a világ legmagasabb helye nem a Mount Everest hanem a kereszt

Az Olt az én folyóm, no meg Erdélyé, s legszebb nyaraim álomvilágba hömpölygetője. A Gyergyói-havasokból fakadó vízének égbeszökő haragos hegyek, meredek sziklák állták útját, de nem torpant meg a fenyegető óriásoktól, áttörte azokat, s tán a hegyek is megszánták az elszánt folyót, félreálltak az útjából, hogy erőre kapjon, megpihenhessen.

Ha tükörbe nézel, tudod-e, abban melyik arcod látod? –

Most hajnal van. Volt máskor is csönd – bár az soha nem tökéletes –

a könyvtárosi köpeny kötelez vitát nem gerjeszt nem csihol még csak nem is mérsékel

pannon szürreál Tompa László-módra – vasalatlan paták csattognak az aszfalton sehol egy lovas elszabadultak a mének anakronizmust habzó nagy nemzeti vágta

Mindent tudok Rólad és semmit sem. Ismerős vagy, s idegen

Tűzbóbitáit röpteti a szőke telehold, hajamra dermednek novemberi fények, csillaghullásban vérpiros bogyók…

korába rokkanó nemzedék ez tele bölccsel aki sose kérdez csak állít konokul ex cathedra figyeld amit mond és ne fogadj rá

Rózsaszínfehér hűvös lángok a fákon – Fent felhők gyúlnak. — Szemerkélő esőben a gesztenyesoron fényesen telített a levegő, az út, a csend, az érzés. Öregek a fák, a múlt mindig jelen, minden egyszerre van. Mintha egy óriás lélegzésében lennék, nagyon lassan mozdulunk. Lebegő súlyban állunk,indulunk,visszatérünk. Aztán elmegyek… Őszig. Csak ne történjen addig semmi baj.

„A jó rendezőt a jó színész határozza meg” – Így jöttem – kezdi rendhagyó módon kolléganőm, a sepsiszentgyörgyi színház művésznője. – 1950-ben születtem, Udvarhelyen. Az udvarhelyi gimnáziumban végeztem, abban, amelyik olyan sok híres embert indított útnak, hogy most ne említsem, csak Tamásit és Farkas Árpádot. Hagyományai vannak… Nem véletlen, hogy színésznő lettem. A város, a […]

Túl a szomjúságon marasztalom szájamban a kielemezendő borszéki vizet.

Törmelék oszlik. Vértengerem hömpölygő moraját hallom. Budapest, 2017. V. 9.

Behemót vezényszavak nyomták zsenge csontjainkat, tejüvegek kocogása lakta be fiatal anyaságunk

Szilaj vágtatás vakon előre, farizeusi bűnös játék – harmatközén a szende, pőre harangjátékos tűz: ajándék –

Ha én Toldi ivadéka lennék, Dühödt bikával szembemennék, Az biztosan szarvára kapna, S mint legyőzőjét, fölmutatna.

A választások előtt azt mondta a volt polgármester a gyűlésen: „Álljunk a sarkunkra, emberek!” A jelenlévők, na, ki nem jár manapság gyűlésbe: nem értették. De mivel nem divat butának látszani, jólértesülten hallgattak. Persze senki sem tett semmit. Vasárnap a pap is kihirdette a templomban. „Álljunk a sarkunkra, emberek!”

van amikor fukarkodunk fog közt szűrjük ki sem mondjuk