(Kultikus sci-fi regény)

5 Mrd 33

A következő napokban inkább álmodoztam, mint cselekedtem annak érdekében, hogy felépítsük Krisztiánt. Hogy miért? Egyszerű: időközben rájöttem, minek törjük ezzel magunkat, amikor itt a Terra 144, ez a gigantikus, bármilyen szükségletet kielégítő űrhajó. Úszni, sportolni, kertészkedni akartam? Semmi zűr: itt mindenki mindent megtalált az úszómedencétől a rakétaüzemig. Úgy ám, akadt itt rakéta-gyártó és javítórészleg is. Szerencsére, mert e nélkül aligha tekereghettünk volna annyi évig a kozmoszban. Egy csillag, bolygó még megjárja, de amit emberi kéz alkotott, annak napjait ugyancsak rövidre szabta az úristen. Hajóutánpótlás tehát megoldva, ami még akkor sem került veszélybe, amikor az említett rejtélyes betegség végigkaszált a bárkánkon, mert amit az emberek elkezdtek, folytatták a robotok. Megjavították ők a legkisebb hibát is, beleértve saját magukat. Csupán velem nem tudtak reprodukciós szinten mit kezdeni, bár a programjukban gyógyítás is szerepelt. Csakhogy a gyógyítás egy, a reprodukálás kettő, ez utóbbihoz ugyanis nő is kell, márpedig ebből egy szem sem élt már az űrhajón. Így maradtam végül egyedül, és ha én is elpatkolok, velem együtt az egész emberiség elpatkol, amennyiben valóban én vagyok az egyetlen ember az univerzumban. Vajon mi történhetett azzal a sok milliárd társammal, aki szintén űrhajón menekült el haldokló földünkről? Mindnyájan odavesztek vagy egyesek mégis otthonra találtak? Sosem kaptam hírt róluk, leszámítva azokat, akik a Holdon, Marson, továbbá a föld és óceánok legmélyén próbálták megvetni a lábukat. Elvileg még lett volna ugyan egy lehetőség, az úgynevezett fúziós reaktor, melynek segítségével a Naphoz hasonló körülményeket teremthettünk volna a Földünkön. Ehhez Hans Albrecht Bethe1szerint nem kellett volna mást tenni, mint a hidrogénatomok hőmérsékletét 100 millió Co fölé emelni, és olyan kis helyre préselni, hogy a hidrogénatomok összeütközve héliumot alkossanak. Csakhogy hol létezik olyan reaktor, mely ezt a magas hőmérsékletet kibírná. Egyelőre csak a sci-fi filmekben, így aztán csakugyan megesett, amit réges-rég megjósoltak a tudósok, csak nem mindenki hitt nekik. A Nap elkezdett duzzadni, és csak duzzadt, izzott mindaddig, amíg vörös óriássá dagadva elnyelte valamennyi bolygóját. Pax vobiscum!2
Az ember állítólag társas lény. Erre akkor döbbentem rá igazán, amikor nem láttam mást körülöttem, mint robotot. Hogy megfeledkezzem róluk némiképp, előkapartam az őseinkről szóló filmeket. Nem kellett volna, tudniillik utána még jobban vágyakoztam az emberek, sőt, Föld után, bár én magam a Terra 144-en születtem. Lehet, hogy a helyemben más már rég öngyilkos lett volna. Én még reméltem. Néha, s idővel egyre ritkábban, de el tudtam képzelni, hogy egyszer mégiscsak kikötök valahol. Nos, kikötöttem. Tegyük hozzá, szinte az utolsó pillanatban, mert ha még sokáig késik ez a pillanat, feltehetőleg most senki sem untatnék ezzel a naplóval. A következőkben már csak azt szeretném megtudni, kik ezek az áthatolhatatlan falak mögé bújt emberek.
– Szerintem azoknak a menekülteknek a sarjai, akik milliószámra repültek a Föld megsemmisülése előtt a kozmoszba – vélekedett Egyeske, az egyedüli robot, akit közelebb éreztem magamhoz.
No, nem a tudása miatt, emellett erősebb, használhatóbb sem volt a többinél, de míg azok alig figyeltek rám, és inkább magukkal, mint másokkal törődtek, Egyeskében empátia is működött. Beismerem, kissé illogikusnak hangzik, mert a gépi és érzelmi töltésű intelligencia elég inkompatibilisek egymással. De talán, miért ne, olvasott az arcomból. Végeredményben a kutyák sem értik a beszédet, mégis mennyi mindent kiolvasnak gazdájuk arcából, hangjából, nem igaz?
– Tehát egykori földlakók. Annál inkább nem értem, miért tagadják meg saját fajukat, amikor világosan látták, ki vagyok.
– Hát éppen ez az, hogy láthatták.
– Vagyis?
– Véleményed szerint hasonlítasz hozzájuk?
Hoppá, itt van a kutya elásva! – ütöttem a fejemre. Ami azt illeti, bizony jócskán kilógok a sorukból. Az e-lakók valóságos kolosszusok, én meg törékeny vagyok és aprócska. Annál nagyobb viszont a szemem, koponyám, melyen egyetlen hajszál sem lengedez.

– Nem hasonlítok – ismertem be őszintén. – Annyira nem, hogy még az sincs kizárva, miszerint ők az emberek, és én vagyok… alien3 – rebegtem.
– És ez olyan katasztrófa, már ha valóban az lennél?
– Nem, dehogy. Legfeljebb meglepő, ugyanis eddig úgy tudtam… Passz, szövegeljünk másról, ha nem bánod. Tényleg az vagyok?
– Micsoda?
– Alien.
– Most már szövegeljek, vagy hallgassak?
– Felőlem szövegelhetsz, csak erre a témára borítsunk fátylat átmenetileg.
– Fátylat?
– Ej, ne köss már bele minden szavamba! Ez egy olyan… izé… archaizmus. Tudod, mennyire hatnak rám az ősi magyar szavak, kifejezések.
– Rendben van – némult el Egyeske pár percre. – Bánt valami? – kérdezte később csendesen.
– Már miért bántana?
– Összeráncoltad a homlokod, ami nálad mindig a feszültség jele, vagy tévednék?
– Nem tévedsz.
– Rossz lehet neked ennyi mesterséges értelem közt…
– Ezt is megfigyelted? – pislogtam, mint béka a miskolci kocsonyában.
– Mi mindent megfigyelünk, aprólékosan elemzünk, szintetizálunk és ítélünk. De hát neked magyarázzam, hiszen tőletek, emberektől tanultuk.
Úgy bizony, Robikáim. Persze nem személy szerint tőlem, mert mit értek én a robotokhoz, gépekhez, miközben ők, épp az imént láthatták, még egy homlokráncolásból is olvasnak.

(Folytatjuk – A következő rész jövő vasárnap olvasható)

Forrás: A 3. Antikrisztus. Kecskemét, 2017

Előzmények: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész