Zsigmond Enikő: Volt egyszer egy Jugoszlávia (15)
Várnában a legolcsóbb kemping Galatában volt. Amikor előőrsként körüljártam, nem tetszett, mert nem volt „művészbejárója”, azaz ép volt a drótkerítés, de amúgy is, messze esett a strandtól. Ekkor úgy döntöttünk, direkt a strandra megyünk, ami egy magas partszakasz alatt terült el. Miután lementünk a lépcsősoron, hanyatt vetettük magunkat a meleg homokon, és csak pihentünk, az eget bámulva. Az sem érdekelt, hogy csomagjaink szanaszét hevernek körülöttünk. Végre magunkhoz tértünk a cipekedés után, de még mindig a homokon ülve az örökmozgó, ütemesen szuszogó tengert néztük. Balkáni zene, az örökszép Zingarella ömlött szét a térben. Nem tudom, ki énekelte, mert több művésznek is szerepelt a repertoárján, mint: Doran Mazar, Enrico Macias és Darko Domijan. És egyszer csak megpillantottunk egy vékony emberkét. Bodor füstöt eregetett pipájából, és kopott, drapp micisapkáját félrecsapva kopasz fején, önfeledten táncolni kezdett a zene ritmusára. Olyan volt, mint Popeye a rajzfilmből. Csak a spenótkonzerv hiányzott a jobb kezéből! Odamentünk hozzá, s most már közelről néztük elragadtatva. Amikor a dalnak vége lett, lelkesen megtapsoltuk. Popeye, Popeye hajtogattuk nevetve. Az öreg, mert lehetett legalább 70 éves, kikapta fogatlan szájából a pipáját, ami kialudt táncközben, és próbálta újra működésbe hozni. „Csakaj. csakaj” (várj, várj) mondta Éva és eliramodott a csomagokhoz. Nemsokára visszatért egy lila doboz Timiș cigarettával, és az öreg kezébe nyomta. Szpaszivo, (köszönöm) omlott az öreg a nyakunkba nevetve. Átölelte mindkettőnk vállát és a strand szélén a magas fák alatt lévő két lakókocsihoz húzott. Tulajdonképpen itt volt a kapu is, a jegyek bódéjával, itt lakott az egész személyzet. Az egyik lakókocsin jó nagy vöröskereszt díszelgett. Ez tehát az elsősegélypont, állapítottam meg magamban. A kasszában gyönyörű, huszonöt év körüli nő ült. Szabályos arcából smaragdzöld szemek villogtak elő, hosszú fekete haja a derekát verte. Olyan volt, mint egy fekete macska, vagy Szafi, a Cigánybáró című mesefilm változatából. Megismerkedtünk. Gyimka, mondta Ö. Mi is megmondtuk a nevünket, mutattuk útlevelünket, és elárultuk jövetelünk célját: turiszt! Az öreg neve Marin bácsi volt, egyben Gyimka nagyapja, aki meglepően jól beszélte a román konyhanyelvet. Megkértük őket, engedjék meg, hogy három napra a lakókocsik mellé felhúzzuk sátrunkat, mert a kemping nekünk túl messze van. Nem volt semmi akadálya, csak arra kértek, ha véletlenül a rendőrök erre portyáznak, és kiszúrnak, mondjuk azt, hogy barátok vagyunk, már 15 éve, és most pár napra átjöttünk meglátogatni őket. Ezt a szöveget betanultam bulgárul, és minden rendben volt. Nyomtunk két puszit az öreg arcára kétfelől, és attól fogva Popeyének szólítottuk. Nem haragudott érte, mivel mondták ezt már mások is neki.
Aztán magunkra öltöttük fürdődresszeinket, és egész délelőtt a tengerben lubickoltunk. Valamikor dél körül Gyimka jött utánunk, addig keresett, amíg megtalált a nyüzsgő fürdőzők között. Kézen fogva húzott a lakókocsik előtt lévő hosszú, kecskelábú asztalhoz, ahol ott gőzölgött a finom bolgár gyüvecs. Muszáj volt velük ebédelni, hiába szabadkoztunk, hogy köszönjük, van élelmünk. Rajtunk kívül négy egyetemista és két barnára sült, izmos fiatalember ült az asztalnál. Az egyetemisták sátrai a miénk mellett álltak, őket is ugyanúgy befogadták, mint minket. A két fiatal, Iván és Misko, Gyimka testvére és unokatestvére voltak. Azért nem láttuk őket mostanáig, mert egész délelőtt a bójákon kívül, mentőcsónakokkal őrjáratoztak. Hivatásos tengeri mentők voltak. Az ebéd végeztével a fiúk mentek is vissza tovább portyázni. De közben megkérdezték, mit szeretnénk vacsorázni? „Râba” (halat), mondtam én. A strand este hatig tartott nyitva, mert a magas part hamar árnyékot vetett a homokos napozóra, és már ilyenkor nem volt kellemes a strandolás. Mi hosszan sétáltunk, kagylókat gyűjtöttünk, és az elárvult tengerparton az apró, még meleg tűzhelyeket nézegettük, turkáltuk. Ugyanis napközben megfigyeltük, hogy a bolgárok a sziklákról fekete kagylót gyűjtenek. Hiszen ez ehető, a Mytilus edulis, az ehető kék kagyló, jutottak eszembe az egyetemi biológia órák! A homokba mélyedéseket vájtak, a kagylót belerakták, kis máglyát gyújtottak fölötte, ami szénné égett. A parázzsal betakarták a kagylókat, s még némi homokot is húztak rá. Egy idő után kibontották a kupacokat és megették a szétnyílt kagyló húsát. Egy-két tűzhelyen találtunk szétnyílt, ott felejtett kagylót. „Megkóstolom”, mondtam. Evinek nem volt kísérletező kedve. Én azonban kivettem a kagyló hüvejknyi, sárga húsát és megettem. Ízlett. Picit hal íze volt, enyhén sós, kellemes. Másnap már mi is a kagylóvadászok közé tartoztunk.
Naplementekor megjöttek a fiúk. Két hallal teli vedret cipeltek. Mindenik meg volt takarítva, sütéshez előkészítve. Ekkor Gyimka széthúzta a szabadtűzhely parazsát, amit szinte egész délután táplált, rátett egy nagy rácsot, és sütögetni kezdte a halakat. Megfigyeltem, hogy nagyjából egyforma hosszúak voltak, olyan 30 centiméteresek. Nem tudom, milyen fajhoz tartoztak, valószínű tengeri süllők lehettek, alig volt szálkájuk. Gerincüket úgy fejtettük ki, mint a pisztrángét. Amikor a halak megsültek, kihozott egy kb. 10 literes fazekat, és kásztába (a méteres tűzifát rakják így asztagba) rakta benne a halakat. Majd egy másik fazékból annyi muzsdéjt töltött rájuk, amíg az öntet teljesen ellepte őket. Ebben a muzsdéjban nemcsak fokhagyma volt, hanem sok apróka vágott zöldpetrezselyem és kapor is. Gondolom, egész délután az irdatlan mennyiségű muzsdéjjal volt elfoglalva. „Csakaj agyin csász”, mondta. Vagyis várni egy órát. Addig asztalt terítettünk, és be is sötétedett. A felgyújtott villanyégők alatt tízen ültünk asztalhoz az egyetemistákkal együtt. Pompás vacsora volt. A hal mellé rizst ettünk és vörösborral öblítettük le. Aztán megszólalt a Zingarella. A gyönyörű balkáni cigánydal betöltötte a strandot. És a lámpák fénye alatt, a puha homokban, sokáig mezítláb táncoltunk.
Másnap délelőtt bementünk Galata negyed központjába, ahol egy jó nagy önkiszolgáló bolt volt. Mindenféle alapélelmiszert vásároltunk, és visszamentünk a strandra. Mindent odaadtunk Gyimkának, mert úgy éreztük, nem fogadhatjuk el ingyen az étkeztetést. Csak hosszas rábeszélés után adta be a derekát, miután megfenyegettük, hogy akkor nem ülünk az asztalhoz, hiába is hív. A kenyéren csodálkozott, és azt mondta, ők jóformán soha nem esznek kenyeret, inkább mindenhez rizst használnak. Egész nap strandoltunk, majd estefelé megérkeztek a fiúk és azt javasolták, menjünk vacsorázni valahová a városba. Beleegyeztünk. Jött Gyimka, de Popeyet hiába hívtuk, azt mondta, valakinek őriznie kell a strandot is. Átautóbuszoztunk az Aszparuhovo – hídon, és valahol az Aranyparton, ahol egyik elegáns szálló a másikat érte, megállapodtunk egy étteremnél, aminek a terasza majdnem a tengerig nyúlt. Nem tudom már, hogy mit ettünk, de sok bolgár sört ittunk. Emlékszem, a felszolgálók apácának öltözött pincérnők voltak. Kérdeztem is, miért? Mire azt felelték, a kerthelyiség valamikor apácazárda volt, és így próbálnak visszaemlékezni a múltra.
A köszöntőkből és koccintgatásokból kiderült, hogy tulajdonképpen Iván harminchatodik születésnapját ünnepeljük, azért a vendéglői kiruccanás. Másnap, nem tudván mit adjak neki ajándékba, mert mindenki meglepte valamivel, neki adtam szinte egészen új, terepszínű, zöld, barna, drapp foltos vászonmellényemet. Akkor kezdett divatba jönni ez a katonai ruhadarab, aminek Iván nagyon örvendett, mert amint mondta, ilyen senkinek sincs Várnában.
Távozáskor nem álltuk meg, hogy két tipikusan csurgatott, barna, mázas kerámiapoharat ne csenjünk el szuvenirnek. Ma is meg van.
Hazafelé menet, a nagyon késői órában, az autóbuszban alig voltunk tízen. Egyszer csak egy fekete szakállas, torzonborz alak szólongatni kezdett, amiből persze egy szót sem értettem, de annyit igen, hogy nagyon durván udvarolni akar. A csoda vigye el, vörös hajam már megint felkeltette egy dilinyós figyelmét! Valószínű éjjeli pillangónak nézett! Olyan volt, mint Brutus, a macsó tengerész a Popeye c. rajzfilmből, s még a trikója is kék–fehér csíkos volt. Ráadásul alig állt a lábán a részegségtől. Iván mondott neki pár szót, amiből csak annyit értettem: „májá zsena” (az én nőm) és jó szorosan magához ölelt. Nem is tiltakoztam, mert megértettem, ha nem játszunk egy kicsit, ez a dinoszaurusz képes összeverekedni vele. Kétkedve bámulta hirtelen jött „szerelmünket”. Szerencsére a busz megállt, mi hamar leszálltunk, mielőtt Brutus is lelépett volna róla.
(Folytatjuk)
Előzmények: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész, 8. rész, 9. rész, 10. rész, 11. rész, 12. rész, 13. rész, 14. rész,