Szász László*: Egyveng. Szétszálazhatatlan irodalom és politika a transzilvanizmusban/5.
Véletlenszerűen ismét csak a Benedek Elek szerepkörével kapcsolatos események teszik érthetővé, miként volt lehetséges létrehozni az erdélyi szellemi vezetők egy olyan heterogén csoportját, amely alkalmassá vált az erdélyi magyar társadalom teljes áttekintésére és közvetett módon megszervezésére és irányítására.
Az ő távolmaradását az első helikoni találkozóról mítoszok és ellenmítoszok sora övezi, de mind föltételezett hatalmi játszmákra utalnak. Én hitelesnak tartom Kós Károly emlékezését: „…a vécsi találkozónak nem volt semmiféle szervezete, alapszabályai, tisztikara stb. Tehát nem volt vezére, illetve elnöke sem, a 3 napos találkozók megbeszélésein sorban korelnökök és korjegyzők fungáltak… Hogy miért volt ez így, azt a gyakorlat igazolta.”
Kós szavaiból lehet levezetni és magyarázni a helikoni közösség szerveződése mögött megbúvó egyedülálló koncepciót: oly módon összehozni az erdélyi magyarság legjobbjait tömörítő „agytrösztjét”, hogy az ne öltsön intézményi formát, hiszen a kormány bármely intézményt szempillantás alatt megszüntethet egy törvénycikkellyel; ugyanakkor ne minősüljön titkos szervezetnek se, amely ellen bármilyen címen pusztító hadjáratot lehet indítani (mikéntaz időről időre megtörtént a szabadkőműves páholyokkal). A transzilvanizmus szellemében történő (erdélyi, magyar) önszerveződésnek ezt a tudatosságát – művelődés- és politikatörténeti összefüggésrendszerben – mindmáig egyedül Ligeti Ernő 1941-ben megjelent s évtizedekig betiltott műve, a Súly alatt a pálma említi. „A szervezkedés kereteit nem merevíti, nem is tágítja; inkább láthatatlanná teszi. (…) olyan kisebbségi szervezkedési alakulatra gondolt, amely gyorsan és átható erővel, de nem szilárd halmazállapotban, hanem terjedékenyen, lehetőleg minden magyart egybeterel.” lényegileg az erdélyi magyar népi hagyományokra és szokásrendre alapoz, kombinálva a polgárosult városi életformával: „A kollektív magatartásnak ilyen képlete volt minden kalákamozgalom s szellemi szabadcsopor-tosulás. (…) A lényeg…, hogy …akkor emelkedjék felszínre, amikor szükséges, ak-kor tűnjék el, amikor ez célirányosabb. Nem volt ’irredenta’, összeesküvő jellegű. Nem volt titkos sem. Diszkrétebb temészetű volt, inkább azt célozta, hogy a románok ne tulajdonítsanak túl nagy fontosságot neki…” Konklúziómondata meglepő módon összecseng Bánffy (emlékirataiból ismert) külügyminiszteri tapasztalataival: „a népek ügyei nem annyira parlamentekben dőlnek el vagy a sajtóban, hanem a közvélemény búvóhelyein, kaszinókban, asztaltársaságokban, fehérasztalnál.” Ezt nevezi némi humorral „nyílt szabad asztalosságnak” – a „zárt szabadkőművesség” palinódiájaként. És irodalomtörténet-írásunk számára komoly kihívást jelenthetne a Ligeti szempontjai nyomán kezdeményezett kutatás. Tudniillik felületes olvasással is felismerhető a korszak polgári szemléletű íróinak, például Bánffy, Kuncz, Ligeti, Berde prózájában az asztaltársaság mint értékhordozó közösség motívumrendszere.
Kós és Ligeti fenti gondolatai együtt már-már kiadják azt a háttérkonce-ciót, amely a vécsi íróközösség informális kereteit és annak valóságos intézményi formáját, az Erdélyi Helikon szerkesztőségét nemzetmegtartó erővé emeli. Az vitathatatlan tény, hogy a helikoni íróközösség az irodalom Európában történetileg kialakult szerepét új funkciókkal és szokatlanul széles társadalmi jelentőséggel ruházta fel. Ily módon, mondhatni, kisebbítette a politika jelentőségét. S manapság kizárólag teoretikus vitákkal lehetne eldönteni: a transzilvanizmus irodalma valójában kényszerűségből átvette-e az intézményes politizálás bizonyos funkcióit, avagy csak jótékonyan kiegészítette annak hatékonyságát? Teszi ezt tehát azáltal, hogy látványosan kerüli az intézményesülés mindenféle formáját. Figyelmes olvasással igazolják ezt a helikoni jegyzőkönyvek, kiváltságosan az 1927. évi: ”A Helikon nem szervezkedik társasággá, de szabad írói közösség marad, mely egyetlen célt szolgál: az erdélyi kultúrát.” Az intézményesültség hiányát megvalósító cselekvéssor kikristályosodásának tekinthető az a megfogalmazás, amely az 1928-tól megjelenő Erdélyi Helikon folyóirat címlapján szerepel: „Az Erdélyi Helikon áradó programmszólamokkal nem fogadkozik és nem csalogat. Jelzője nem sujtás és nem rikító megkülönböztetés. (…) Erdélyisége világfigyelő tető.”
Mindennek elméleti megalapozását Krenner Miklós alig ismert sajtóközle-ményei végezték el. Egy kései írásában emlékezik: „…kelletlenül hallgatom a ’kisebbségi testvér’ kifejezést, mint ahogy a ’magyar testvér’ kifejezést: néha álpáthosz, vitézkötéses hordószónoki csap ki belőlük, máskor kedélytelen komázás. (…) Ezért ajánlottam többször a szép, zenei hangulatú, ódon egyveng szót, …amely nem a vérségi, hanem a politikai ’testvért’ jelentette a régi nyelvben.”
Érdemes hát konklúzióként megidézni, mit is tett, vagy legalább mivel próbálkozott Krenner a transzilvanizmus eszméjének konkrét, gyakorlati megvalósítása ügyében.
Mint vérbeli politikus – a nemzeti önvédelem legnagyobb esélyét a kultúrában és az irodalomban látja: „…a legkisebb, de legtisztább és legerősebb felü-letre: a nemzeti lélek, a nyelv és irodalom, a népi erő hős közösségi erődítmény-övére. Készülni kell erre.” De hogyan? Úgy, ahogyan azt a helikoni társaság már elkezdte: „életbe szólítani egy politikamentes és szinte láthatatlan, szervezetnél-küli, csonttalan, csak gerinchúros közösséget, mely kis társaságok hasonló lelki-ségéből rakódna össze, s mindenütt fölismerné minden jelvény és jelszó nélkül, az egyformán gondolkozó, érző, akaró kisebbségi testvért, elavult szóval: az ’egyvenget’.” Továbbá: „a szomszéd baján való segítés gyakorlását, az iskola és egyház önkéntes támogatását, a lap és könyv közös erővel való terjesztését, a szabad bírálat, a nyelvtisztogatás szolgálatát, a szövetkezeti eszme ajánlását, a népi és magyar művészet fölkarolását, a transzilvanizmus öntudatosítását.”
Politikailag szembenálló csoportok megakadályozták a Krenner eszméiből már szépen bontakozó Mozgalom kiteljesedését, hosszú évtizedekig beszélni sem volt szabad az elképzelésről. Manapság pedig legkevésbé az irodalmárnak van lehetősége arról dönteni, hogy van-e életképessége még egy ilyen, száz évvel ezelőtti művelődéspolitikai koncepciónak.
(Vége.)
Pusztai Péter rajza
2024. július 28. 05:44
Úgy vélem (ismerve valamelyest Szász alkotói attitűdjét), a tömör tanulmány önmagán (irodalomtörténeten) túlmutató üzenetet is hordoz: nem is annyira félszeg tiltakozás a társadalmi (akár az erdélyi magyar) lét minden megnyilvánulására erőszakosan rátelepedő politikum ellen.