(Kisregény)

A ház mögül előjött az öregember. Köszöntötték egymást.
– Csak nem dolgozni jöttél? – kérdezte az idősebb nevetve. – Ilyenkor nem szoktál eljönni.
– Csak a gyerekekért jöttem.
– Már mennek haza?
– Mari nem mondta, hogy idén csak egy hónapra jöttek le?
– Nem egy hónapra, csak közben meg akarom nézni, hogy mi van otthon. Holnapután jövök is vissza – jegyezte meg kissé dühösen a nő, aki a vasutas felesége lehetett.

A gyerekek körülvették a vasutast, és egymás szavába kérdezősködtek. János nem hallotta a gyerekek szavait, de mindent tudott, mintha ő maga beszélt volna a kisfiú helyett. A férfi szavait hallotta, de évtizedek távolából, ismeretlen messzeségből.
– Ez meg honnan került hozzám? – pillantott a kezében lévő vastag könyvre. Kinyitotta és olvasni akarta.
– Te ezt érted? – hajolt a füléhez a Láthatatlan. – Nem magyar.
– És aztán?… Ez egy szótár.
– Szó-tár… mi az? Hallottam, hogy rak-tár, könyv-tár, kap-tár, de a szó-tár… az micsoda?
– A szavak tára – mondta János, bár nem tudta, hogy kivel is beszél. Jobban megnézte a könyvet a kezében. – Orosz? – lepődött meg.
– Valaki áll a gangon – kiáltott fel a nő, amint kilépett a konyhaajtón. – Nem látok senkit, igaz, de érzem, hogy van itt valaki.
– Ne féljen éntőlem – mondta János. – Én nem vagyok itt. Maga csak azt hiszi.

A nő azonban nem hallott és nem látott semmit, mégis kissé ijedten lépett vissza a házba.

Megnyikordult a kút gémje. Csak a szél lett erősebb. János körülnézett. Hallgatózott. A közeli templomban erősen megkondultak a harangok. Távolabbról egy kisebb harang felelt neki, de nem az egyenletes, ünnepélyes hangon szóltak a harangok. Össze-vissza rángathatták a köte­leket. A környező házakból kirohantak az emberek. A férfiak gyorsan befogták a lovakat, a nők a kocsikra vödröket raktak.
– Tűz van? – kérdezte egy idős nő.
– Lehet!
– Nem tűz, hanem árvíz – kiáltott fel egy kerékpáron közeledő fiú.
– Mindenki induljon a gát felé, minden kézre szükség van! – kiáltották egyre többen. János is elvegyült a tömegben.
– Te ott nem segíthetsz – mondta a Láthatatlan. – Te nem vagy itt és ott sem leszel.
– Se itt, se ott, sehol sem – kezdte dúdolni, mert azt remélte, hogy ebből a mondókából, ebből a ritmusból rájön, hogy valójában hol is van.
– Itt is, ott is, mindenütt – nevetett a Láthatatlan. – Te egyszerre akarsz mindenütt lenni, min­dent látni, mindent hallani, mindenkit érteni…
– Mindenkit érteni? – súgta értetlenül János a levegőbe.
– Én értem ezt, értem! – kiáltotta a kisfiú, egy újságot lobogtatva a kezében.
– Ezt érted? – nézett rá gúnyosan egy kislány. – Még én sem értem, pedig nagyobb vagyok nálad! És se az anyám, se az apám nem érti.
– De én értem – ismételte el a kisfiú. – És ezt is – húzott elő a nadrágja zsebéből egy képes­lapot, amint a Szent Péter Bazilika volt.

János odahajolt hozzá: – Érdekes, ilyen képeslapot én is kaptam valamikor nagyon régen. Egy olasz pap írt nekem.

A kisfiú azonban semmit sem hallott ebből. A kislányhoz fordult:
– Tudod ki írta?
– Nem.
– Akarod tudni?
– Nem – mondta a lány dacosan, de a fiú észrevette a kíváncsiságát és ezért így szólt:
– Modenából egy pap, aki cserkészekkel Rómába látogatott.
– Rómába? – húzta el a száját a lány. – Nagy dolog!
– Nagy ám, mert a pápával is találkoztak.
– A pápával? – lett érdeklődőbb a lány. – A katolikus főpapjával?
– Az ám!

Jánosnak szinte a földbe gyökerezett mindkét lába.
– Én is megkaptam a pápa fényképét. De hová tettem?

– Kalba Vatikano Radijas – hallotta valahonnan messziről János. “Ez meg micsoda?” – nézett körül meglepetten. Egy kis szobában volt, az ablak az udvarra nézett.
– Ez nem szoba – súgta a Láthatatlan.
– De szoba – védte János az igazát. – Bár lehet… – gondolkodott el egy másodpercre. – Vala­mikor konyha volt.

Ismét körülnézett: – “Igen, konyha volt” – súgta magának, bár suttognia nem kellett volna, mert senki sem volt a közelében.
– Micsoda hülyeséget hallgatsz? – szólalt meg egy hang. – Semmi értelme az egésznek – neve­tett fel a nő. – Semmi értelme, érted? – kacagott, és távolodott.
– Ki volt az? – kérdezte János.
– Senki, csak egy álomkép – mondta a Láthatatlan.

János végigsimított az előtte heverő könyvön.
– Furcsa, olyan reliefszerű… de hiszen nem vagyok vak, látok! – szinte kiáltotta.
– Csak nem azt látod, amit kellene – mondta egy férfi.
– Ki vagy?
– Te vagyok, te… a gondolatod, az önvédelmed.
– Önvédelmem? Minek az?!
– Semminek!
– A bolondját járatod velem? – kérdezte János, aki ismét a kis falu egyik utcáján állt, és nézte a rohanó embereket, hallotta a félrevert harangok zúgását, a szájában, a szemében, a fülében érezte a port.

Megint látta a kisfiút a képeslapokkal. A mellette lépdelő kislányt, aki gúnyosan magyarázott neki valamit, amire a fiú nem figyelt. Magában ismételgette:
– Én is elmegyek egyszer oda, és beszélni fogok a pápával.
János hallotta, és nem tudta felfogni, hogy a gyerek miért ismételgeti az ő egykori szavait.

---

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész / 2. rész / 3. rész / 4. rész / 5. rész / 6. rész /

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ