Lélekmelegítő

Most már mindent egyre nehezebb elviselni. A hátizsákot, az átnedvesedett rongyokat, a felelősséget. Nem lehet kiállni. Az ember még azt a fényűzést sem engedheti meg magának, hogy kificamítsa a bokáját vagy elnyúljon egy hasadékban… amíg innen kiviszik! Mert maga vállalta.
– Megjött Emil! – halljuk elölről.
A hír továbbgyűrűzik embertől emberig, le a diaklázis aljára.
– Itt vannak a többiek is – mondja fölöttünk Tamás.
– Kik?
Az egész rohamcsoport visszajött.
Amikor nem kaptak kötelet a nagy omlásteremben, Emil elindult a táborhely felé, hogy onnan hozzon. Laci várta, s amikor látta, hogy nem jön, visszatért a hírrel. Emil pedig elért a táborhelyig. A rohamcsoport tagjai akkor már hat órája a táborban pihentek.
Emil mondta, hogy baj van a tömeggel. Erre Moravek Laci vette a kötelet, s indult. A többiek, Bányai, Fábián és Szilágyi követték. Így aztán itt van az egész rohamcsoport!
Gyorsabban megy a csomagok adogatása, mintha a hátizsákok is megkönnyebbedtek, volna. Elöl a biztos kezű fiúk. Még arra is figyelmeztetnek, hová lehet lépni, hol nem omlik a kő s az agyag sem csúszik.
– Úrlovasok előnyben – jelenti be Egri Laci. – Következik a kakastaréj meglovagolása…
Az elvékonyodó szikla teteje csipkés, mint a kakas taraja, azt kell a lábunk közé vennünk s keresztültornásznunk magunkat rajta… Aztán Moravek Laci nyúl a csomagokért, és egyenként eregeti le a mélyedésbe Bányainak. Tehát megint ereszkedünk…
Előttem a profot engedik le. Dr. Coman a hátizsákon kívül kezében tartja a nájlonba csomagolt hálózsákot is. Leereszkedés után leül az oldalban egy szakadék peremére, s jóízűen kinyújtóztatja a lábát. Mellette Bányai áll a szakadék és a sziklafal között. A kötél végén lógó embert s csomagot bennebb billenti, az ásító mélység felől a biztonságos mészkőfal tövébe. Hogy áll! Ha az embernek lenne ereje, csodálkozna rajta…
A csendbe hasít egy kiáltás: – Vigyázat! – s Bányai Karcsi a professzor után kap. A gallérjától fogva visszarántja a szakadék széléről. A hálózsákot már nem lehet megmenteni, hangos puffanással lezuhan a szakadékba.
Elbóbiskolt a professzor!
– Jobban kell vigyázni, fiúk! – Ez Fábián hangja.
Sorra kerülök az ereszkedésnél. Moravek csendesen figyelmeztet:
– Kapaszkodj, mintha nem lenne kötél a derekadon. Vedd úgy, hogy ez csak erkölcsi támogatás…
Moravek nyaka mögé veszi az egyik kötélvéget, a másikra hurkot készít, s az, kerül a derekamra. Minden lépésnél érzem, hogy megfeszül a kötél. Bár minden erkölcsi támogatásnak ilyen hatása lenne!
Lent Karcsi billent egyet rajtam, s a sziklafal mellett kibújok a hurokból.
– Tehetem a következő áldozat nyakára? Gyűlnek a csomagok s az emberek a szakadék melletti párkányon, néhányan már beálltak a további láncba, amikor Karcsi felkiált:
– Vigyázz, kő! – de már késő. Egy jókora sziklaszilánk döng Tomor Zoli hátán.
Lélegzetvételnyi ideig dermedt csend. Aztán cifra káromkodás, egyszuszra, amely megnyugtat: nem lehet nagyobb baj.
És nincs „pardon” meg „nem akartam”, csak csendes fellélegzés és menés tovább, előre a végpont felé.
Az utolsó diaklázison elsőként ereszkedem a mélybe. Fölöttem Kőműves Emil. Néha leszól:
– Ne arra lépj! Fennebb van egy nagyobb kiugrás… Vesd meg a lábad… Három helyen támaszkodj, egy kéz elég a tapogatózáshoz! … Jó, kezdesz belejönni…
A diaklázis alján finom, lisztszerű agyaghomokra huppanok. A lejáratnál kissé elszélesedik a szakadék alja. Még párkányok
is övezik: ideális táborhely három-négy embernek.
Leadogatják a csomagokat, elhelyezem az üregben, s hallom, hogy Bagaméri meg Coman egyezkedik: itt maradnak. Innen már legfennebb háromszáz méter a tábor. Ott úgysem fér el a nép, s ők amúgy is nagyon fáradtak. Béla negyvennégy, a prof negyvenkilenc éves! Őszinte csodálatom, hogy ilyen derekasan bírták eddig is! De hát Béla huszonöt éve, a professzor talán még régebb csinálja ezt … S a pihenő alatt a prof megsúgja, hogy ő készült az expedícióra.
(Tiszta reggel, tavaszi, nyirkos, zöld és hűvös. A Sétatéren köröz, szvetterben és tréningnadrágban. Egyenletes, hosszú léptekkel, ahogyan annak idején. Talán valamivel lassabban. Telik az idő!
A második körnél meglátja az öregembert. Az is fut. Megismeri a megkopott, lelassult mozdulatokat, amelyek azért átvészelték az évtizedeket. A lényeget megőrzi az idő.
– Szántó tanár úr! …
Az öregember áll, nézi, valami feldereng az arcán.
– Temesvár. . . – kezdi, mintha hideg-meleget játszanának. – Valamiféle futóbajnok voltál… Országos, nem?
– Csak ifi koromban, tanár úr! – mondja. – Coman vagyok, a szomszéd iskolából… Néha tetszett helyettesíteni a tornatanárunkat…
– Stimmel – mondja az üregember. – Nos, akkor folytassuk, Coman. – Szótlanul megindulnak, egymás mellett, egyforma. egyenletes tempóban.
A végén az öreg azt mondja:
– Én holnap is itt leszek, fiam! – Igenis, tanár úr…
De ő másnap már nem ment. Három hónapig edzett a barlangi útra, s az volt az utolsó tréning. . .)
– Mind itt vagyunk? – kérdi Béla. Meg kell még beszélni az alvás utáni programot. – Bányai hiányzik… – mondja Emil. – Itt vagyok! – hallszik a diaklázisból a Karcsi hangja. Hosszú lábait egyenletesen nyújtogatja lefelé, akkorákat lép, mint más kétszer, s a kezében csomagot tart.
Hozza a prof hálózsákját…
– Meg ne fázz, Dani bátyám – mondja. Lement a szakadékba a zsák után, amíg mi adogattuk a csomagokat.
– Ejnye, te Karcsi – kezdi a prof, aztán leveszi agyagos szemüvegét, s törülgetni kezdi…
Csendesen búcsúznak a veteránok, jó éjszakát kívánnak (délután négy óra), s utánunk néznek, amint eltűnünk a barlang leghosszabb smirglijében.
A maradék ruha s bőr jó része itt marad. Ez a szakasz már mintha nem is tűnne olyan pokolinak. Valami melegíti az embert.
Elöl haladok… A tekintet beleütközik a sűrű sötétségbe. Valahányszor rándít egyet az ember a hátizsákon, hátul feltűnnek a lámpalángok, ezek az apró fényes pontok s mellettük egy-egy lassan ismerőssé lett arc. Megnyugtató ebben a reménytelenül sötétbe süllyedt, föld alatti világban.
Az ismert végpont előtt mintegy háromszáz méterre letáborozunk. Az utolsó táborhelyen nem férnénk annyian. Oda csak Bányai, Moravek, Szilágyi és Fábián megy. A rohamcsoport. Az ő feladatul, alvás után elsőkként megrohamozni az ismeretlent.
Negyedöt múlt, április huszonnyolc, vasárnap délután. Tizennyolc 6rai szakadatlan menetelés után megérkeztünk a Szelek barlangjának ismert végpontja közelébe.
Csoltkó Laji mellém ül, figyel, gondolom, nem lehet valami elégedett a látvánnyal… Felhúzza a lángot, s megpaskolja a hátam. A szűk odú egyszeriben megtelik fénnyel.

Következik: Egy száraz nadrág

Előzmények: A vállalkozás / Nincs pardon / Vörös kérdőjelek nyomában / … Egy… kettő…. tíz! /