Az állatok szabadítója

Zöld-erdőben volt egy nyúlacska, akit Elégjólhalloknak hívtak. A másik nevét nem mondjuk, mert azt nem szerette – miként a többi nyúlfióka vagy bármelyik más kicsi állat sem, de a gyermekek közül is előfordul néhánnyal, sőt a felnőttekkel is, hogy ki nem állhatják – ezért Elégjólhallok azt tervezgette, hogy majd ha nagy lesz, elmegy az Óceánhoz és a másik nevét beledobja, vagy pedig elviszi Oszkár Sárkányhoz a barlangba, és elássa. Azt is megpróbálta, hogy eladja Ratonéknak, a patkányoknak, akik látogatóba jöttek nagybátyjukhoz, Vasnyesthez, a rendőrfőnökhöz. De nem sikerült. Mert a patkányok felpróbálták, összegyűrték, bemocskolták azt a nevet, viselték vagy két hétig, s miután lejárt a próbaidő, többé nem kellett nekik. Azután a koldusszegény mókusoknak akarta ajándékozni, akik ott koldultak az erdőben, s éjszaka az elhagyott üregekben húzódtak meg aludni – de Elégjólhallok másik neve őnekik sem kellett. Nem volt mit kezdenie vele. Bedugta a padláson egy ládába, lezárta hét lakattal, és arra várt, hogyha felnőtt lesz, elviszi majd Névtelenországba, ahol bárki örvendeni fog neki, mert egy ócska, buta név is jobb, mint semmi – még akkor is, ha már agyon viselték. Mert azt hallotta, vannak olyan ország, ahol az állatok olyan nyomorultak, hogy még nevük sincsen; de nem baj, elmegy ő oda – csak legyen már akkora, hogy autót vezethet – megtömi a gépkocsit mindenféle ajándékkal, és ott keresi a majd kalandot.
Addig viszont – mert odakint tél volt és hideg – Elégjólhallok a kedvenc fotelében üldögélt, színes képeskönyvet böngészett, amely a világ állatairól szólt. Legjobb barátja, Szalvador Móki pedig diókaramellátt evett, és kommentált minden képet.
– Jaj, ha nekem ilyen fülem lenne, ki sem mennék a házból… S milyen csíkos, te jó ég! Nézd csak, annak meg a farka kokkadt, hát farok az ilyen! Ez viszont jobban néz ki. Kár, hogy púpos. S még hozzá két púpú! – láttál-e még ilyet? Jaj, mekkora nyaka van ennek…!
– Szalvador, fogd már be a szádat – szólt rá Elégjólhallok, miközben a teát kortyolgatta, amit Büzu Nyanya mézzel édesített meg. Büzu Nyanya Divapofának, Elégjólhallok Nyuszi anyjának a barátnője. Divapofa karácsonyi turnén van, most épp Milano-erdőben adja elő kedvelt áriáit. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne beszélgetnének most is. A Yahoo-n dumál a két nő minden este, miután befejeződött a koncert. – Azt mondtam, fogd be a szád, Móki – ismételte meg a Nyuszi. – Jobb lenne, ha megnéznéd, hogy hívják azokat az állatokat.
– Li… – olvassa Szalvador Móki nagy nehezen. – Li…li…fánt, Zé…zebra, Há…ó…d, Té…eve ! … Nincs is ilyen állat. Meséskönyv ez! Nem látod?
– De van ilyen! – mondta Kiskopács, belépve az üregbe kopogtatás nélkül, mert a két vitatkozó nyitva hagyta az ajtót. Kint éppen havazott, és Kiskopács lerázta a havat a vörös sálról, amit nagyanyja, a filozófusnő kötött neki, Harkály Asszony, az Erdő Főtanácsosa, aki németesen beszél, mivelhogy Fekete-erdőből származik.
– Jó, hogy te is megszólaltál – mondta gúnyosan Móki. – Már csak a te véleményed hiányzott. És hol van ilyen állat? Talán a Marson? – Móki ötödikes volt, nemrég tanulták a bolygókat, játszhatta tehát a nagyokost.
– Ó, dehogy – töltötte a teát a csészéjébe Kiskopács. Nem volt sértődékeny, rá sem rántott arra, hogy Móki gúnyolódik vele. – Itt találhatók, nem messze, a Város szélén.
Elégjólhallok és Móki viccre vette s dőlt a nevetéstől, mert micsoda képtelenség: ilyen állatok élnének itt, a város szélén, vagyis Zöld-erdő közelében, anélkül hogy hallott volna róluk valaki, vagy látta volna őket.
– Az Állatkertben élnek – folytatta Kiskopács rendületlenül; maga elé húzta a tálat és tömte magát cukrozott dióval, nem volt szégyelős.
Ja így. Az már más. A Zoó-ról, vagyis az Állatkertről hallottak már ők is. Borzalmas híreket hoztak onnan. Ott zárva tartják az állatokat, kínozzák, éheztetik, csakhogy minél több gyermek jöjjön bámészkodni. Kiskopács pedig, aki szokása szerint állandóan röpködik összevissza, lehet, hogy csatangolás közben egyszer az Állatkertben találta magát. Elégjólhallok magába roskadt és elhallgatott. A nagy csendben csak Kiskopács mohó csámcsogása hallatszott, amíg Móki kétségbeesetten el nem ragadta a csőre elől a tálat.
– Hol van az az Állatkert? És olyan rossz ott, ahogy mondják? – kérdezte Nyuszi, s a hangjából ítélve, elszánta magát valamire.
– Hogyhogy? Máris? – Kiskopács fájdalommal búcsúzott a cukrozott diótól. – Na jó, akkor menjünk. Hadd lássátok ti is. – Nyakára tekerte a vörös sálat, amely meg sem száradt még a kemencén.
Aztán a három barát nekivágott az útnak az Állatkert felé, mentek a hóban, amely itt, Zöld-erdőben egyre vastagodott. Az erdő szélén megálltak és bámulták a Várost, amely úgy emelkedik a láthatáron, akár egy másik erdő, és mindenütt kigyúlnak a lámpák, mert közeledik az este. A távolban magas épületek gyülekeztek, s közelükben, a körgyűrűn óriási teherautók tülekedtek, félelmetes zajt csapva. Szerencsére a Zoó nem volt a Városban, csak a szélén, ahol már kezdődött az erdő, úgyhogy Elégjólhalloknak, Kiskopácsnak és Szalvador Mókinak nem kellett bemennie az utcára, elvegyülnie az emberek között.
Viszont besurrantak az Állatkert nagy, kovácsolt vas kapuján. Előbb a majmokhoz mentek. Azok nagy üvegházban laktak, ott ültek, vakargatták egymást és hajlongtak, hogy kapjanak valamit a látogatóktól. Valamivel beljebb volt egy medence, vízzel és sással teli, a pelikánok és a bibicek tanyája. A papagályoknak és a kanári madaraknak is volt egy házuk, telve óriási páfrányokkal. Odabent olyan meleg volt, hogy Kiskopácsnak ismét le kellett vennie nyakáról a vörös sálat, melyet pedig büszkén viselt. Aztán ponilovakat, zebrákat láttak, és tevéket – egypúpút, vagyis Dromedárt és kétpúpút (igen, két púpja volt neki, sem több, sem kevesebb, mint a Baktriai Tevének). Láttak aztán még kígyót, oroszlánt, tigrist és párducot, mindegyiknek saját háza volt, csodálkoztak is rajta.
Elégjólhallok kinyitotta mindegyiknek az ajtaját, és hívta az állatokat: jöjjenek ki, legyenek szabadok.
Megalázó jelenet következett. Móki soha meg nem bocsátotta Kiskopácsnak, hogy ide kellett jönnie, és át kellett élnie azt, ami ezután történt.
Mert a kert lakói, az idegen állatok, kivétel nélkül mind rajtuk röhögtek, Nyuszin és a barátain.
– Azt hiszitek, ülnék én itt egy napot is, ha nem akarnám? – üvöltötte az oroszlán, pedig nem is volt dühös. Csakhát így beszél ő.
A sakálok és a hiénák csúfot űztek belőlük.
– Hová akarjátok, hogy menjünk? Ki innen? A hóba? És mit eszünk ott? – kérdezte Fekete Párduc, majd hatalmas lábával felemelte Mókit, aki remegett, és folyt róla a verejték. – Te a fél fogamra sem vagy elég.
– Na és te, kis pocak… – vicsorított a leopárd Elégjólhallokra. – Te építesz nekem házat? Ide hozod Esős-erdőt? Vagy legalább egy kis darabkát a Dzsungelből?
Kiskopács a pálma tetejére menekült, és onnan nézte a jelenetet. Ott viszont egy Óriáskígyó sziszegett rá a hatalmas levelek közül. Kiskopács rémülten szárnyra kapott és a papagályok közé repült, de ők sem nézték jó szemmel, rondaságokat mondtak neki, olyanokat mint a gyermekek, amikor felnőttnek akarnak látszani.
– Tűnjünk el innen, Móki – suttogta Elégjólhallok, mert hallotta, hogy a nagy fűben feléjük kúszik egy iszonyú krokodilus. – Fussunk már…!
A három barát nem okoskodott többet, hanem szedte a lábát, kirohant az Állatkert vaskapuján. Menekülésüket a Zoó lakóinak nyerítése, horkantása, lábdobogása, bőgése meg füttyentése kísérte. A majmok kókuszdió héjával és banánhéjjal dobálták őket. Mint ismeretes, a majmok nagyon neveletlenek.
Elégjólhallok és a barátai csuromvizesen és holt fáradtan kerültek haza, elhelyezkedtek a kályha mellett. Hallgattak és emésztették a történteket.
– Nem jó, ha a szóbeszédre hallgatsz – kezdte Móki, miközben elmélyülten rágcsálta a karamellát.
– Valóban, a dolgok nem azonosak mindig azzal, aminek látszanak – mondta bölcsen Kiskopács.
Csak Elégjólhallok ült ott szótlanul, egy hang sem jött ki a száján. Aztán nagy későre azt mondta:
– Megtennétek, ha szépen kérem, hogy ne meséljétek el senkinek, soha és semmilyen körülmények között azt, ami ma este történt?
Ezzel nyilván a másik kettő is egyetértett. Szent esküvel fogadták, hogy az egész világ elől eltitkolnak mindent, hogy semmilyen körülmények között sem mondják el azt, ami velük történt a Zoóban, amikor ki akarták szabadítani az állatokat.
És megtartották ők, amit ígértek, ugye, gyerekek?

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. mese, 2. mese, 3. mese, Interjú a fordítóval,