Csapdában

Nyilvánvalóan kitetszik az eddigiekből, hogy olvasóként képtelen vagyok szabadulni a Vaszi Mária könyvének erőteljes hatása alól. Éppen, mert egy pillanatig sem akarja írónak tartani magát, csöppet sem irodalmi babérok reményében ült le megírni vallomását, tiszteletem és elismerésem irányában egyre csak nő. Nem kell az embernek föltétlenül íróvá válnia ahhoz, hogy szavaival, életvallomásával megérintse mások érzelemvilágát. Mindvégig úgy éreztem a könyv olvasása közben – de most is, hogy rendre, szeszélyesen felidézem tartalmas részleteit -, hogy az eddiginél mélyebben értem, tudom, a bőrömön érzem mind az árva sorsot, mind a cigány sorsot, a se itt, se ott állapotát, a nagy vágyódások, az elfojtott szenvedélyek és szenvedések feszítő erejét. Még nem tudom, mihez kezdhetnék vele, de mindenképpen többnek érzem magam ettől. Így aztán most inkább egyfajta lelkes közvetítője lehetek ennek a kis árvaházi könyvnek, amelynek Vaszi Mária már a folytatását is tervezi – megírná néhány volt sorstársának az életpályáját, azt, hogy kinek-kinek az árvaházból kikerülve merre kanyarodott a sorsa. A mostani könyvből ugyanis szintén kiderül, hogy miközben a menhelyi élet olyan, amilyen – sőt, a mai, a rendszerváltás utáni növeldei módszerek sem képesek gyökeresen megváltoztatni a szülők nélkül szeretetlenségben felnövők sorsát -, az onnan kikerülő, védtelen „felnőttek” sorsa viszont már-már a partra vetett haléhoz hasonlatos: kiszámíthatatlan és reménytelen.
Daczó Katalin, pár nappal a Vaszi Máriával készített interjú megjelenése után beszámolt a könyv bemutatásáról is (Árvaházi könyv – emlékidézéssel. Hargita Népe, 2013. december 16.), amit a csíksomlyói Szent István Nevelőotthon ebédlőjében – a szerző gyerekkorának egykori színhelyén – tartottak. Jelen volt számos társa, tanárok, az otthon egykori lakói, köztük az eddig legsikeresebbnek tartott árvaházi nevelttel, dr. Bokor Márton csíkszeredai gyermekorvossal. Az ő ott elhangzott, a beszámolóban idézett szavai mintegy hitelesítik a könyv igazságát:
– Bár különböző árvaházi nemzedékhez tartoztunk, ami közös élmény, az a megaláztatás. Az embert három dologgal lehet megalázni: ha éheztetik, ha fázik és ha verik. És aki ezt a hármat megkapja, azt kísérteni fogja egész életében. Amíg itt voltunk, arra vágytunk, hogy már legyen vége, kerüljünk ki innen, de a legnagyobb trauma éppen azután ért, amikor ujjal mutogattak ránk, hogy „vigyázni kell vele, mert árvaházi”, és soha senki nem kért bocsánatot a gyanúsítgatásért…
Az otthonokból nagykorúságuk után rendre kikerülő egykori árvák támogatására önerőből létrehozott Remény alapítvány pislákoló gyertyafény a viharos éjszakában. De mégis – fény! Ismét csak Vaszi Máriát hívom segítségül, aki könyve bevételéből a reményt próbálná erősíteni:
„Tamás Sanyi barátom 1998-ban hozta létre a Remény Alapítványt a gyerekotthonból kikerült fiatalok megsegítésére. Pályázati pénzből, szponzori támogatásból és jólelkű emberek adományaiból próbál segíteni azoknak, akik a gyerekotthonból kikerülve, segítség és támasz híján kilátástalan helyzetben kerültek…
Az alapítvány minden januárban megszervezi a gyerekotthoniak találkozóját. Itt találkozhatunk a ‘sorstársainkkal’, akik már régen, kevésbé régen, vagy mostanság kerültek ki a gyerekotthonokból. Vannak, akik ma is éheznek, sőt még a gyerekük is, és nincs, ahol lakjanak. Tudok olyanról is, aki terhesen, nagy pocakkal egy lépcső alatt lakott, még a téli mínuszokban is… Ezek azok a felnőttek, akiknek a gyerekotthoniaknál is rosszabb sorsuk van talán. Vannak olyanok is, akik kukáznak, vagy akik az állomáson vagy parkolókban alszanak. A gyerekotthonban, ha éheztünk is, legalább volt egy ágy, ahová lefeküdhettünk…
A találkozó legfőbb célja a Karácsony megünneplése, hogy mindazok a gyerekotthonból kikerült emberek, akiknek karácsonykor alig jut valami az asztalra, vagy éppen semmi, ezen a napon legalább egyenek valami finomat.
Sajnos sokan vannak, de akadnak olyanok is, akik nem jönnek el, mert szégyellik azt, hogy gyerekotthonban nőttek fel.
Van olyan is, amikor a férj vagy feleség nem gyerekotthoni, és azt mondja, cigányok közé nem engedi a gyerekét. Ezekre a találkozókra ugyanis mindenki hozhatja a gyerekét is… Itt találkozik a jómódú, a kevésbé jómódú, a szegény és a hontalan koldus. Néha igen érdekesen alakul az este, vannak sokak által kedvelt alkalmazottak, gyűlölt alkalmazottak. Volt olyan is, hogy egyikük beszólt Zori nővéremnek: – Nézd már, ez itt is olyan nagyszájú, mint a gyerekotthonban! Összességében azért jó látni, ahogy a gyerekeink szaladgálnak, várják a csomagot, a cipősdobozt, ami általában jó helyre kerül…”
Könyve bevezető soraiban Vaszi Mária arról ír, hogy gyermekét várva látott neki papírra vetni emlékeit. „Húsz évvel azután, hogy kikerültem a gyerekotthonból, úgy éreztem, hogy számos sorstársamhoz képest – viszonylag élhető, ‘normális’ családi életet élek. Az otthon melege és a szeretet uralkodik otthonunkban, de a rossz emlékek ma is kísértenek… Amikor egy anya úgy érzi, hogy a gyermekének egy morzsányi is juthat abból a szenvedésből, amit ő átélt, igenis elgondolkodik, hogy miben is hibázhatott oly nagyot… és ismét a múlt, a jelen és a jövő találkozása. És ekkor jött a nagy kérdés, vajon mi a fontosabb? Meglátni a valóságot és szembenézni a jövővel, vagy tovább folytatni az én meghittnek gondolt kis családi életemet? Vajon melyik út a helyes, azonosulni az új szereppel, vagy keresni, kutatni legbelsőbb valómat, hibáimat, mérlegelni azt, hogy lehetek-e jó anya…Ezért gondoltam arra, kiírom magamból, amit érzek, hogy bennem lappang, és talán a mai napig kísért.”

*

Amíg e jegyzeteket papírra vetettem, mindegyre József Attila sorsa, vallomásos sorai jártak az eszemben, aki több mint fél évszázaddal korábban, földrajzilag némileg nyugatabbra, nagyjából hasonló vívódások között élte meg életét, alkotta meg életművét. A bűn című verse szívbe markolóan és lényeglátóan sűríti magába mindazt, ami az árvákat és általában a számkivetetteket sújtja. Zárkőként illeszteném jegyzeteim végére a vers teljes szövegét, mert nekem nagyon úgy tűnik: a költőhöz hasonlóan, könyvét megírva, Vaszi Mária is elérte az önfeloldozást.

József Attila: A BŰN

Zord bűnös vagyok, azt hiszem,
de jól érzem magam.
Csak az zavar e semmiben,
mért nincs bűnöm, ha van.

Hogy bűnös vagyok, nem vitás.
De bármit gondolok,
az én bűnöm valami más.
Tán együgyű dolog.

Mint fösvény eltünt aranyát,
e bűnt keresem én;
elhagytam érte egy anyát,
bár szivem nem kemény.

És meg is lelem egy napon
az erény hősein;
s hogy gyónjak, kávézni hivom
meg ismerőseim.

Elmondom: Öltem. Nem tudom
kit, talán az apám –
elnéztem, amint vére folyt
egy alvadt éjszakán.

Késsel szúrtam. Nem szinezem,
hisz emberek vagyunk
s mint megdöföttek, hirtelen
majd mi is lerogyunk.

Elmondom. S várom (várni kell),
ki fut, hogy dolga van;
megnézem, ki tünődik el;
ki retteg boldogan.

És észreveszek valakit,
ki szemmel, melegen
jelez, csak ennyit: Vannak itt
s te nem vagy idegen…

Ám lehet, bűnöm gyermekes
és együgyű nagyon.
Akkor a világ kicsi lesz
s én játszani hagyom.

Én istent nem hiszek s ha van,
ne fáradjon velem;
majd én föloldozom magam;
ki él, segít nekem.

/1935. augusztus/

(Folytatjuk)

Előzmények: Árvákról – nem csak árváknak 1; Árvákról – nem csak árváknak 2., Árvákról – nem csak árváknak 3., Árvákról – nem csak árváknak 4.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ