Csak az legyen tanár, akit az Isten kiválasztott Millió szempár közül, szellemével elárasztott. Csak ima után menj osztályba, vedd fel a palástot, Több ezer lelkecske rajtad csüng, ez lesz a családod.

hívei után eltávozott a domb alá az agg tiszteletes

előhívás talajvízben Cselényi Piroska (Marosvásárhely, 1908. VII. 29. — 1969. V. 26., Kolozsvár) szép mint a menetrend a május megtanultam két szanszkrit verssort orgonaszagú lakatokat vettem pitralon szagú bicskát

Ébred a nap, rezzen az ág Felhő jő sereggel Nyughatatlan májusi táj Megmoccan a reggel

Vakolatlan, hatalmas intézetben élek, villák, kanalak, kötelek, kések között virrasztok egy rozoga ágyon. Mint kényszerű dogma, hideg az ebéd, forró hordóból, zavart körök közül vallok egy sánta szerelmet, így lépek eléd.

(Beküldte Bartha György) „… elhiteti velünk, hogy egyszerű érzelmet közöl, de közben tudatunk, féltudatunk olyan mezőit érinti fényeivel, árnyaival, amelyekről ugyancsak nehéz volna racionálisan értekezni. Elhiteti velünk, hogy könnyed, dalolható formában szól, de azért ez a szépen kanyargó dallam nem is olyan egyszerű, sok minden adja ki a hangzását. Erdélyi csakugyan a legegyszerűbb modern költőnk. […]

Seherezádé szavai Gyávaságom gyapjasítatta meséimet, most kezdődök el mint valaki. Lásd hittem a szavak erejében. S lesznek létezésem alapkövei.

Nagynéném halála (1969. V. 26.) Magaddal vitted képeskönyv-faunámat. Tesz ilyent a rák. Budapest, 2020. V. 26.

hagyjátok a puzdrát tegyetek fekete hengerkalapot hogy akkorák legyetek mint mi Budapest, 2020. V. 29.

Szerpentin Az ember megy, büszke kalap van a fején, tévedgetett, de hát azért, gondolja, és megpödri a bajuszát.

XXX Oh, jöjj, enyhe szellő, reggel annyira meglepődtem, A hír egy szép leányról a szívem majd’ összetörte De ma éjjel álmomban eljött hozzám a vezérem S gondterhelten összehúzta az eget énfölöttem

ma este… a hold annyira törékeny összetörhet

kezdhetném azzal: a menny előtt kerubok védik a bejáratot a rajz szerint fegyveresek bumeráng, nyílvessző, husáng, dorong bot s tört csillag éles késeivel bemenni nem lehet csak úgy szabadon

lyukacsos fémpadon ülve lassan lehűl a véremben felhevült nyár Budapest, 2020. V. 24.

(Dávid Ferenc emlékére) Így volt bizony, Déva várán másodszor ült trónt a sátán. November kint törvényt vacog, fogy a hit az agy-marékban, keserűen megnyugodva háta mögött asszonyhangot vélt hallani az ősz próféta.

A fény szemedben egyre szebb, eléri szívemet kezed: hatalmas csillagok között egészen hozzád költözött.

Valami nagy ünnep lakodalom az lehet odabenn az erdőben Csupa élet a domb édes alkalom hogy a sánta koldus is betérjen

Mint kopjafa Cserepek keltek útra, Míg mállott a vakolat, S mire jött az alkonyat, Kémény állt, mint kopjafa.

(Mizantrófikus piramis) Legfelül a kegyelmesek mellettük az élelmesek s akiknek a hatalma sok alattuk a nyalalmasok még lejjebb a bujanyalók akiknek a kurvannya jobb

széthull mert szétverik valakik valamik én voltam? te voltál? voltunk itt valakik?

Vízcsap Ha megnyitom a vízcsapot, hegyi források fényei szikráznak: ezüst szellők, fenyőszagok, fürge mókusok töltik meg a házat.

Ott élsz a képen – bár életrajzod, címed rég megszökött a múzeumból.

(Nem idegen tőled ez a lóugrás-logikával építkező képalkotás kap(kod)ás fűhöz-fához ide-oda a felvillantott aztán újra elejtett fényévnyi távolságra eső reminiszcenciák biztos közelítés valami nem-ismerten-is-ismerős felé ami otthontalanul is otthonos “…is…is…is…” – ahogyan szoktátok mondani – )

Kis koccanások Ablaküvegen Reccsen a padló Fogy a türelem

egyedül elugrált a kis szöcske a túloldali virágos rétre nem volt vele a csintalan öccse sem az örökkön csak zsémbes nénje