(Részletek Pulszky Terézia emlékirataiból)

Ha a bécsi országgyűlésen az ellenzéket egy határozott fellépésű egyén vezeti, akkor nem vesztegetnek hónapokat alapvető elméleti jogi kérdések tárgyalására, hanem azon nyomban a pénzügyeket vizsgálják meg. Ebben az esetben a kormány nem háborút és katonai szabályok felállítását, hanem békét, reformot, szilárd gazdasági rendszert eredményező utat követett volna. A bécsieket azonban a frankfurti parlament példája megtévesztette. Ahogy itt, ott is alapvető jogok kerültek előtérbe; a törvényhozói szék professzori székké alakult, ahonnan előadásokat tartottak, hangzatos maximákat olvastak fel, és a természet törvényeit ismertették. Az emberiség jogairól szóló tengernyi disszertáción kívül – amiken csak a gyakorlati tanácsadások tettek túl – mindezek eredménye a katonai uralom, az állandó ostromállapot és a statárium lett.
Amíg Penzingben tartózkodtunk, csak ritkán hajtattunk be Bécsbe estélyekre, ahol főként barátainkkal, korosabb ismerőseinkkel találkoztunk. Ez időben a magyar és az osztrák miniszterek közötti kapcsolat egyre nyugtalanítóbbá vált. Az osztrák miniszterek hangvétele napról napra keményebb lett. Augusztusban, amikor a magyar kormány megbízásából férjem újfent kísérleteket tett a megegyezésre, báró Doblhoff, az akkori belügyminiszter azt mondta: „Az osztrák miniszterek éppen most készítenek elő egy hivatalos dokumentumot, amelyben teljes egészében föltárják Magyarországgal való kapcsolatukat, úgyhogy az országgyűlésnek módja lesz a helyes vélemény kialakítására e témában.” Férjem természetesen még kiadása előtt kérte a kérdéses dokumentumot, hiszen valótlan adatok is becsúszhattak, amiket kívánatosnak látszott föltárni. Báró Doblhoff ígéretet tett a dokumentum átadására, de szavát annyira nem tartotta be, mint amennyire Wessenberg, aki hasonlókat ígért Esterházy hercegnek. Ez utóbbi esetben a beszélgetés magától értetődően a két ország viszonyára, a monarchia jövőbeni stabilitására terelődött. Doblhoff bölcsen emígy gondolkodott „Magyarországnak ugyanolyan kapcsolatban kell állnia Ausztriával, mint amilyen a német Ausztria és Németország közötti viszony.” A belügyminiszter mélyenszántó fejtegetését férjem arcán halvány mosollyal mesélte el nekem. Báró Doblhoff közismert őszintesége nem engedte feltételezni, hogy a magyar kormány félrevezetése céljából diplomáciai szerepet játszik. Valójában az nem vezetett volna semmi jóra. Éppen ezért úgy tűnt, hogy báró Doblhoff augusztusban még nem ismerte a Bach-, Latour– és Wessenberg-féle – katonai párt által kezdeményezett – terveket. Ugyanis kizárólag ez a három miniszter állt kapcsolatban az udvarral. Báró Doblhoffot, meglehet, hivatalosan fölkérték a belügyek, Schwarzert+ a közügyek, Hornbostlt+ a kereskedelem ügyeinek irányítására, csupán névlegesen látták el a miniszteri posztot. Nem voltak közvetlen kapcsolatban az udvarral, és a kabinet többi tagja kénye-kedve szerint használta föl őket. Ugyanakkor báró Krauss+, a pénzügyminiszter a pénzügyi bonyodalmakkal volt elfoglalva, úgyhogy ő sem vett részt a politikai intrikákban.
Ebben az időben a magyar országgyűlés egyhangúlag megszavazta az országos méretű újoncozást és az 1848–1849-es költségvetést. Az országgyűlést már július 2-ra, mint az a királyi beszédből kiderült (amit István főherceg a király helyett olvasott föl), azzal a céllal hívták össze, hogy a kormánynak lehetősége nyíljon a szerbek bánsági és bácskai felkeléseit leverni, illetve a fenyegető horvát magatartással szembeszállni. Gróf Batthyány Lajos és Deák Ferenc augusztus utolsó napjaiban az új törvényjavaslatok királyi szentesítése végett Bécsbe érkeztek. Mint mindig, most is azzal fogadta őket, hogy forduljanak gróf Latourhoz, aki majd tájékoztatja őket őfelsége álláspontjáról. Mikor bejelentették magukat, a gróf azt felelte, hogy ha a magyar miniszterek bármit is kívánnának a kormánytól, akkor a miniszterelnökhöz, Wessenberg báróhoz kell fordulniok. Gróf Batthyány büszkén úgy válaszolt, hogy neki semmi dolga a kabinettel; császára-királya parancsára gróf Latourhoz folyamodott, akitől nem tanácsot, hanem egyszerűen őfelsége nézeteinek tolmácsolását kérte. Erre a megjegyzésre gróf Latour egyáltalán nem reagált, s az ismételt kérésekre az uralkodó sem méltóztatott felelni. Váratlanul Fiuméból futár toppant be azzal a hírrel, miszerint Jellačić horvátjaival szeptember 1-én a kikötővel együtt elfoglalta a várost, s ezt Ausztria császára és Horvátország királya nevében tette. Egyúttal új hatóságot is létrehoztak, félreállították az útból a kormányzót és azokat a tisztségviselőket, akiket az uralkodó és a magyar király maga nevezett ki. Szinte ezzel egy időben a kereskedelmi miniszter, Klauzál+ levelet menesztett Pestről a miniszterelnöknek, gróf Batthyány Lajosnak, aki akkor Bécsben tartózkodott. Az uralkodó továbbította István főhercegnek saját kísérőlevelével együtt az osztrák miniszterek terjedelmes hivatalos emlékiratát, amelyben bizonyítani igyekeztek: a királynak nem volt joga arra, hogy engedélyezze a magyaroknak független minisztérium létrehozását. Végül arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a magyar pénzügyeket, a hadsereget és a katonai határőrvidék adminisztrációját az osztrák pénz- és hadügyminisztérium felügyelete alá kell utalni. Levelében a császár kifejezésre juttatta nézőpontját, mely szerint egyetért az osztrák miniszterek véleményével.
István főherceg számára a teljes egészében alkotmányellenes koncepciójú dokumentum zavarosnak tűnt. Nyilvánvalóan az osztrák miniszterek kihasználták az uralkodó pillanatnyi hangulatát, és egyenként mutatkozva rábeszélték a dokumentum aláírására, anélkül hogy meghallgatták volna a magyar miniszterek véleményét; ilyen módon nem is vették számításba a magyarok jogait, a valós helyzetet. Mit lehetne most tenni? – ez volt a nagy kérdés. Minthogy a király személyesen nem felelős, s feltehetőleg nem áll módjában egy olyan leiratot küldeni az országgyűlésnek, amit az illetékes miniszterek nem láttamoztak, ezzel közvetlenül csorbítani a korona tekintélyét, ezért azután a király a leiratban úgy fejezte ki magát, hogy „nem volt joga a magyar országgyűlés propozícióját szentesíteni”. Mi hát akkor az, ami az alkotmányos királynál feljebb való? És mi az a jog, ami az alkotmány fölött áll? Hol vannak azok a rendeletek, amelyek az országgyűlést az alkotmányon kívül más hatalomnak alárendelik? Ha a király elégedetlen a kormánnyal, akkor föloszlathatja. A leiratban azonban a király nem említ ilyen hibát, s nem volt az országgyűléssel sem baj; ha azonban egy érvényes kifogást emelne, akkor megingathatná a magyar alkotmányt. A különös leirattal kapcsolatos megbeszéléseken ezek a kérdések vetődtek föl. Az országgyűlés azonban úgy határozott, hogy munkájában a legközvetlenebb utat választja, és mindkét házból küldöttséget irányított Schönbrunnba annak kitudakolására, hogy a király kötelezően érvényesnek fogadja-e el az 1848-as törvényeket vagy sem. Az is feladatuk volt, hogy kikényszerítsék a királyból, tegyen megnyugtató intézkedéseket a felhevült nemzet lecsillapítására.
A küldöttség megérkezett Bécsbe. A magyar képviselőház elnökének beszédét előzőleg már megküldték az osztrák miniszterelnöknek, Wessenbergnek. Ő néhány módosítást javasolt, amit elfogadtak. Végül a király helyett átadta a magyar minisztereknek a választ, amit, eltekintve néhány kitérő és pontatlan kifejezéstől, a küldöttség elfogadhatónak talált, amennyiben a szuverenitást úgy értelmezték, „hogy ő szentnek tekinti a törvényeket, amikre felesküdött, és tiszteletben tartja Magyarország integritását”. Így valamennyi küldött reménykedhetett: lehetséges még a megegyezés.
Szeptember 9-én ünnepélyes tömeg fogadta őket Schönbrunnban. Bécsiek százai gyűltek egybe a nagy eseményre, hiszen a magyarok magától értetődő módon titokban tartották a Wessenberggel folytatott tranzakciójukat. Magam is átsétáltam Schönbrunnba: két napig színét se láttam férjemnek. A küldöttséget tizenegy órára jelentették be; gróf Batthyány, aki a megnyitót volt hivatva tartani, türelmetlenül sétált föl s le a palota udvarában. Egyetlen kamarás sem volt a láthatáron, aki bevezette volna őt a fogadóterembe, de maga a küldöttség is késett. Már egy órára járt, mikor feltűnt a hosszú kocsisor. De a szemet gyönyörködtető nemzeti viselet helyett mind a száz küldött feketét öltött; magukba fordulva és feldúlva érkeztek. Amíg a magyar minisztérium épületének előterében gyülekeztek, hogy bejussanak az uralkodóhoz, egy újság érkezett Agramból, amelyben Jellačić az uralkodó szeptember 4-i kéziratát tette közzé. Ebben minden tisztségét és hivatalát visszaállította, jóváhagyta cselekedeteit, és kifejezésre juttatta uralkodói elégedettségét a korona iránti hűségéért. A küldöttség alig hitt a fülének. Miként egyeztethető össze a levél tartalma azzal az ígérettel, amit a király néhány perccel azelőtt tett hűséges magyarjai előtt: „szentnek tekinti a törvényeket, amikre felesküdött.” Ez a nyilvánvaló ellentmondás felfoghatatlan volt. Férjem az újsággal nyomban báró Wessenberghez sietett, akit ágyhoz kötve talált. Megkérdezte, vajon ez a dokumentum hiteles-e vagy sem, s ha igen, akkor miként egyeztethető össze a küldöttségnek adott királyi válasszal, amit maga a báró közölt a magyar miniszterekkel. Wessenberg mélységes felháborodást színlelt, arcán annyira hamisítatlannak látszóan jelent meg az igazság, hogy férjemet csaknem teljesen megtévesztette. A miniszterelnök biztosította: sem ő, sem pedig az osztrák miniszteri tanács nem tudott semmit az uralkodó kéziratáról, és feltehetőleg a kamarilla szedte rá az uralkodót, ami még talán most is a legnagyobb veszélyt jelenti a trón számára. Ezért nem szabad túlzott jelentőséget tulajdonítani a levélnek, amit az osztrák kormány nem hagyott jóvá.
A magyarok rögtön megértették, hogy függetlenségük forog kockán. Ez nyilvánvaló volt. Wessenberg tagadta egyetértését a dokumentummal, de nem vitatta annak hitelességét. A király küldöttségnek adott válaszát csak csalárd komédiának tekinthettük. Voltak, akik azt javasolták, hogy ne jelenjenek meg Schönbrunnban. A többség mégis úgy vélte, hogy a ceremóniának le kell zajlani; bár nem akadt ember, aki illúziót táplált, hogy a dolognak legcsekélyebb értelme lenne.
Egy órakor a követség belépett a fogadóterembe, ahol a magyar nemesi testőrség teljesített szolgálatot. A magyar országgyűlés elnöke, Pázmándy Dénes+ előrelépett, és a következő beszédet mondta:
„Felséges úr! Az Erdéllyel egybeolvadt Magyarhon nevében jövünk Felséged elébe, mely a felséges uralkodó ház iránt századokon át tanúsított tántoríthatatlan hűségének érzetében méltán megkívánja, hogy az ország jogainak sértetlen megtartásában koronázott királya által támogattassék. Ferdinánd volt Felséged uralkodó házából az első, kinek Magyarország, s Leopold, kinek Erdély önkéntesen, szabad akaratából tette fejére királyi szent koronáját.
Magyarország nem fegyverrel meghódított tartomány, hanem egy oly szabad ország, melynek alkotmányos szabadságát, önállását s függetlenségét Felséged koronázási esküvel biztosító s megpecsételé. Azon törvények által, melyeket Felséged f. é. aprilhó 11-kén legfelsőbb királyi jóváhagyásával szentesített, a nemzetnek régtől fogva hőn táplált kívánatai teljesíttettek. És ezen a nemzet megnyugodva, régi hűséggel s a szabadság kölcsönözte kettőztetett erővel készen állott a több oldalról fenyegető veszélyeknek közepette Felséged trónjának fentartására.
Most Magyarország több részein pártütés van, melynek vezérei folytonosan és nyíltan azt állítják, hogy az uralkodó ház érdekében s Felséged nevében ütöttek pártot és zendültek fel a magyar nemzetnek Felséged által ismételve, törvényileg biztosított szabadsága s önállása ellen. A magyar hadsereg egyik része az ausztriai monarchia érdekében Olaszországban vérzik, s a csatatéren diadalbabérokat arat addig, míg ugyanazon sereg másik része arra izgattatott, hogy az ország törvényes kormányának az engedelmességet felmondja. Azon pártütésnek, mely Magyarország alvidékein a békés falvakat porrá égeti, ártatlan asszonyokat s gyermekeket a barbár népek szokásait túlhaladó kínzással végzi ki, mint szinte azon pártütésnek is, mely Magyarországot Horvátországból ellenséges beütéssel fenyegeti; sőt már Fiumét, a magyar kikötőt és a szlavóniai megyéket minden legkisebb ok nélkül el is foglalta – mozgató rugója nem más, mint azon reactionalis törekvés, mely magának czélul tűzte ki, Magyarország törvényes önállását és a nép szabadságát megsemmisíteni, s a Felséged dicsőült ősei s magának Felségednek koronázási esküje következtében szentesített törvényeket széttépni.
A magyar törvényhozás Felséged felszólítására a haza védelme végett már két hónappal ez előtt összegyűlt. És most kívánja e nemzet, hogy Felséged a törvényhozást, nagy munkájában, királyi méltóságának súlyával támogassa azon törekvésben, mely a haza megmentésére lévén irányozva, Felséged királyi trónjának épségben tartásával ugyanazonos. Ennek következtében a magyar nemzet nevében kérjük Felségedet:
Méltóztassék sikeresen rendelkezni, hogy az ellenség előtt jelenleg nem álló magyar hadseregek Magyarországba rögtön bevonuljanak, s a minisztérium rendelkezése szerint honvédelmi kötelességeiket vitézül és híven teljesítsék.
Parancsolja meg felséged, királyi kegyelme elvesztésének s a törvényes büntetésnek súlya alatt, hogy mindennemű hadsereg, mely Magyarországban van, a magyar törvény fenntartásának és az ország védelmének kötelességét a pártütők ellen – bár kinek nevét és zászlaját bitorolják is azok, pontosan teljesítse.
A magyar nemzetnek elhatározott szándéka közte s a horvát nemzet között fennforgó nemzetiségi s beligazgatási kérdéseket még a jelen országgyűlésen, az egyenlőség, testvériség, szabadság és közös alkotmányosság alapján megoldani és kiegyenlíteni. Horvátország jelenleg katonai zsarnokság alatt van; és ez által polgárai megakadályoztatnak törvényes kívánataiknak a magyar törvényhozás elébe juttatásában. Tegyen azért Felséged sükeres rendelkezéseket, hogy a horvát nemzet ezen zsarnokság alól felszabadítva, szabadon nyilatkozhassék. A pártütőleg elfoglalt szlavóniai megyék és Fiume pedig azonnal visszaadassanak.
A magyar nemzet nem kételkedik, hogy létezik egy reactio, mely czélul csak önhasznát tűzte ki, és hogy ezt Felséged nemcsak eltávolítani, de a büntetendőket megbüntetni is fogja.
Kívánja a magyar nemzet, méltóztassék Felségednek a Magyarország gyűlése által már felterjesztett törvényeket királyi jóváhagyásával szentesíteni; és a nemzet körébe, Budapestre azonnal lejőni; a törvényhozásnak és alkotmányos kormánynak működéseit királyi jelenlétével ön magas személyében gyámolítani és vezérleni.
Felséges úr! A magyar nemzet életének jelen perczei annyira fontosak, hogy a hű nemzetre a halogatások jelenleg legkárosabban hathatnak. Alattvalói hűséggel kérjük azért Felségedet, hogy kívánatainkat teljesíteni, különösen pedig Magyarországban haladék nélkül megjelenni annál inkább méltóztassék, minél bizonyosabb az, hogy ezen kérésünk teljesítése nélkül a bizalom megingattatván, a törvényes eszközök sikeres használatában elzsibbasztott magyar minisztérium a belbékét és rendet helyre nem állíthatja.
Felségednek gyors elhatározásától függ ezen megmérhetetlen veszélynek elhárítása. Járuljon Felséged királyi hatalmának mérlegbevetésével a haza megmentéséhez, és a magyar nemzet tántoríthatatlan hűséggel fogja támogatni Felséged trónját.”
Válaszul az uralkodó a kezében tartott papírból, akadozó stílusban a következő szöveget olvasta föl:
Eszerint: szentnek tekintve tiszteletben tartja azokat a törvényeket, az ország önállásával együtt, amelyekre felesküdött; hogyha eredeti formában nem szentesítené a legutóbb eléterjesztett, katonai seregek létesítésére és pénz megszavazására tervezett törvényjavaslatokat, annak csupán az lehet az oka, hogy azok nem válnának az ország előnyére; és hogy kényes egészségi állapotára tekintettel nem utazhat nyomban Magyarországra leghűségesebb alattvalóihoz.
Mikor az uralkodó befejezte beszédét, a küldöttség meghajolt előtte, de az éljenzés ezúttal elmaradt. A magyar nemzetet képviselő urak csendesen távoztak. Lefelé lépdelve a lépcsőn a testőrök megszólaltak: „Amint szükséges, mind visszatérünk Magyarországra.”
Felém tartva férjem megjegyezte: „Ez volt a legszánalomraméltóbb búcsú, amivel uralkodó valaha is elbocsátotta folyamodó alattvalóit.”
Visszatértünk otthonunkba, és ott már tudomásunkra jutott, hogy a követek legtöbbje vörös tollat tűzött fekete kalapjára, és a Práterban várakozó gőzhajón egyenesen Magyarországra indultak. A távolban letűnt a magyar trikolóros zászló, s csupán a piros zászlót lehetett kivenni.

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
(Angolból fordította Hortobágyi Tibor. Sajtó alá rendezte: Egyed Ilona. Budapest : Neumann Kht., 2004)

Előzmények: 1. rész, 2. rész, 3. rész