Egy diáktüzér naplója

IX.

Nagyon korán ébresztettek. Az előző nap és este élményei, a tervezgetések, amelyekkel lefeküdtem, s a hadsereg, tüzérség és az ügy, az újra naggyá, széppé vált ügy annyira kifárasztottak, hogy háromszor-négyszer is költögetni kellett. Azt hiszem, valami tapintattal lehettek irántam, hogy egyszer se rúgtak oldalba költögetéskor, pedig már majdnem mindenki rendben állt, amikor végre annyira felébredtem, hogy magamra kaphattam a felsőruhám, s beálltam a sorba.
Hajnal volt, még a nap se jött fel, mégis meleg volt. Kánikula lesz — nézegették mellettem a tiszta eget. Egy-két percet tölthettünk el az udvaron mindössze, a lovak már az ágyúk előtt álltak, aztán jött a tűzmester, végigszaladt a sorok mellett, nekem egy kézmozdulattal helyet mutatott az egyik ágyún, s kiindultunk.
Keresztülvágtattunk a falun, a lovak mentek, mintha hetek óta pihentek volna.
– Csata lesz – mondta mellettem egy tüzér hátranézegetve -, érzik a lovak.
Nem tudom, hogy ez régi tüzérségi babona, vagy csak engem akart vele ijeszteni; botom a földre lógattam, sávot húztam magunk után, amerre az ágyú vitt. Jókedvem volt, szerettem volna Petőfivel találkozni.
Nem soká nyargaltunk, csak a falu végéig. Erre gyűlt a többi katona is, egy lovas őrmester irányított, ahogy érkeztünk, helyet mutatott valahol a gyalogosok és lovasok közt, ezek már felálltak.
— Szemle lesz — mondta mellettem a tüzér, s azután rögtön hozzátette:
– Na, ugye, hogy csata előtt állunk, másként minek lenne.
Erről gondoltam, hogy nem is annyira a lovakra figyel, mint inkább önmagára.
Megkérdeztem, volt-e már ütközetben, csak a vállát vonogatta. Látszott, nem hajlandó olyasmiről beszélgetést kezdeni, amiben már a kérdéssel kétségbe vonják személyes bátorságát.
Egy-két perc, hogy beálltunk, s már az éljenekről hallani lehetett, hogy jön Bem. Vigyázzban álltunk az ágyúk mellett, nagyon sajnáltam, hogy előttünk még egy ágyú volt, így csak az emberek, lovak és ágyúk közti résen láthatom, ha erre jön. Lassan lovagolt egy apró, szürke lovon, visszaintegetett az üdvözlésekre, komoly volt, most inkább szigorú katona, mint apai feljebbvaló. Két helyen meg is állt, szólt valamit halkan a katonákhoz, nem értettem, mit.
Nem tartott az egész szemle tíz percnél tovább. Aztán bomlott a felállított sor, az őrmester lovon vágtatott vissza, s intett nekünk. A gyalogság előttünk kanyargott az úton, lépésben haladtunk utánuk.
Ujszékelynél vágtattak el mellettünk a huszárok, innen kezdve nekünk is ösztönöznünk kellett a lovakat. Alig jött fel a nap, de már olyan meleg volt, hogy levetettem a kabátom, ráterítettem a csőre. A tűzmester hátrajött, borítópokrócokat rakatott az ágyúkra.
– Ki ne melegedjenek időnek előtte — magyarázta a mellettem ülő tüzér. – Öt-hat lövéssel kevesebbet lehet vele leadni, ha a naptól előre felforrósodik a cső.
Beértünk egy faluba, rövid pihenőt kaptunk, a lovak csapkodtak, legyeitek, mi körülálldogáltuk az ágyút, s vártuk, mi lesz.
– Már itt vannak – mondta valaki.
– Mindjárt tüzelőállásba mehetünk – adta a hírt tovább egy másik. A tűzmester ideges volt, bajuszát sodorgatta, s pipázott. Nem tudott senki semmit, volt, aki puskalövéseket vélt hallani, de mi hiába füleltünk, nem hallottuk.
Megkönnyebbedtem, amikor ismét elindultunk. Talán azért, hogy mégse itt lesz mindjárt a harc. Vagy azért, hogy nem ilyen készületlenül ér bennünket.
Egy-két huszár cirkált körülöttünk mindig, előrevágtattak meg visszajöttek. Ezeket kérdezgettük, hogy mi volt, de persze nehezen lehetett így beszélgetni. Az egyik aztán odaporoszkált az ágyú mellé, s elmagyarázta, hogy valami kozák csapat tanyázott itt a falu szélén, azt szét kellett előbb ugrasztani, hogy zavartalanul vonulhassunk.
– Szétmentek, mint a pelyva – mondta a huszár, s nagyot köpött a lova feje felett, táncoltatta is egy kicsit a lovát, kész öröm volt neki ez az egész csetepaté, látszott rajta.
— Tán utol se érjük a derékhadat — mondta.
A mellettem ülő tüzér azt mondta, hogy melegünk lesz ma. Ezt lehetett az időre is érteni, meg arra is, hogy itt van az a derékhad valahol a közelben, csak sose bizakodjunk. Úgy mondott ki minden szót, mintha keserű almába harapott volna. Később megkérdeztem tőle barátságosabban, mint az előbb, hogy mennyi ideje van már az ágyúknál. Kicsit hallgatott, akkor azt mondta, hogy a piski hídnál hagyta ott a fél lábát. S meg is emelte a falábát.
– Nekem is – mutattam a magamét. – Sebesült, térdben még nehezen mozog.
Nem mondott semmit, elég volt neki a maga fél lába is. Eszembe jutott, hogy persze azért ül az ágyún. Az ágyú mellett a féllábú ember is ember. Legalább is fél ember. De hát hol a többi, hogy a féllábú embereket kell az ágyú mellé szegődtetni — gondoltam, míg egy-egy tanyát, falut láttam a távolban. Mert hogy az urak a magisztrátusból nem szívesen lövetik el a fél lábukat, azt már tapasztaltam. Én is sajnálnám otthagyni, ha olyan házam volna, mint marosvásárhelyi vendéglátómnak. Bár az ördög tudja, sajnálnám vagy nem sajnálnám – hát az a szitási ember, aki nekünk a pörkölt mellé a vizet húzta, ugyan mit sajnál? Vagy a kocsmáros, aki félre akart taszigálni a tisztek asztalától?
– Maga mi volt azelőtt, bátyám ? – kérdeztem tőle.
– Azelőtt? Mi előtt?
– Hát a katonaság előtt.
– Katona. Akkor is katona. Tizenhetedik éve már, hogy katona vagyok.
– Befogták?
– Be — mondta, és nem szólt többet. Nekem kellett megint szóra bírnom.
– Hogy szabadult?
– Hogy? Hazajöttünk. Családom volt nekern, két gyerek. . . meg egy lány. Elvittek. . . Hát már csak hazajön az ember, ha teheti. . . Ha a tisztek is arra biztatják. Azt mondták mindig, hogy otthon a helyünk. . . meg most veszélyben a haza. Meg: ne bántsd a magyart, ami ezen az ágyún is írva van. Hát megindultunk, jöttünk.
– Szép.
– Itthon aztán nem találtam már senkit.
Se asszonyt, se gyereket. Az asszony még abban az évben elhalt, hogy elkerültem. Beteges volt már. . . A gyerekek meg hova lettek. . . az Isten tudja. . .
Aztán hallgattunk. Az öreg ült mellettem mereven. Ahogy beérkeztünk a következő faluba, annak a leégett házait is olyan közönnyel nézte, hogy azt se tudtam már, mit akar tulajdonképpen. Megbosszulni az elvesztett lábát meg az elvesztett családját a katonaságnál, vagy csak mindennap enni akar.
Megálltunk megint. Néztük a falut, olyan volt, mint egy kemence. Fekete, ha-mus, kormos mindenütt. Amerre a szem ellátott, nem akadt egy ép ház.
– Na, ezt szépen megpocsékolta a musz-ka — mondta egy huszár mellettünk. Voltak, akik emlékeztek, hogy tűzvész égette le nem is olyan régen.
– Hisz tűzvész, persze hogy tűzvész, az látszik, hogy nem a vihar döntötte rommá – vonogatta vállát a huszár —, de ki csinálta azt a tűzvészt? Mert az úgy, csak magától nem lesz.
De nem volt idő tovább vitatkozni, vágtatott egy lovas, oda se ért, már intett a kardjával, hogy utána. Indultunk, szinte vágtatva. S ahogy leálltunk egy patakszéli, ritkás erdő tisztásán, már sürgetett is egy lovas hadnagy, hogy gyorsan, gyorsan, gyorsan – szégyelltem, hogy mire lekászo-lódtam az ágyúról, hárman már ragadták is meg befordítani, a tűzmester csak oldalba lökött, hogy ugorjak a lőszerkocsihoz.
Olyan gyorsan tüzelőállásba kerültünk hirtelen, hogy még elgémberedett derekát se nyújtóztathatta ki az ember, már intett a hadnagy, hogy: tűz! Elszoktam egy kicsit az ágyúszótól két hónap alatt, a számat is elmulasztottam kinyitni, majd belesüketültem.
– Szép lövés volt – kiáltott a hadnagy, s visszaugratott hozzánk. A tűzmester elégedetten dörzsölgette a kezét. Az öreg falábú bólogatott mellettem.
— Jól odament, egyenesen közéjük.
Néztem, amerre mutatott. Körülbelül lőtávolra tőlünk erdő volt, az ellenség vagy abban van, vagy amellett megy. A hadnagy már megint a kilátóhelyén állt, távcsövezett, s villantotta a kardját: tűz!
A második lövés után a tűzmester levetette a zubbonyát, s pipát szedett elő. – Jól beletaláltunk, fiúk, csak a vonulási irányt csípjük el ilyen jól. Nem lesz itt semmi hiba.
A nap alig volt még toronymagasságnál feljebb, de már megizzadt az ember a mozgástól. Hozzáláttam én is nekivetkezni.
— Gyerünk, gyerünk — kiáltotta vidáman a hadnagy, s leszállt a lováról, odaszaladt irányítani az ágyút.
– Nedvesítsétek a rongyokat – mondta, s maga sütötte el az ágyút. Ugrottam, nem lehetett a patak többre ötven méternél. Ahogy éppen csavargattam két bemártott pokrócot, jött át a hídon sebes ügetéssel Petőfi kocsija. A tegnapi századossal ült a hátsó ülésen, észrevett bennünket, odakiáltott valami üdvözletet. Ott állt meg a kocsi közvetlenül ágyúállásunk mellett.
Amire visszaérkeztem, ragyogott mindenkinek az arca. A hadnagy kipirultán éppen Petőfinek magyarázott – három lövés beletalált a felvonulókba, szekeret fordíthatott fel, mert innen úgy látszik, igen nyüzsögnek egy bolyban, s meglassúdott a menet. . . Harmadjára éppen a boly közé küldtünk egy üdvözletet – csillogott a hadnagy szeme. Az ő ágyújukat eddig még nem hallottam.
Mintha csak válasz akart volna lenni, jobbra tőlünk az erdőszélből megdördült egy orosz ágyú. A hadnagy is a távcsövéhez kapott, Petőfi is, figyelték, hova esik.
– Nem látni. . . Valahol a falu szélére.
– Ohó. . . hisz nem tudnak azok lőni. . .
– Hiszen – nevetett a hadnagy – látszik, hogy onnan nem debreceni diákok lövöldöznek . . .
S most, hogy már ő is ingujjra vetkezett, nem is látszott hadnagynak, hanem olyan diákformának, mint én. Legfeljebb ha egykét évvel lehetett idősebb.
Egy csapat huszár dobogott át vágtában a hídon, kanyarodtak az országút felé. Egyik-másik odaköszönt hozzánk: bele, fiúk, bele.

Folytatjuk

Előzmények: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész, 8. rész,