A pópa lelke (5)

A kompos visszajött, homloka verítékes. Mindhárman leülünk beszélgetni azután, hogy a pópa előhúz egy asztalt a sötét folyosóról, mely egy másik szobába vezet. Szükségét érzem, hogy némi magyarázatot adjak mostani helyzetemről. Mi végett vagyok itt, a szomszédos városban? Bemutatom úgy, ahogy volt, ami történt. Amikor kipucoltak az egyetemi tantestületből, könyvtárosi állást találtak nekem. Az illető, aki a kultúra újabb irányítását illetően kulcspozícióban volt, arra a végzésre jutott, hogy én, aki oly sok ártalmas, tilalom alá helyezett könyvet jelentettem meg, de mégiscsak „könyvet”, nyilván értek a könyvtároskodáshoz, következésképpen alkalmas vagyok erre a munkára. Hogy véget vessenek annak, hogy az én katasztrofális irodalmi eszméim bármi hatással legyenek az ifjúságra, könyvtárosi állást kerestek nekem olyan városban, ahol nem működik egyetem. Felfedtem a komposéknak a terhet is, ami a rólam készített dosszié szerint, múltam miatt rám nehezedik. Aztán én is megtudhatok egyet-mást arról a dossziéról, mely néhány évvel hamarább Olteanékat a kompos mesterséghez terelte. Kolozsváron nemkívánatossá váltak nyilvánvaló politikai okok folytán. De a dossziéjuk legsötétebb pontja az a bűn, melybe Octavia a hold állása folytán esett vissza. Az asszony bőbeszédű, s nem képes idejében elhallgatni, ezért Vasile pópa öt percenkén reá szól: „Fogd be a szád!” Octavia évek óta egyre csak azt hireszteli jobbra meg balra, régi ismerősnek és újabb beszélő társnak, hogy közeli heves változás előtt állunk: „Jönnek az amerikaiak, három hónap múlva!”

„Tudod”, próbál meggyőzni Vasile pópa, „az én drága feleségemnek sok nagyszerű tulajdonsága van, és két hasonlóan nagy hibája. Az első hiba: hamar összeáll bármely idegennel, aki a házba jön, azzal a feltétellel, hogy az illető sértetlenül túljutott már a kamaszkoron, s valamennyiükben felfedez egy csöpp szentséget, hősiességet vagy legalábbis zsenialitást. S amilyen hamar összeáll velük, ugyanolyan hamar meg is unja őket, hogy aztán sorra ajtót mutasson mindegyiknek! A második nagy hiba: Octavia esztelenül naivan hisz minden emberben, akivel találkozik; olyannyira, hogy elárul neki mindent, ami megfordul a fejében – s főként az intim titkait. Meg is betegedne, ha pillanatnyi megszorításként abba a helyzetbe kényszerítenék, hogy tartson magában bár egy titkot.”
„Egy szót se higgy Vasile dumájából! Elment az esze a komptól és a kocsmától!” – hallatja a hangját Octavia, kissé idegesen, elfogultan.
Megnyugtatom Octaviát, lovagként, mosolyogva: semmit sem hiszek abból, amit róla Vasile pópa mondott, mindaddig, amíg be nem bizonyosodik. „Látod, ilyenek a férjek. Kipletykálnak… hat szem közt.” Különben, ugyancsak hitetlenként utasítom el Vasile pópa vádját Octavia viselkedéséről a kamaszkort sértetlenül túlélt idegenek esetében: „Ismertem én Octaviát már vagy hat évvel ezelőtt is, és lám, még nem mutatott ajtót nekem.”
„Eljön még az ideje annak!”, véli a pópa. Szava, mint tanulság a fabula végén.

(Folytatjuk)

Részlet Lucian Blaga Káron ladikja című önéletrajzi regényéből. Fordította Zsehránszky István

Forrás: Kisebbségben

Előzmények: A pópa lelke (1,rész), (2. rész) (3. rész), (4. rész)