Ötödik este.

Ma este egész nyolcz óráig mesélt nekem az öreg Borcsa. De én már úgy megúntam boszor­kányait, tündér Ilonáit s királyfiait. Az óra meséje sokkal szebb és azon felül igaz történet volt, milyet eddig még alig hallottam életemben. Hogy Borcsa elmenjen, úgy tettem, mintha aludnám, s miután betette maga után az ajtót, nagy kiváncsian kérdém az órától: «mesélsz-e ma, kedves óra?» Hanem az óra tovább ketyegett, mert rossz kedve volt, bizonyosan rosszul húzták fel, s már félni kezdtem, hogy tán tüdővészbe esett, s én nem fogom megtudni, mi lesz a szép Flórából. – De egyszerre csak elkezdé:
«Tik-tak. Néhány nappal azután az én jó barátom, a napsugár jött be hozzám, színtelen rózsáimat megaranyozva, s azt beszélte, hogy ott künn a kapu előtt egész kocsisor áll. «Bizo­nyosan sok vendég van a háznál», mondá, «fogadni merek, hogy lakodalom lesz.»
Alig végzé be szavait, midőn az ajtó kinyilt s rajta Flóra lépett be, halványabban, mint máskor. Fürteiben myrtuskoszorú volt, hófehér ruháján nehéz csipkefátyol borult alá, melyet gyémántos fésű tarta össze a koszorú fölött. És arcza is fehér volt, fehér, mint fürteiben a myrtuságak, fehér, mint a halottaké. Tudtam én, hogy menyegző helyett temetkezés van ma, és szíve úgy halt meg keblében, hogy soha, soha fel nem támadhat többé.
Lassan járt fel és alá a szobában, borult szeme kimondhatlan fájdalommal csüggött e falakon, e bútorokon, melyek első könyeinek és első mosolyainak szemtanúi voltak; egy pillantás rám is esett és én a pillantást most is őrzöm szivem mélyében, mint egy szentelt ereklyét. És a hol járt, hódító illat maradt hátra, mintha illatos virág búcsúzott volna.
A virágok mellett megállt. – Hófehér kezeivel végig simítá őket, s megkövesült vonásai lágyak, bájosak lettek, szemeiben köny volt, ajkán ama csodás, sajátságos mosoly vonult el, és lehajolva, mindegyiket kétszer-háromszor megcsókolta, aztán egy ágacskát tört le az egyik­ről, s lassan, csöndesen ment ki az ajtón.
Eleinte azt hivém, hogy csak álmodtam, de ezt meghazudtolá az illattenger, mely körülöttem hullámzott.
Most értém csak meg, hogy elbúcsúzott tőlünk, talán sokára, talán örökre és szivem elszorult. Egész estig csönd volt a háznál, s azután, mert nem húztak fel, elaludtam.
Sokáig alhattam, mert midőn ismét fölébredtem, sok, igen sok megváltozott körülöttem. Az én jó öreg menyasszonyom eltűnt, bizonyosan öregsége miatt eladták. Most adtam csak hálát Istennek, hogy nem keltünk egybe, mert ki tudja, mit beszélt volna a világ, ha ő most magában és férje nélkül utazott volna el. Bizonyosan elválásról vagy megszökésről szóltak volna, már pedig az ember jó hírnevét még sem pótolhatja semmi.
Mindaz, a mit a következő negyven év alatt tapasztaltam, nem tartozik ide. Először nem való neked és másodszor sokkal kevésbé érdekeltek a körülöttem történő dolgok, semhogy figyelemmel követhettem volna az események fonalát. Gondolataim és emlékeim a szép ifjú lánynál voltak, a kit teljes szivemből szerettem. – Csak azt akarom megjegyezni, hogy fiatal gyermektelen pár bérelte ki a házat, s hogy a kis menyecske gondosan ápolta Flóra virágait, s ha kiszáradtak, csemetéiket új cserépbe helyezé által, úgy, hogy negyven év múlva több virág között még néhány Flóra virágaitól származó rózsatő foglalta el az ablakmélyedést s édes illatával eltöltötte a szerény kis szobát.
Egyszer ismét megálltam, de midőn felébredék, a legnagyobb öröm ért, melyet valaha életemben éreztem. Tik-tak. De azt már csak holnap mondom el.»
«Jó éjszakát», mondám, és elaludtam, álmamban pedig láttam a szép menyasszonyt, a ki olyan volt, mint egy halott.

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész , 2. rész,  3. rész, 4. rész