Ilyés Helga: Életem Chilében / My Life in Chile (10)
A világ végén
A szerző felvételei
(2019. január 8.) Eljutottam a világ végére. Na jó, ez így nem teljesen igaz, de már nem sok hiányzott. November 29. és december 4. között a fogadó családommal Patagóniába, azon belül Punta Arenasba látogattunk. Ez a legnagyobb déli város, a maga 120.000 fős lakosával. A legkisebb fogadótesóm kosárlabda meccsei miatt jöttünk ide elsősorban, de megpróbáltuk felfedezni a várost és eljutottunk a világ egyik legszebb helyére is. Nagyon érdekes volt: olyannyira délen voltunk, hogy a nap reggel 4-kor kel fel és este 11-re lesz teljes sötétség. De annak ellenére, hogy már lassan nyár van itt Chilében, ezen a részen elég hideg és szeles a levegő. Lássuk, hogyan teltek a napjaink:
November 29. csütörtök
Reggel még suliba mentünk, délután viszont Santiago felé száguldottunk, majd a reptéren várakoztunk a repülőnk indulására. Elég későn, 10 óra 20 perckor indultunk, így szinte az egész utat átaludtam. Éjszaka kettőkor érkeztünk meg Punta Arenasba és mikor kiléptünk a reptérről, hirtelen megcsapott a hideg. Egyből fel is ébredtem. A szállásra 3 körül értünk és egyből el is mentünk aludni.
November 30. péntek
Amint említettem, a kosár-meccsek miatt jöttünk ide elsősorban, így a mai napot is azzal kezdtük. Majd a délután folyamán sétáltunk egyet a Magellán-szorosnál. Erről azt érdemes tudni, hogy a Csendes-óceánt az Atlanti-óceánnal összekötő, legfontosabb természetes átjáró. Elég nehezen hajózható a szeles időjárás és szűk volta miatt. A Panama-csatorna megnyitása csökkentette fontosságát, de egyáltalán nem szüntette meg.
Később ellátogattunk a Zona Francába, ami egy bevásárlóközpont, de olyan, mintha egy repülőtéren vásárolnál, mert adómentes övezet. Így minden olcsóbb, mintha máshol venné meg az ember. Itt találkoztam Emilievel, aki egy svéd lány, szintén az AFS-programmal van itt és még az érkezési orientáción ismerkedtünk meg.
És megtörtént az is, amivel először csak viccelődtünk, de tényleg valóra vált. Találkoztam a debreceni Grétával Punta Arenasban!
Júliusban, mikor a nyíregyházi vonatállomáson elbúcsúztunk, sosem gondoltam volna, hogy legközelebb a világ végén fogunk összefutni. Nem sok időnk volt az örvendezésre, mert nekem lépést kellett tartanom a családommal. Szerintem mindketten furán éreztük magunkat, magyarul beszélgetve, de számomra 15 perc után normálissá vált a helyzet.
Az este folyamán, pontosabban több mint egy napon át zajlott le a Teletón, ami egy óriási esemény itt Chilében. Most volt a 40. év, hogy megrendezték. Hatalmas mennyiségű pénzösszeget gyűjtenek össze a mozgássérültek, járási nehézségekkel küzdők javára. 2018-ban 37.954.551.757 chilei pesót gyűjtöttek (ez körülbelül a fele forintban, vagyis 15.326.778.827 Ft). Műtéteket fizetnek vele, megkönnyítik fogyatékosok életét.
December 1. szombat
Ma majdnem egész nap meccseket néztünk. Amit érdemes megemlíteni, hogy megkóstoltam a chupe de centollat, aminek az egyik alapanyaga a királyrák. Ízletes volt, de a kóstolás szintjén meg is álltam. Az ára csillagászati (15.000-18.000 Ft körüli egy adag, étteremtől függően). Amin meglepődtem, hogy az otthon ismert francia salátát itt orosz salátának nevezik.
December 2. vasárnap
Végre kicsit jobban fel tudtuk fedezni a várost. Ellátogattunk egy kilátóba, ahonnan be lehetett látni az egész várost, távolabb pedig a Magellán-szorost is. Kis táblák mutatták, hogy a különböző városok milyen messze találhatók innen. Tudtam, hogy messze van Budapest, de azért így is meglepően hatott a kiírt 14.042 km.
A kilátó után szétnéztünk a város főterén, ahol van egy szobor, aminek a lábát meg kell simogatni és puszilni, ha még vissza szeretnél térni ide. Természetesen többször is megtettem, csak a biztonság kedvéért is. A délután folyamán pedig újra elmentünk a Zona Franca-ba, szuveníreket vásároltunk és korcsolyáztunk az ott található kori pályán.
December 3. hétfő
Eljutottunk a Torres del Paine-hez. A busz 4 óra után érkezett meg értünk, de mivel még sötét volt és mintegy 3 órás út várt ránk, nyugodtan tudtunk aludni. A Torres del Paine nemzeti parkot évekkel ezelőtt egy nem hivatalos szavazáson a világ nyolcadik csodájának választották, amit a látogatásunk után én is meg tudok erősíteni. De még mielőtt elértünk volna a nemzeti parkba, megérkeztünk Puerto Natales-be.
Innen utunk az első megállóhoz, a Milodon barlangjához vezetett. A milodon egy ősállat, ami csak Dél-Amerikában fordult elő és 5000 évvel ezelőtt kihalt. A növénytakaró valami elképesztő volt és teljesen ismeretlen számomra. Bemutatták a barlang kialakulását és azt, hogy hogyan éltek ezen a zord vidéken az emberek sok ezer évvel ezelőtt.
Majd egy újabb másfél órás út következett a Torres del Paine nemzeti parkig, de ezt egy percig sem bántuk, mert a táj mesés volt. Útközben rengeteg tavat láttunk. A parkban az első megállónk a Lago Toronál volt (szó szerint: Bika tó). Itt minden tónak olyan kék a színe, mintha szerkesztve lenne.
A második megállónknál egy sétát tettünk, ahol egy lengőhídon kellett áthaladni, amire maximum 5 ember léphetett rá egyszerre. Ezután pedig életem legviccesebb pillanatai következtek. Küzdelem a széllel. De szó szerint! Hiszen majdnem elvitt a szél. A legkisebb fogadótesómat fogni kellett, hogy ne sodorja el őket. A végére annyira felerősödött a szél, hogy védeni kellett az arcunkat, mert a kis köveket felkapta és hozzánk vágta. Itt gleccsereket is láttunk…
A nap további részét is a nagyon erős szél jellemezte, így sajnos az egyik programunk el is maradt, mert életveszélyes lett volna. Viszont mindent felülmúlt, magának a Torres del Paine-nak a látványa. Csak álltam és gyönyörködtem benne pár másodpercig, majd a szél a szemembe fújta a hajamat. Ami megmentett az a kék hajpánt volt, amit körülbelül az összes képen láthattok. De minden túlzás nélkül káprázatos hely, látvány, élmény. Minden oldalról megnéztük, rengeteg kilátóban megálltunk.
Még az utunk elején szóltak nekünkk, hogy netán különböző állatokat fogunk látni útközben, például pumát, guanacot, egy, az emuhoz hasonló állatot stb. (Pumát ugyan nem láttunk, de a másik kettőt igen.) Rengeteg guanaco volt, ha jól értettem belőlük tenyésztették ki a lámákat. Egyszer meg is álltunk velük fotót készíteni és meglepően közel, 2-3 méterre engedtek magukhoz.
Egy 4 órás visszaút várt ránk, így 10 körül értünk Punta Arenasba, ahova nem a szállásra, hanem vacsorázni siettünk.
December 4. kedd
A hazautazásunk napja. A repülőnk 10 körül indult, így kilenckor már a reptéren voltunk. Gyorsan eltelt az út és fura volt újra Santiagoban lenni. De a várakozásom ellenére hűvös volt, nem 30 fok, mint eljövetelünkkor, mert az eltelt napokban jócskán lehűlt az idő. Mindig azt mondják, hogy jó utazni, de még jobb hazaérkezni. Ez most is igaz volt, de aminek még jobban örültem, hogy már otthonnak tudom nevezni a házat, amiben élek. Jó volt végre házi kosztot enni és az ágyamban nyugovóra térni.
Korábbiak: 1. rész / 2. rész / 3. rész / / 4. rész / 5. rész / 6. rész / 7. rész / 8. rész / 9. rész /
Helga blogjának címe:
Pusztai Péter rajza