Valamennyi szökési hipotézisem főszereplője Faria. Nem mintha azonosítani kívánnám magam vele: ő nekem arra kell, hogy olyan tárgyilagos megvilágításban szemlélhessem lelki szememmel a kitörést, amilyen tárgyilagosan nem szemlélhetném, ha át is élem; azaz ha első személyben képzelem el. Immár nem tudom, vajon az igazi Faria-e az, akit ásni hallok, vajon ő kapar-e vakondok módjára lyukat az igazi If erőd falába, vagy egy hipotetikus Faria viaskodik egy hipotetikus erőddel. Az eredmény mindenképpen ugyanaz: az erőd győz. S úgy rémlik, mérkőzéseiket szemlélve annyira belefeledkezem a pártatlanságba, hogy Faria ellenében az erődnek szurkolok… no nem, most túloztam: nemcsak a képzeletemben folyik a mérkőzés, hanem két valóságos küzdőfél között is, tőlem függetlenül; az én erőfeszítésem arra irányul, hogy hűvösen, tartózkodón figyelem, mint egy izgalommentes előadást.

Ha sikerül tökéletesen azonos távolságból figyelnem az erődöt s az abbét, akkor utóbbinak nemcsak esetenkénti, hanem visszatérő, módszerbeli hibáit is fel tudom ismerni, s így – helyes látásmódomnak hála – elkerülhetem azokat.
Faria eljárása a következő: akadályba ütközik, töri a fejét annak elhárításán, kipróbálja a megoldást, megint akadályba ütközik, új megoldást tervez, és így tovább. Szerinte, ha egyszer kiküszöbölt minden lehetséges hibát és vigyázatlanságot, a szökésnek okvetlenül sikerülnie kell: éppen csak meg kell tervezni és végre kell hajtani a tökéletes szökést. Én az ellenkező feltételezésből indulok ki: van egy tökéletes erőd, melyből nem lehet megszökni; csak ha az erőd tervezésébe vagy felépítésébe valami hiba csúszott, csak akkor lehetséges a szökés. Faria a gyenge pontok kitapoga-tásával folyvást az erőd lebontásán fáradozik, én pedig újra és újra fölépítem, egyre áthághatatlanabb akadályokat feltételezve.
Kettőnk elképzelései az erődről mindjobban eltérnek egymástól: Faria egy egyszerű alakzatból indul ki, s azt a végsőkig bonyolítja – így akarja kifürkészni a váratlan akadályokat, melyekbe úton-útfélen belebotlik; az én kiindulási pontom ez adatok összevisszasága: minden egyes különálló akadályban valamiféle akadályrendszer nyomát látom, szabályos mértani alakzattá fejlesztem az egyes metszeteket, síkidomokká, poliéderekké vagy hiperpoliéderekké forrasztom őket össze, a poliédereket gömbbe, óriásgömbbe helyezem; ilyenformán — egy-egy numerikus viszonylattal vagy algebrai képlettel meghatározva – minél zártabbá teszem, annál inkább egyszerűsítem is az erőd alakját. Egy ilyen erőd kigondolásához azonban szükségem van arra, hogy Faria abbé szüntelenül omladékokba, acél csapszegekbe, csatornalefolyókba, őrtornyokba, holtterekbe, főfalbeszögellésekbe ütközzék; mert az elképzelt erőd megerősítésének ez az egyetlen módja: újra és újra próbának kell alávetni az igazit.

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész / 2. rész / 3. rész /