt az összeget komoly fizetésnek nevezte, amit egy tanító ritkán érhet el Magyarországon. Nekem a pengő értékéről fogalmam sem volt.
1933-ban három református kollégium csoportos utazást szervezett Magyarországra, a gödöllői cserkész-világtalálkozó (dzsembori) alkalmából Lehettünk vagy ötvenen, kisebbek-nagyobbak vegyesen. A fapados kocsiban egy olyan sarokba kerültem, ahol Makkai László (Laci) vitte a szót. Püspök-író apjával már többször megfordult „odakint”, s most a fiatal magyar értelmiségiek elhelyezkedési problémáiról beszélt.
Az útra húsz pengő zsebpénzt kaptam édesapámtól, s most csodálkozva hallottam Lacitól, hogy Magyarországon egy kezdő múzeumőr, azaz első fokozatú múzeográfus havi fizetése nyolcvan pengő, mindössze négyszerese az én zsebpénzemnek.
A vacsoránál vita alakult ki arról, hogy mennyit is ér egy pengő lejben. Többféle információ egybevetéséből az derült ki, hogy harmincat, mégpedig több év óta, hiszen édesapám már 1933-ban is ezen az áron vásárolt nekem pengőt. – Minden az áraktól függ! – jegyezte meg édesanyám, a praktikus háziasszony. Mindenképpen, elámultunk azon, hogy József Attila havi hatezer lejt követelt mint megélhetési minimálbért… Nálunk ez a fizetés nagyúri életmódot biztosított volna, de hol volt ettől az erdélyi középréteg? A kezdő értelmiségieknek a nyolcvan pengőnek megfelelő ezernyolcszáz lej sem lett volna kutya.
Családi mérlegelésünk három év múltán, a második bécsi döntést követő hetekben teljes mértékben beigazolódott. A magyar kormány csakugyan harminc lejben állapította meg a pengő átváltási értékét. Csakhogy 1940-ben már háborús szelek fujdogáltak, az árak erősen inflációs tendenciát mutattak. A közvélemény szerint igazságosabb lett volna az egy a húszhoz arány – s ez még távolról sem lett volna „nemzeti ajándék”. Emlékszem, egy klinikai előcsarnokban beszédbe elegyedtem egy csaknem középkorú soförrel; elmondta, hogy előzőleg háromezer lejes fizetése volt. – Mihez kezdjek most száz pengővel? – fakadt ki nagy hangosan, s a várakozó emberek egyetértően bólogattak. – Legalább kétszáz pengőre lenne szükségem, hogy eltarthassam a családomat! – jelentette ki, s ez sem váltott ki ellenvéleményt a hallgatóságból.
(Én 1941-ben kaptam először fizetést, egy egyetemi intézettől; az volt az érzésem, hogy a lakbér egyszerűen nem volt bekalkulálva ebbe az összegbe… Hadd éljenek a fiatal értelmiségiek még egy darabig a szüleik nyakán!)
Még egy érdekes diskurzust kell felidéznem arról az estéről. Az írók anyagi ügyeivel kapcsolatban egyik néném elmondta, hogy kolozsvári szóbeszéd szerint Tamási Áron bankkölcsönt vett fel Cimeresek című regényének a kiadási költségeire, s évekig nyögte a részleteket és a kamatot. Felmerült a kérdés, hogy József Attila vajon honnan szerzett pénzt a köteteihez? Köröztetett-e hozzájuk – akkori szokás szerint – előfizetési íveket? Hiteleztek-e neki a nyomdák, s ha igen, mire? Voltak talán kezesei? Számomra ezek a kérdések azóta is a levegőben lebegnek, érdemleges választ sohasem kaptam reájuk.
… Be kell vallanom, hogy a Flóra-versekről nem mertem beszélni aznap este, mert én is szerelmes voltam, boldogan, de keservesen is, mert titkolnom kellett az érzelmeimet, amelyek különben a homlokomra voltak írva! Attól féltem, hogy kedves nővéreim kuncogni fognak, ha Flóra-istennőről kezdek áradozni; hallgattam tehát, elrejtettem a könyvtárban szerzett kincset a bizonyosra vett ironikus tekintetek elől.

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész / 2. rész / 3. rész /